Áram

Áram

A szívem a torkomban dobogott.
Nord még egyszer ellenőrizte, hogy a kötelek erősen tartanak-e. Mikor végzett, felállt, hátralépett kettőt és végignézett rajtam.
Ott ültem, anyaszült meztelen egy fém széken, meglehetősen kellemetlen pozitúrában. Kezeim a szék háttámlája mögött voltak összekötve. Lábaim a karfákon voltak átvetve és lekötözve.
- Szép vagy így – mondta.
Jól esett a dicsérete, még ha én nem is voltam megelégedve mindennel.
- Félsz, mi? – kérdezte somolyogva.
- Igen. Jobban, mint hittem.
- Miért?
- Mert fájni fog.
- Normális, hogy félsz, mert nagyon fog fájni. Sőt.
- Sőt?
- Persze. Első találkozásunkkor csak fájdalmat okoztam és nem igazán kínoztalak.
- Hát? Nem értem…
- A mostani alkalomnak a célja a hosszabb időn keresztül fenntartott fájdalom. Ami egészen addig tart, amíg valóban el nem kezdesz szenvedni… végül pedig kínlódni.
Nagyot nyeltem.
- Ne érts félre, nem a fájdalom erőssége a lényeg. Hanem az időtartam.
- De már a múltkor is eléggé szenvedtem – vetettem közbe.
- Igen, tudom. És nagyon szépen éled át a fájdalmat. De nem igazán adod át magad neki.
Fészkelődni kezdtem, már amennyire a kötelek engedték. Látszólag nem vett róla tudomást.
- Folyamatosan éreztem benned, hogy tartod magad. Állandóan jelen volt egy „csak azért se” érzés.
- És az baj?
- Én azt akarom elérni nálad, hogy utat engedj a kínnak és átéld azt. Ne tartsd magadban. Engedd, hogy átjárjon.


Miközben ezeket mondta, Nord elővette az elektródobozt. A kis fekete készülékből drótok futottak ki, melyek végén kis fehér tappancsok voltak, szám szerint négy.
- Ezek most rád teszem – mondta és elém guggolt. – Egy megy a makkodra – közölte majd a félig megkeményedett farkamon hátrahúzta fitymát és a sötét rózsaszín bőrre illesztette a géllel bőségesen kent elektródát. – Teszek rá egy kis szigszalagot is, hogy le ne csússzon.
Ezután rám került a többi tappancs is: egy-egy a heréim hátsó felére, egy pedig az ánuszom közvetlen közelébe.
- Azt hiszem ma lesz egyfajta áttörés – nézett le rám.
- Áttörés? Miben?
- Tudod számomra, mi az egyik legizgatóbb dolog a világon? Az, amikor egy társadalmilag férfinak kondicionált hím nemű egyén feladja a sztereotip baromságokat és utat enged a benne rejlő gyengeségnek, és a fájdalma félresöpri a szégyenét.
Miközben ezeket mondta, elém húzott egy széket, és olyan közel ült le hozzám, hogy összezárt térdei, amin a doboz is nyugodott, szélesre tárt lábaim közé került.
Sosem szerettem, ha valaki ennyire belemászott az intim szférámba, de ugyebár nem sokat tehettem ellene.
- Akkor hát kezdjük – szólt és bekapcsolt a dobozt. Nem villant fel fény, nem volt zümmögés.
Állított valamit az egyik tekerőn, majd a másikért nyúlt és azt lassan elforgatta.
Nem éreztem semmit elsőre. Majd valami enyhe bizsergő pöccintést a bal herémben, ami valamilyen oknál fogva sokkal érzékenyebb a jobb oldalinál. Aztán megint éreztem, de most már mindkét golyómban, és erősebben. Hirtelen levegővételemből Nord is látta, hogy most már érzem az áramot. Tovább forgatta a gombot. A pöckölések minden egyes impulzussal erősebbé, élesebbé váltak, míg hirtelen ütéssé erősödtek.
- Jajj… - nyögtem fel. Mindig ugyanaz az érzés. Mindig az a kibaszott ijedtség és megbánás.
Talán te is ismered az érzést. Amikor arról fantáziálsz, miközben kőmerev farkadon csúszkálnak az ujjaid, hogy áramot vezetnek a heréidbe, izzadtságtól csatakos tested ívben megfeszül, ahogy az áram belemélyeszti fogait a golyóidba… és egyszerre csak elönt az orgazmus mindent elsöprő hulláma. Ilyenkor annyira át akarod élni. Csakhogy olyankor, valójában nem fáj. Kicsit sem. Viszont most, miközben tudom, hogy a következő elektromos ütés, ami elkerülhetetlenül közelít már nagyon fog fájni, mikor az előző ütés ereje még mindig ott zsibong valahol bent, akkor már félek és nem élvezek. Bánom, hogy újra belementem.
- Ahhh….jajjjj…jajjjjj – nyüsszentek fel, amikor az áram újabb csapás mér a heréimre. Kétségbeesek. Nem akarom, nem bírom. Istenem miért fáj a bal oldali ennyire? Kicsit visszeres, de ez csak nem okoz most bajt… Kezdjek máris könyörögni. Kinevetne, én pedig nem akarok hisztizni. Tudom, hogy egy gyenge szar vagyok, de nem akarom, hogy ezt ő is lássa. De mi lesz ha elbőgöm itt magam előtte? Ezért jöttem én ide?
Újabb ütés. Szinte már rúgás. Egész testem megrándul, már kurvára fájnak a csuklóim, baromira hasogat a derekam is ebben az idétlen pózban. Végtére is az ágy olyan unalmas, és a székhez kötözés olyan gerjesztő ötlet volt…De mindez semmi a herémre sújtó elektromos kalapácsütéshez képest.
Alig bírom visszatartani, hogy fel ne kiáltsak hangosan. Óriási adag levegőt nyelek, már a beleim fickánkolnak a heréimet ért áramütések erejétől. Csak be ne csináljak, istenem.
Kiábrándító, hogy csak ilyenek jutnak az eszembe, nem? Pedig nekem ezt élveznem kéne. De nem megy. Hiszen kurvára fáj, sokkal jobban, mint gondoltam… pedig mennyi, talán 3 perce kezdtük? Jó ég, talán átvált a farkamra, azt jobban bírom, bármit csak a golyóimat hagyja kicsit lenyugodni.
Lepillantok. Utálom, hogy még mindig nem kockás a hasam. De azt még jobban utálom, amit lentebb látok. Farkam már kábé csak akkora, mint a hüvelykujjam. Nem valami szexi így. Inkább elkeserítő? Miért nem áll?
- AAAAAHHH! ISTENEM! Ne, ez fáj, jaj, nagyon fáj, kérlek, neee, neee! – tör ki belőlem a könyörgés, ahogy villanyáram, mint egy vadiúj egércsapda csap le a heréimre. Már rettegek. Be fogok pisálni… vagy rosszabb. Ezt akartad, nem? – kérdem önmagamat. Faszt, azt. Azt akartam, hogy olyan legyek, mint azokban a filmekben… Ahol azok a hihetetlen testű srácok cövekként álló farokkal kínlódnak, fogcsikorgatva tűrve a legádázabb feszültség okozta kínokat is. Ezzel szemben itt vagyok én, és mint valami kisegér. Kisegér kis kukival. És két nagyon lükető heregolyóval.

Nord csak gonoszul elmosolyodik. Vajon tényleg élvezni? Tényleg tetszem neki? Ahogy felsikkantok? (Merthogy férfi létemre, naná hogy nem hörgök, meg üvöltök, nem. Nekem a magas hangokra áll rá a szám. Még egy dolog, ami tökre, más, mint a fantáziámban.) Még jó, hogy nem lát a fejembe. Vagy csak megjátssza? És közben arra gondol, hogy ez is egy elbaszott délután, ezt a srácot is felejtősre kéne állítani?
- Fáj? De hát te szereted, ha fáj, nem?
- Nem, ez nagyon… jajj…
A keze a másik gombra vándorol, állít valamit, istenem, még rosszabb lesz!
És tényleg.
Az ütések eltűnnek és helyüket egybeolvadó áramfolyam veszi át. Mint egy megvadult lódarazsak költöztek volna a herezacskómba. Nekifeszülök a széknek, zihálni kezdek, várom, hátha enyhül, csak egy pillanatra, csak egy pillanatra, de nem…