Kelen megjelenése s első tapasztalatai (1)

Félix a városba ment az irodájába aláírni a szükséges iratokat, ez alatt Gábor Dorogról a fiúk elé ment a parkolóba, majd mivel ott nem találta azokat,íg az erdei házhoz.
Már messziről felismertem Encsit és Nikit, de harmadik srác ismeretlen volt. Annyit azonban meg tudtam figyelni, hogy szép szál legény, jóval magasabb a fiúknál, de talán még nálam is. Igaz viszont, hogy sovány, kilátszottak a bordái is. Karja, lába is vékony volt még, igazi nagyra nőtt kisfiú! Még talán 18 éves sincs? Futott át rajtam a gondolat és Félix figyelmeztetése. Óvatos leszek! - határoztam el, de akkor megláttam a haját, amit Encsi éppen a hátán térdepelve a kezére csavart és húzott hátra. Szép szőkés-barnás hosszú haja volt, talán a lapockája közepéig is elért. A gyengém! - dobbant meg a szívem. Ha ez a fiú, egyszer csak az én kezeim között lehetne! – sóhajtottam fel, de rögtön el is szégyellettem magamat ezen.
Bántani akarok, egy védtelen gyereket, aki kisebb – ha nem is testméreteiben – s fejletlenebb, mint én! Igen, bántani akarok, a saját kezemmel, most és rögtön! – határoztam el s kifutottam volna a fák közül, de szerencsémre lefékeztem, mert fordult a szerencse s fiú úgy söpörte le magáról a másik kettőt, mint a szalmaszálat. Ráugrott Encsire, azt leszorította és közben Niki lába után kapott, aki ezért elesett s beverte az oldalát. Ott óbégatott a füvön mellettük emiatt. Most már kiugrottam, odaszaladtam s Encsiről ledöntve a fiút a fűre, én ugrottam a hátára, oldalára, miközben a kezeit hátra szorítottam. Feljajdult. Niki magával volt elfoglalva, de Encsi felugrott, hogy rám támadjon. Ekkor felismert. Megállt és hangos - Szia! – kiáltással üdvözölt. Hagyta már a fiút, nem segített neki. Az meg dobálta magát alattam, szidta Encsit, hogy nem segít, mikor egy vadbarom mindjárt kifacsarja, eltöri a kezét. Ráültem, lefogtam és megkérdeztem:
- Én vagyok, az a vadbarom?
- Hát, ki a fene vagy, ha nem az! Se szó, se beszéd, iderohansz, s már csavarod is ki a karomat. Engedj el azonnal! – szólított fel onnan - alólam - a földről.
- Maradsz nyugodtam, mert még tényleg megteszem! Csak be akarok mutatkozni, hogy érezd is, ki vagyok! Gábor. –hajtottam meg a fejemet, de nem engedtem el a kezét.
- Te már elmúltál 18, mint ma Encsi, vagy? – kérdeztem tőle.
- Mi közöd hozzá! – jött a flegma válasz.
- Kis öcsi, vigyázz, mert mást is tudok, de akkor lepedőben visznek el innen! – tettem hozzá s Encsihez fordultam: - Hogy kerül ez ide? Ti hoztátok magatokkal?
- Ő az unokatesóm, Kelen, de csak Keli-nek becézzük! Földi Kelen a becsületes neve, de mindenki a faluban Kelenföldinek hívja viccből! Pipa is érte! Mikor elmeséltük Neki a múlt heti történéseket, velünk akart jönni mindenáron, hogy Ő ilyen király dolgot nem hagy ki. Nem tudtuk levakarni magunkról! Pedig figyelmeztettük, hogy Ti kemény csávók vagytok, hamar eljár a kezetek! Engedd már el, mert tényleg kitöröd a kezét! Látod pólyás még, pedig már tizenkilenc is elmúlt pár nappal. Nem tud meghízni, mindig ilyen sovány és jól megnőtt!
- Na, szia, Kelen! Vagy szólíthatlak Kelinek? – kérdeztem meg tőle.
- Igen, persze. - jött zavarba Keli. Hozzá is tette: - Maradhatok?
- Tőlem, engem nem zavarsz! – nyögtem ki, de alig tudtam ránézni. – Legközelebb, ha alám kerülsz, nem úszod meg ennyivel! – figyelmeztettem gyorsan és határozottan, palástolva zavaromat, majd jattoltam Encsivel és Nikivel is.
- Félix nem jött? – kérdezték a fiúk kicsit csalódottan.
- De, jön, csak dolga van még, kicsit késik. Tudjátok a király – Keli így nevezte Encsi szerint – mindig alkalmas időpontot választ s slepp is kíséri! Ha nem lesz más, akkor mi! – tettem hozzá. - Cuccotok, merre van?
- Hozzuk és mehetünk is. - jelentette ki Niki s elment Encsivel a cuccokért, míg Keli maradt mellettem. Láttam, zavarban van és oldalról, szeme sarkából nézeget engem. Felmér. Kis idő múlva meg is szólalt:
- Mit értettél azon, hogy ha legközelebb alád kerülök, akkor nem úszom meg ennyivel? Miért, mit kaphatok még egy kartörésen kívül? – érdeklődött Keli.
- Attól függ, mire szolgáltál rá! Ha büntetésre, akkor szép pirosra kalapálom a seggedet a két kezemmel. Ha jutalomra, akkor már több mindenből válogathatsz, ha válogathatsz. Hogy mik közül, azt nem lövöm le előre! Ha se, se, akkor pedig, megsimogatom a buksidat. – fejeztem be és végigsimítottam a haját. Elkapta a fejét:
- Érzéssel! Ne kócold össze, sokáig tart, fájdalmas kigubancolni a fésűvel reggelente! – adta indokát feje elrántásának.
- Nocsak, csak nem abban van az erőd, mint Sámsonnak? – kérdeztem, de nem értette a kérdést, mert nem tud(hat)ta, ki is volt Sámson.
- Az erőm, nem a hajamban, hanem a karomban van! – jelentette ki és mellbe akart vágni bizonyságul, de nem sikerült, mert egyrészt elléptem, nem ért el, másrészt pedig, meg is löktem, így hasra esett. (Szegény gyerek, még nem tud mit kezdeni a meg növekedett méreteivel! - állapítottam meg.)
Felsegítettem. Szégyenlősen elfordult, mire vállon veregettem, és annyit mondtam:
- Add ide a kezedet, nem akartalak bántani, de mérd fel, kivel tudsz elbánni, kivel nem, mert nem mindenki ilyen birka, mint én!
Megjöttek a többiek is, hozták Keli hátizsákját is, ami jól meg volt pakolva, degeszre. Felkaptam a hátamra és megkérdeztem:
- Erősítésül köveket cipelsz a hátizsákodban?
- Nem, dehogy, csak a hármunk kajája van benne, meg …..- nem folytatta, elhallgatott.
Ránéztem kérdőn, ő intett a fejével az unokatestvére felé. (Aha, persze a szülinapja van, vajon Félix nem feledi?)
Gyorsan előkaptam a mobilt és felhívtam Félixet, azaz az utolsó számot. Ő vette fel. Elmondtam, hogy öten leszünk és mivel más nem jutott eszembe a Happy Birth Day dallamát dúdoltam a feleletek között. Végre Félix kapcsolt! – Hozok Neki valamit! – mondta a telefonba s azt, hogy lassan indulhatunk majd elé, mert mire mi is leérünk a hegyről, ő is ott lesz a parkolóban.
Tájékoztattam a fiúkat, hogy kapkodják a csülkeiket, mert fel kell még vinnünk a házba a cuccaikat, s onnan azonnal indulunk Félix elé a parkolóba, mert onnan is lesz még mit felcipelni.
Kényelmesen sétáltunk lefelé négyesben a parkolóba. Én közben felhívtam a nejemet és a gyerekekkel is beszéltem, mert már otthon voltak, hazaengedték a kórházban lévőt is, de nem mehetett még közösségbe.
Már a parkoló sarkánál jártunk, mikor feltűnt Félix kocsija is, odagurult és leparkolt elénk. Üdvözlések után kinyitotta a csomagtartót és intett, hogy ki-kiválasszon a csomagokból és indulás. Mire felértünk a házhoz megéheztünk, megszomjaztunk, de meg is izzadtunk. Mi elpakoltuk Félix-szel a házba felvitt csomagokat, mivel nem akartunk, hogy a fiúk lássák a tartalmukat. A fiúk pedig, addig kint ettek a padoknál és leheveredtek a kivitt pokrócokra. Nem sok idő múlva már hortyogtak is, mert reggel korán keltek, indultak ők is.
Kiléptem az ajtón, a ciszternához mentem s kezet mostam, majd odébb lépve az erdőben elvégeztem a dolgomat. Visszalépve, újra kezet mostam a ciszternánál. Törülközővel a vállamon fordultam s indultam a ház felé, mikor látom Keli fekszik, de nem alszik! Néz, követ a szemével. Intettem Neki, jöjjön. Nem kellett nagyon bíztatni, óvatosan felállt és elindult felém. Szájára tettem a kezemet mutatva, hogy ne beszéljen s felmentünk a lépcsőn.
(folyt. köv.)