Egy rabszolga naplójából

Kora este.. Úrnőmet már a parkolóban várnom kellett, hogy amint befut a nagy, fekete Toyota, én nyithassam a kocsiajtót. Egyszer parancsolta meg, hogy már ekkor (kiszállás előtt) csókoljak kezet, amit a volán mögül ajkaimhoz emelt, de ha sokan voltak az utcán, eltekintet tőle. (Márpedig általában sokan!) Átmentünk a belső udvaron, fel a második lépcsőházig, ahol a lakásom van. Lesegítem kabátját, hideg némasággal mutat csatos csizmájára. Ez az üdvözlés szertartása. Ám a csöndet rögtön meg is töri az üzletasszony mobiljának csörgése. Nem zavarja, hogy kihallgatom.. – Maradj! – szól hidegen.
Hát maradok összegörnyedve a hűvös kövön, ő az előszobai székre ül, mindkét lábát hátamra teszi, így telefonál! Legalább húsz percig, mindenféle céges ügyekről.
- Jól bírtad! – mondja, de ez nem dicséret, inkább olyan káröröm, hogy máris megkínozhatott. Aztán rám parancsol, hogy hozzam a pórázt, amit akkurátusan a nyakamra csatol, és mint egy kutyát, bevezet a konyhába. Az asztal lábához láncol, lecsapja a villanyt, és megy átöltözni a fürdőbe. Marha hosszan piperézik, míg újra megjelenik.
- Miért nem nyüszítettél a várakozásban, kutya? – kérdi. Úgy tűnik, élvezte volna. Eloldoz, leül egy középre készített székre, és körbe-körbe sétáltat, kényszerítve, hogy kerülgessem. Kompenzáció, hogy nem nyüszítettem eb módjára. Úgy tűnik, szereti!
Teaszertartás. Ezt mindig megköveteli. Úgyhogy a porcelán készletben már ott gőzölög a forróvíz, mellette csésze, filter, cukor, citrom. Ő maga gyártja le a teát, aztán parancsra felé nyújtott tenyerembe dobja a kiázott filtert. Megéget, de úgy gondolom, nem komoly, ám öt perc múlva is sajog nagyon. Rápillantok: felhólyagosodott. Két kis hólyag, de hólyag. Mutatom, de a válasz csak ennyi: kit érdekel, rabszolga? Bibis? Na menj, hűtsd le!

Nem hiszem, hogy így akarta, de ha így alakult, hát megérdemeltem. Mindegy miért.
Rövid idő után visszatérek, s már ki is van adva az utasítás: na gyerünk a nappaliba! Lépnék, hogy vezessem, mire felcsattan:
- Nem így szolga! Négykézlábra!

Teszem, amit mond, a hátamra ül. Így lovaglunk be a szobába. Csak pár méter, nem gondoltam volna, hogy így is milyen nehéz. A kemény kövön fájt is a térdem, megkönnyebbülés volt a nappali padlószőnyegére érni.
- Meztelenre! -adta ki a parancsot!

Pucér vagyok egy pillanat alatt. Az előre elkészített bilincs csattan a kezemen, a lábaimat finom kötelék szorítja össze. Bénán fekszem a földön

- Hallani akarom, hogy ki is vagy te, kis féreg!
Ezt mindig meg kell tennem. Igyekszem mindig újat mondani. Hogy csak egy talpnyaló vagyok, hogy hű kutyája, hímringyója, lábtörlője. És nem is hazudok, mert amikor nálam van, tényleg ezek a szerepeim. Fel- alá sétál, követnem kell bénán, vonagolva, földön fetrengve, hogy elérjem lábcsókra. Mert ez a feladat!
Aztán hátamra parancsol, kezeim és lábaim kinyújtva. A combomra áll, és figyeli az arcom. Nem fáj különösebben, ez tán bosszantja, mert fölkapja a lovaglópálcát, és ütéseket mér a talpamra. Na erre már sziszegek. Hidegen, gúnyosan nevet, végre elégedett. De gyorsan abbahagyja, mert valójában a fájdalom neki sem kedvence, inkább szimbólumértékű büntetés, hogy ne feledjem, ki vagyok.
Aztán eloldoz, megyünk vissza a konyhába – nem tudom miért.

- Hasra, és hódolj!
Teszem, és csókolgatom piros balerinacipőjét. Tudom, hogy ilyenkor élvezettel néz. Aztán ellép, és a már kihűlt, maradék teát elém önti!
- Lefegyeld föl! – parancsolja!
Teszem, de már „egyiptomi” térdelésben, mint aki súrolja a padlót.. Jó a technikám, gyorsan végzek, fordulnék felé, de a pózba dermedésre ad parancsot. Valamit matat mögöttem, aztán érzem, hogy valami langyos, finom valami folyik le a hátamon, le a nyakamon, rá akkor elég hosszú fürtjeimre. Nem tudom, mi lehet, ekkor még hülye voltam. Rá is kérdezek, hogy miféle olaj, mert valami ilyen játékra tippeltem. – Lepisiltek, fattyú! – hangzik a válasz!
Beugranak a videók.. – Miért nem az arcomra, Úrnőm? – értelenkedem..
- Még nem jött el az idő!
Leült egy székre, felhúzta lábait, de úgy, hogy combjait szétárja
- Tisztíts meg, ribanc!
Tettem a dolgot, nyaltam szeméremajkairól a „maradékot”, és ez átment élveztetésben. Nem szabadott sem erősen, sem gyorsan, sem teli nyelvvel. Nem értettem, miért nem, de ő így jutott el az orgazmusig, s ezt már tudtam. A hajamba markolva irányított, mint mindig. Szextárgy voltam.. (Hopp, ezt kifelejtettem a felsorolásból ) Mint mindig, most is eredményes voltam: halkan, de remegve élvezett el.
- Te is élvezhetsz! – Mondta, miután kiengedett.. - Kiverheted a földre! Kérsz segítséget?
- Igen, szeretném nyalni Parancsolóm cipőjének talpát, hogy porig alázkodásomban jussak el a csúcsig!
Nem kerteltem, mert ez volt az igazság. Csodálkozva nevetett fel:
- Ó, hát ilyen kis fétiseid vannak? Na csináld!

Egyik lábát a vállamra tette, a másikat kegyesen az arcomhoz emelte. Éreztem metsző tekintetét magamon. Tisztára nyaltam a poros cipőtalpakat, egyszerre szégyelltem és élveztem, hogy megalázkodhatom. Ezért vagyok sub. És közben én is eljutottam a csúcsra. De tudtam, hogy nem ajándékot kaptam, hanem lehetőséget az est megkoronázására. Önérzetem végső sárba tiprására. (Úrnőm ugyanis egy fiatal kori trauma hatására férfigyűlölő volt..) Amint végeztem ugyanis, fel kellett nyalnom saját „termékemet”! Míg tettem, lábábal nyomta kíméletlenül fejem a „piszokba”, ahogy ő mondta! Arcom csillogott spermámtól. Aztán ott hagyott, csak még hátravetette:

- Ha végeztél, a pisit is!!!!!

Mire végeztem, átöltözött, és el is ment. Sosem volt szabad kikísérni, vagy elköszönni!