A Notre Dame-i toronyőr

1482-ben járunk. A főhős ismert, Quasimodo.

Saját kis világot alkotott magának. Kívül belül ismerte a templomot. A pincétől a padlásig. Így nőtt fel, az üres folyosókat rótta, napestig. Festmények, szobrok, feszületek mindenhol. Elég rémisztőek. A mese szerint volt egy ember, aki „gondoskodott” róla. De vajon hogy szólhatott a valódi történet? Elmesélem.

Amikor meglátogatta az apja, sokszor bántotta. Gyerekként az ember elfogadja. Serdülőkorban, amikor már elkezdenek dolgozni a hormonok, akkor már egy kicsit nehezebb. És hát lássuk be: Quasimodo könnyedén felmászott egy harangkötelén. Hatalmas ereje volt. Nem kellett neki elfogadni a gazdája szavát. Egyszer mikor meg akarta ütni, hősünk egy egyszerű mozdulattal eltörte a nyakát.

Eddig ez teljesen egyértelműnek tűnik. Egy abszolút hétköznapi eset.
Quasimodo fiatal volt, és erős. A gazdája alighanem megtanította, hogy mi a bűn. Nem volt szabad „csúnya dologgal” játszani. És (mint mindannyiunknak) a tiltott gyümölcs a legédesebb. Sokunknak azt tanították, hogy Isten figyel. A gyerek viszont szó szerint vesz mindent, így hát el kell bújni előle.

Akit korbáccsal nevelnek, az nem tanul meg szeretni. Illetve megtanul, de összeköti a kettőt.

A dühös nép elöl menekülő Esmeralda élete utolsó hibája volt, hogy a templomba menekült. A Notre Dame altemplomából ugyan milyen sikoly hallatszana ki? Semmilyen. Amint belépett, Quasimodo tulajdonává vált.

(Ma is így van, kulturált keretek közt. Odaálltok egy díszes ruhában egy még díszesebben öltözött ember elé, és megesküdtök, hogy egymásé vagytok. )

A lány hiába küzdött, semmi esélye sem volt. A hősünk vitte le a lépcsőn, az utolsó folyosó utolsó beugrójáig. Esmeralda ütötte, rúgta. De ő a nevelőapjától megtanulta, hogy ez a szeretet. Gazda már nincs, valamelyik kripta valamelyik koporsójából biztos nem fog közbeszólni. Egy egyszerű darab kötéllel odakötötte a lányt egy rácshoz, és elment enni valamit.

Párizsban hol lehet ételt találni? Akárhol. Az első házból el lehet lopni bármit. Elemelt egy darab húst, visszabattyogott vele a templomba. Félig megsütötte, megsózta, és már lehetett is cuppogva lerágni a csontot. Misebor bőven akadt.

Amikor visszaért a lányhoz, a csuklóját már bevágta a kötél. Ült a földön. Látszott rajta, hogy feladta. Az arcán már nem volt nyoma haragnak. Csak szerette volna, ha már vége van. Quasimodo csak leült mellé, egy szó nélkül. A lány elé tartotta a félig sült húst, hogy harapjon belőle, de ő elfordította a fejét. A púpos még csak meg sem rándította a vállát, megette mindet. A misebor és a pecsenye megtette a hatását. Egy mozdulattal letépte Esmeralda ruháját, és megmarkolta a mellét. Egy olyan kézzel, ami egy harangkötelet is megtart. A félig ájult lány torkán hang már nem tudott kijönni, csak az arca torzult el a fájdalomtól. Ennyi természetesen nem volt elég.

Quasimodo letépte róla a többi ruhát is. A lány próbált rúgni, a maradék szabad kezével ütni, de mindhiába. Lábai, mint ha csak gyufaszálak lettek volna. Nem jelentett különösebb akadályt. A finom erotikára soha senki nem tanította. Úgy ahogy volt, szárazon tövig nyomta a szerszámát a lányba, aki három mozdulat után elájult a fájdalomtól.

Ilyenkor szokott betoppanni a megmentő hős, aki kiszabadítja a lányt, s fehér lovon elvágtatnak a naplemente felé. De nem jött. Három napig. Egy teremtett lélek sem.

Hogy mi lett a sorsa? Hisz tudod: valamelyik kriptában, valamelyik koporsóban. A többi közt.