Epres nyalóka

Egy kellemes májusi reggelen történt. Egy teljesen átlagos, szürke hétköznap volt. A gyerekemet vittem a bölcsődébe. Késésben voltunk, siettünk. A fiam nyúzott, hogy vegyek neki nyalókát. Mondtam, hogy nem kéne, mert nem tesz jót a fogaknak. Egy közelben álló hajléktalan beszólt így:

-Nem mindegy, pár év múlva úgyis kiesik mind…

Az égre tekintettem, elmormoltam magamban egy pár gondolatot, aminek a tartalmát nem tűri a nyomdafesték, és vettem a gyereknek egy nyalókát. Kivis volt, meg epres. A gyerekre bíztam a választást. A piros kellett. Kapkodva fizettem, s futottunk a buszmegállóba.

Ott találkoztunk egy anyukával. Emlékeztem rá, az ő gyereke is ugyanabba a bölcsődébe jár, de egy másik csoportba. Sportos ruhában volt. Alighanem futni akart menni, miután letette a gyereket. Természetesen előre engedtem, ahogy a papámtól megtanultam, hogy a hölgyeké az elsőbbség.

(Később jöttem rá arra, hogy ez a szabály azért született, hogy meg tudjuk nézni az érintett hölgyek popóját. Fejben statisztikát vezetek arról, hogy milyen bugyi van a lányokon. Rajta nem volt semmilyen. )

Mint egy rendező pályaudvaron, elrendeztük a babakocsikat, mindenki megtalálta a maga helyét, ahol a szekér sincs útba. Valahogy úgy sikerült, hogy szembe kerültünk, egész közel, úgyhogy meg tudtam bámulni. Nem volt rajta smink. Se alapozó, se semmi. Harminc év felett az ember arcára kiül, hogy milyen ember. Ha sokat nevet, akkor az. Ha sokat bosszankodik, akkor az. Ennek a lánynak volt a szája szélén egy apró ránc, ami akkor jelenik meg, ha az illető sokat nevet. Őrülten szexinek találtam.

Természetesen ő rám se bagózott, lehet, hogy a korai időpont miatt egy kicsit még álmos volt. Elbambult. A fiamat nézte, ahogy a nyalókáját fogyasztja. A gyerekek nem gondolnak erre, és épeszű felnőtt sem, de egy nyalókát nem lehet másképp enni, mint bő nyállal, mert különben ragad. És így olvad el. És édes. Nem gondolom, hogy valódi eperből volt az édesség, de kellemes eperillat lengte be a buszt. Legalábbis, a közelünkben. Valami hasonló járhatott az anyuka fejében is, mert egy apró csepp nyál folyt ki a szája sarkából. Lehet, hogy megkívánta a nyalókát.

Nem tudom, mi ütött belém. Visszagondolva sem értem. De odanyúltam, és a hüvelykujjammal letöröltem a nyálcseppet. A bambulás elmúlt, helyébe lépett egy szikrázóan dühös tekintet. Isten a tanúm, jót akartam. Amilyen spontán volt az én mozdulatom, úgy az övé is. Tenyere fonákjával olyat vágott a szám szélére, hogy a fogam kivágta az ajkamat. Körülöttünk csend lett. Csak a busz motorját lehetett hallani, és a forgalom zaját. Hallani lehetett néhány bajusz alatt kicsúszott „Jézusom”-ot, és hasonlókat. Minden ember engem nézett. Életem legkínosabb pár perce volt, (óráknak tűnt) amíg a következő megállóban leszálltam. Zsebkendő nem volt nálam, úgyhogy a számból szivárgó vért a kabátom ujjába töröltem.

Teljesen üres fejjel toltam a babakocsit a bölcsődéig. Nem volt szabad kimutatnom a bennem gyúlt harag legapróbb jelét sem. A gyerekek lelkére vigyázni kell. A reggeli szokásos menetrend szerint átöltöztettem, és átadtam a gyereket az óvónőknek, és elindultam a dolgomra. Az epres nyalóka illata és a vér vasas íze közti mérhetetlen különbségre gondoltam. Meg arra, hogy milyen pocsékul kezdődik ez a nap. Már nyúltam a kilincshez, amikor a szemem sarkából észrevettem egy fekete sztreccs sportnadrág fényét.
A kezem megállt a kilincs felett. Egy pillanatra remegni látszott. Gondolkozni akartam, hogy mit tegyek. Az eszem azt súgta, hogy menjek ki az ajtón. De sajnos a kezem eltávolodott a kilincstől, a lábam pedig elindult a folyosón, ahol a nőt láttam.
Minden emberben van egy fék, ami ilyenkor megállítja. Egy gátlás, amit a szüleink belénk neveltek. Ott volt most is, de valahogy a harag erősebb volt. Így haladtam a folyosón, erős léptekkel. Az ablakok beremegtek, amikor a sarkam a földet érte. Befordultam egy sarkon, és ő ott ált előttem. Látszott rajta a félelem. Próbált szabadkozni.

-Nézze, nagyon sajnálom, én nem akartam…

Nem vártam meg, hogy mit mond. Megfogtam a karját, és belöktem egy „takarító szertár” feliratú ajtón. Megijedt. Én nem kevésbé. Mi a francot művelek, gondoltam. Eszembe jutott, a büntető törvénykönyv. Láttam, a kezeimet bilincsben. Kezdett győzni bennem a gátlás. Megálltam, elengedtem. Bocsánatot kérően néztem rá, ahogy ő a karját masszírozta, ahol megszorítottam. Ő valamiért a számból még mindig szivárgó vért nézte.

Így álltunk pár másodpercig. Nyitottam volna a számat, hogy a bocsánatát kérjem. Ekkor megfordult, és az egyik alacsonyabb salgó polcra könyökölt. Egy árva szó nélkül. Körül néztem, hogy hátha találok valamit, amitől okosabb leszek, hogy mit kell ilyenkor csinálni. A lány sportos, kerek fenekének a látványa viszont meggyőzött. A főbűnök közül kettő is izzott a szívemben. Bujaság és harag. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik az erősebb. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kirántottam az övemet a farmeromból, félbe hajtottam, és rácsaptam a seggére. Vártam a reakciót. Semmi. Kicsit összerándult. Újra. És újra. Nem emlékszem hányszor. Semmi sem érdekelt, csak a düh, mert pofán vágott. Fájdalmat akartam okozni neki. De semmilyen hatást nem sikerült elérni. Feladtam. Csak álltam a háta mögött, kezemben az övemmel. Hátrafordult, rám nézett. A szemébe néztem, és bólintottam. Kvittek vagyunk.

Ő vett egy mély levegőt. S őszinte meglepetésemre nem felállt, hanem hátranyúlt, és letolta a nadrágját a combja közepéig.

-Tovább.

Egy pillanatig haboztam, hogy mit is hallottam. Ott állt előttem. Meztelen hátsóval. Olyannal, aminél szebbet még soha az életben nem láttam. Kerek, sportos. És piros. Előjött a bűntudat. Ő csak egy pillanatra rám nézett, és újra szólt:

-Tovább.

A bujaság erősebbé vált a haragnál. Meg kellett érintenem a fenekét. Szerettem volna megcsókolni. Egyszerűen érezni. Az övem helyett a tenyeremmel folytattam. Mindaddig, amíg azt vettem észre, hogy az egyik keze a lába közt van. Lefagytam. Nem értettem. Rá néztem, ő meg rám. A szeme könnyes volt, de mégsem a fájdalomtól. Ahogy egymás szemébe néztünk csak annyit mondott:

-Segíts…

Nem gondolkoztam. Mögé léptem, tövig nyomtam a farkamat a puncijába. Az övem és a tenyerem nem hozott ki belőle hangot, ez viszont igen. Előre nyúltam, s befogtam a száját. Kétségem támadt, hogy most ki erőszakol meg kit. Ugyanis olyan erővel tolta rá a csípőjét az enyémre, hogy az egyik lábammal ki kellett támasztanom magam. Ő diktálta a tempót, nem én. Egyre gyorsabban. Éreztem, ahogy az egész teste megremeg. A tenyerem már tele volt a nyálával. Nem engedhettem, hogy hangja legyen. Én sem bírtam tovább.

Nem tudom mennyi ideig álltunk ott még. Lehet, hogy percek voltak, de lehet, hogy csak egy pár pillanat. Ő fölegyenesedett, egy egyszerű mozdulattal felhúzta a nadrágját, és felém lépett. Gondoltam, hogy megcsókolom. Az is megfordult a fejemben, hogy letérdelek elé, és könyörgök, hogy legyen a feleségem. De ő törte meg a vívódásomat. Megfogta az államat, és lenyalta a szám széléről az államig szivárgó vért. Rám mosolygott, és ott hagyott. Egy árva szó nélkül.

Azóta hetente legalább egyszer látom a reggeli buszon. Kínosan figyel rá, hogy ne találkozzon a tekintetünk. Próbálok úgy helyezkedni, hogy megszólíthassam. De nem merem.

A szám sarkában maradt egy apró sebhely. Valahányszor borotválkozom vagy valamiért a tükörbe nézek, mindig eszembe jut. Hiányzik.

/Ez az írás kitalált történet, minden a valósággal egyező mozzanat a véletlen műve. /