Airbus - a kezdetek 10/2

Hm … ha jobban belegondolok, ehhez a jelenethez nem árt némi történelmi kitekintés.
Tudom, az én hiányosságom, de nem követelek meg különösebb „alaki” szabályokat a subbiek-tól. Talán attól, hogy anno voltam katona és akkor örökre megutáltam a bokázást – vagy úgy is lehetne fogalmazni, hogy lusta vagyok ezt (is) folyamatosan számon kérni …
Tehát nálunk nincs „alapállás” meg „büntető állás”, meg hasonlók, azt szeretem, ha természetesen viselkedik – még nyafizhat is, ha valami nincs kifejezetten ínyére.

Bárhogy is van, Vanda számára a látszólag végtelen és teljesen kilátástalan álldogálás - pedig csak néhány perc volt! – már magában is felért egy büntetéssel.
Ám, hogy ebből a helyzetből ÍGY szabaduljon meg?! Az utasításra történő levetkőzés mindig is a gyenge pontjai közé tartozott, volt eset, hogy meg is tagadta … – nem is értettem, igaz, hogy egy üres üzlethelyiségben voltunk, szép, tágas kirakattal, de a parancs, az parancs … - akkor persze ezt hármasban részletesen megbeszéltük: Vanda, én és a korbács … végül teljes mértékben igazat adott nekem, hiába, az intellektuális fölény …

Tehát én kényelmesen pöffeszkedtem a fotelban, Kedvesem pedig hősiesen igyekezett elnyomni női büszkeségének – ebből azért van bőven! – legkisebb csíráit is, kiválóan ráérezve, hogy MÉG EGY engedetlenséget már biztosan nem engedhet meg magának.
A Drágám arca híven tükrözte a csata állását a méltóság és az engedelmesség között, végül az engedelmesség aratott némiképpen pürrhoszi győzelmet. Arca lángolt, de engedelmesen vetkőzni kezdett. Ruhadarabjai csinos kis halomba gyűltek a lába előtt.

- A harisnya marad!

Végül ott állt előttem, ha a harisnyát és a tűsarkú cipőt nem számítjuk, anyaszült meztelenül. Alighanem abban reménykedett, hogy elhangzik a zord

- Tedd a dolgod!

vezényszó és a dolgok visszatérnek a normális medrükbe, de nem volt szerencséje.

Még mindig ülve addig méregettem, amíg az arca bíborról mély padlizsánszínre váltott, aztán, hogy még tovább fokozzam a helyzet abszurditását, felálltam és körbejártam, hogy hátulról is jól megszemlélhessem.
Érdeklődő pillantásokkal többször is megkerültem, - ha dohányoznék, a füle hegyén biztosan meggyújthattam volna a cigarettámat – majd pár pillanatra megálltam a háta mögött.

A barkács felszerelés nem volt kikészítve – mégse tudja, mi vár rá! – és a táska is a látómezején kívül helyezkedett el. Odaléptem és zajos keresésbe kezdtem. Szinte láttam magam előtt, amint nyúlik a füle a zaj irányába. Jó hosszú ideig elhúztam a keresgélést, majd két nesztelen lépéssel közel léptem hozzá a háta mögött és mozdulatlanná dermedtem, hogy ha hallott is valamit, elbizonytalanítsam.

Őszintén szólva, lelki szemeim előtt szinte láttam magam SS egyenruhában, – csak azért abban, mert a Gestapo munkatársai, mint tudjuk, civilben jártak – a szituáció annyira emlékeztetett egy háborús filmre.
A francia ellenállás hős Jeanne D’Arc-ja és a gaz náci nagyjelenete: a fasiszta mocsok minden eszközt bevet, hogy a főhősnő ellenállását megtörje.

- Kezeket fel! – közvetlen közelről rivalltam a fülébe.
Szegénykém, egész testében megrándult, annyira megijedt, de azért teljesítette a parancsot. A cicijei ingerlően ágaskodtak a felemelt kezei miatt, szinte kiáltottak egy kis gyötrésért. Nem hagyhattam figyelmen kívül a kívánságukat, bár jól tudtam, hogy a Kedves gyűlöli a csipeszt – de hát mégiscsak büntiben van!
Aztán feltettem a csuklójára és a bokáira a bőr bilincseket.

A két szoba közötti ajtó felső keretébe egy előre látó, ismeretlen ezermester gyerekhinta-tartókat csavart, ezek most tökéletes eszköznek kínálkoztak az elkövetkezőkhöz.

Megmarkoltam Vanda haját és alájuk perdítettem. Rögzítettem a csuklóit és gonoszul a fülébe suttogtam:
- Mára nem érvényes a menekülő szavad, te ringyó!
(folyt.köv.)