Hajdú a katonai táborban

Hajdú a katonai táborban

A náspángolás művészete igazi kihívásokat rejt magában, ez volt a véleménye a derék hajdúnak, aki fiatal kora óta kereste azzal kenyerét, hogy szakszerűen elvert erre ítélt férfiakat. Kevesen tudják jól csinálni, de ő mestere volt szakmájának. Akik a keze alá kerültek, sohasem felejtették el a kapott ütleget. Harmincas évei végére a pálca és a bot mesterévé vált. Gyakorta segítette tudásával a szolgabíró bizonyítási eljárását a távolabb eső falvakban, ahová őt hívták, ha a helyi pandúr nem bírta a gyanúsítottból kigyötörni a vallomást. A nyakasabb parasztok fel se vették a könnyebb kínzásokat, és ilyenkor az ő szaktudására volt szükség. Nagy tisztelet övezte, bármerre járt. Ugyanígy jeleskedett a vallomások után kiszabott, bűntudatkezelő botozások kimérésében is.

Amikor a király hadba szólította követei által a hűbéreseit, ő is jelentkezett a sereghez, ám nem a harctéren kívánt jeleskedni. Arra ajánlotta fel szolgálatait, hogy azokat a katonákat tanítsa móresre, akiket feljebbvalóik botbüntetésre ítéltek. Akadt dolga elég. Az ezer fős katonai táborban napi rendszerességgel kellett a büntetés eme formáját gyakorolni, a katonák zúgolódtak is eleget, hogy egy-egy huszonöt után nehezen tudtak lóra ülni, a hajdút ez nem zavarta abban, hogy mindig alaposan elnáspángolja őket.

Az egyik csata után több lovagot is foglyul ejtettek, akiknek a kihallgatására külön sátrat rendeztek be. Egy hosszú asztalnál ültek a kihallgatótisztek, és a másik fontos kellék, a deres is helyet kapott oly módon elhelyezve, hogy a kihallgatókra felnézhessen róla a fogoly. A hajdú azzal segítette a kihallgatást, hogy az asztalnál ülő bármelyik tiszt intésére a deresre húzott rab pőre fenekére kemény botütéseket mért ki. Az elfogott négy nemes nehezen fogadta el a vallatás ezen megszégyenítő formáját. Mind a négy fogoly másképp élte meg a procedúrát.

A hajdú nem jegyezte meg a nevüket, mert annyira sok feneket botozott már addigra, hogy képtelenség lett volna mindegyik hátsó tulajdonosának a nevét megjegyeznie. Csak Elsőként, Másodikként, Harmadikként és Negyedikként gondolt a négy nemes lovagra, akiket a rabságuk hónapjai alatt többször is részeltetett botozásban.

Az Első egy pökhendi, húszas évei végén járó nemes úrfi volt, kissé piperkőc. Megjelenésére mindig adott, és a rabsága idején is vigyázott ruhájának makulátlanságára, hogy mi módon sikerült neki, ez az ő titka maradt. Körülményesen helyezkedett el a deresen, hogy ne gyűrje meg ruháját, és azon sopánkodott, hogy úgy meg fogja izzasztani a bot, hogy összetapadnak gondosan fésült fürtjei a kiütköző verítéktől. Mindamellett jól bírta a botot, és több kérdésre megtagadta a választ annak ellenére, hogy a hajdú többször is próbálta kicsalogatni belőle a választ néhány botütéssel. A kihallgatások alkalmával kapott könnyű botozástól rendre megfájdult a hasa, és ezért az őt a tömlöcnek kinevezett sátorba visszakísérő katonákat mindig megkérte, hogy ejtsék útba a latrinát. Nem győztek eleget gúnyolódni a piperkőc lovagon, akinek az egyhangú étek okozta székrekedését rejtélyes módon rendszeresen elmulasztotta a bot.

A Második idősebb, ötvenes éveiben járó, potrohos lovag volt. Amikor felszólították arra, hogy tegye szabaddá a fenekét és feküdje meg a derest, hogy elkezdhessék a kihallgatását, tiltakozott az egyezményre hivatkozva, melyeket a két hadvezér kötött egymással, miszerint nemesi származású foglyokat nem botozhatnak meg. Nem hallgattak rá, hiszen a vallomására nagy szükség volt a további hadmozdulatok kitervelése érdekében, és így keserves sóhajjal engedelmeskedett. Terjedelmes fenekét meglátva a hajdú alig várta, hogy intsenek neki, mert igencsak szeretett nagy hátsójú férfiakat botozni. Előre kinézte a helyeket, ahol megkínálja a nemest a bottal, és így is tett. A szégyenkezve nyögdécselő fogoly a fél órás vallatás végére alkalmanként huszonöt-harminc botütés nyomát vihetett el hájas fenekén.

A Harmadik egy harminc körüli, magas, izmos termetű lovag volt. Tekintetén látszott,ahogy belépve a sátorba meglátta a derest, hogy jól tudja a rendeltetését. Némi fejvakarás után letolva nadrágját szabályosan megfeküdte, és a kérdésekre is készségesebben válaszolt, mint az előző kettő. A baj csak az volt vele, hogy nagyon keveset tudott, és hiába próbálták meg újabb és újabb ütésekkel több információ átadására bírni, csak azt ismételte el újra, amit már úgyis tudtak. Érdekes nyihogása miatt, amit a hajdú csalt ki belőle a bottal, meglepve nevettek a kihallgatói is, ilyet még nem hallottak. Csak azért, hogy újra meghallgassák, még öt botütést mérettek rá a kihallgatás végén, és a szégyenkező uraság paripaként nyihogott ismét. Hiába bizonygatta a deresről felkelve, hogy szerinte nem hasonlít a lovakéra az ő botozáskor kiadott hangja, már rajta maradt a gúnynév, Lovacska. Később, ha a további kihallgatására sor került, a katonák „gyere nyihogni, Lovacska!” felszólítással adták tudtára, hogy velük kell mennie.

A Negyedik fogoly negyvenes éveiben járt, és ő volt az egyetlen, aki egyetlen szóval sem berzenkedett a deres láttán. Nem sok újat tudott mondani, ezért őt is botütésekkel nógatta a hajdú. Az izmos, halványbarna fenéken rózsaszínű csíkok árulták el, hogy tulajdonosa nemesi származása ellenére már kapott botozást. Némely kérdésre próbálta összeszedni a gondolatait, de így is megesett, hogy miután kinyögdelte magát az ilyen alkalmakkor kapott bottól, sajnálatát fejezte ki, hogy így sem tud többet mondani.

A hajdú munkája a kihallgatással véget ért, nem volt oka ott maradni, így csatlakozott a katonákhoz, akik visszakísérték a tömlöcsátorba a megvallatott nemest. Közben megtudakolta, amire az egész vallatás alatt kíváncsi volt. hogy a múltban kapott botozást milyen alkalomból kapta. A lovag elmondta, hogy jó húsz éve diákként összebarátkozott egy diáktársával, máig megmaradt a barátságuk, noha ritkán találkoznak. Az egymáshoz írott leveleik végén gyakorta előfordul, hogy küldenek huszonöt botütést a másiknak a régi idők emlékére, amit a levél átadója által kell kimérettetni. Mindketten ragaszkodnak ahhoz, a botozás szabályos körülmények között, deresen menjen végbe, és erről a válaszlevelet vivő apróra beszámol a távoli barátnak. Így a barát levelét követően haladéktalanul előhozatja a derest. Az elmúlt két évtizedben emiatt tucatszor is megmutatta hátsóját a botnak. Mire visszaértek a tömlöcsátorba, még az is kiderült, hogy ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetően igen hamar rájött, hogy alkalmasint jól esik neki a botozás, és arra is, hogy a bőre igen gyorsan regenerálódik egy-egy alkalom után.

A hajdúnak ezt látnia kellett, így néhány nappal később, néhány engedetlen katona botozása után a tömlöcsátor vette az útját. Közben eszébe jutott az a mulatságos eset, ami néhány hete esett meg, és a katonák azóta is jól szórakoznak rajta, ahogy ő is. Véletlenül másik sátorból parancsolta elő az ott lakó katonák egyikét, és annak minden tiltakozása ellenére deresre húzatta, és alaposan eldöngette. Később, miután tisztázódott a félreértés, azt is alaposan elverte, akinek kapnia kellett volna az ominózus botozást, de a tévedésből megcsapatott katona esetét még sokáig kárörvendően emlegették a táborban.

Ezen a napon tehát felkereste a tömlöcsátrat, ahol a négy nemesi fogoly éppen szűkös vacsorája maradékán rágódott. Amikor a kinti fény után szeme megszokta a benn uralkodó félhomályt, elégedetten látta, hogy a testes lovag máris lötyögőssé fogyta a ruháit, majd intett a Negyediknek, és felmutatta botját a következő szavakkal:

- Uraságodat szomszéd sátorban várja a deres!

A Negyedik elsápadt, majd visszanyerve színét felkelt, és fenekét tapogatva követte a hajdút. A nap folyamán valóban bevittek egy vándorderest, ami annak köszönhette a nevét, hogy mindig a tábor más részén helyezték el, hogy a közelében sátorozó katonáknak ne kelljen messzire menniük, ha botbüntetést rótt ki rájuk a felettesük. A sátorba lépve a Negyedik először a fényforrásra pillantott, egy hordóból csaptak fel a lángok, mely világossággal árasztották el a sátrat. Aztán a deresre tévedt tekintete, és magában megállapította, hogy legutóbb nem ezen kínálták a bottal. Ez kényelmesebbnek látszott, bár szíjak helyett vaspántokat kellett bekattintani rajta, és így rögzítették azt, akit botozni kellett.

A hajdú mindenekelőtt kíváncsi volt a fogoly fenekére, amit alaposan megszemlélt, miután deresre húzta Negyediket. A nemes azon töprengett, hogy mennyire fogja bírni a botot, hiszen néhány napja vallatták meg, és akkor alaposan elhúzták a nótáját. A hajdú a szemrevételezés és tapogatás eredményével elégedetten mondta, hogy valóban gyorsan gyógyulnak a nyomok. A többi fogoly lovag világos bőrével ellentétben, ennek a fogolynak barna bőre volt, ami sötétebb bőrű felmenőkről árulkodott. Talán tőlük örökölhette bőre gyors regenerálódását is.

A hajdú ezután kérte, hogy észrevételeivel segítse őt, mert a legjobbak közé akar kerülni a tudásával, hiszen ha jó ajánlóleveleket kapna, akkor a háború után főúri kastélyokban szolgálhatna, a főurak asztalánál ehetne, és a zsíros állásért cserébe az uradalom renitenseit kellene csak ráncba szednie.

A nemes szavát adta arra, hogy segíteni fogja, és ezután a hajdú derekasan nekilátott a feladatnak. Negyedik ígéretesen nyögdécselt, közben véleményét fogalmazta magában, amit el is mondott a hajdúnak, amikor az minden ötödik ütés után leeresztette a botot. Javaslatokat tett arra, hogy a következő ütéseket lejjebb, feljebb, jobbról, balról vagy a lába felől szeretné kapni, mert látott egyszer olyat, hogy az ily módon megbotozott fenéken rácsos nyomot hagyott a bot.

Ezek után a hajdú elkezdte a számára új ütésmódot gyakorolni, külön-külön botozva a fenék jobb és bal felét, ami a nyögdécselő Negyediknek igencsak kedvére tett, hiszen már régen kíváncsi volt a hosszanti botozásra. Bár megesett, hogy közben egy-egy ütés lecsúszott a combja felső részére is, nem tette szóvá. Megegyezett a véleményük abban, hogy ezt még a hajdúnak jól be kell gyakorolni. Cserébe a hajdú is tanított valamit a Negyediknek. Mostanra már kikopott a szokásból, de régen bevett gyakorlat volt jelezni a deresen hasaló férfinak, hogy nem kap többet. Ezt a szokást az hívta életre, hogy sokan nem számolták a kapott ütéseket, lévén tudásuk hiányosságai miatt csak annyira tudtak elszámolni, ahány ujj volt a kezükön. A másik magyarázat szerint sokan annyira megkínlódták a botozást, hogy őket is fel kellett riasztani valamivel, és végül lehet, hogy a megalázás fokozására fejlesztették ki a rég elfeledett ötletet.

Negyedik kíváncsian várta, hogy mi fog vele történni. Fejét felemelte, fenekét ellazította, és megnyalta kicserepesedett ajkát. Nem kellett soká várakoznia. A hajdú ügyesen meg is mutatta a felhorkanó nemesnek a titkos ütést. A bot végével közelítette meg a vágatot, és hirtelen úgy meglökte a botot, hogy az befurakodott oda, és kemény ütést mért a rejtőzködő fenéklyukra. A Negyedik még percekkel később is, amikor már a deres mellett fenekét markolva ugrándozott, szidta a hajdút, aki remekül mulatott rajta.

- Ó, hogy húztak volna karóba, te ördögfajzat! Ilyen alattomos ütést, hogy vinne el az ördög!

- Ennyire nem fájhatott – hitetlenkedett a hajdú – Uraságod túlreagálja. De abban egyetérthetünk, hogy alkalmas a botozástól gyötört férfiak felriasztására, figyelmeztetni őket, hogy ideje elhagyni a derest.

- Igen, egyetérthetünk – a pironkodó nemes úr leguggolt párszor, majd felhúzta nadrágját, és szabadkozott kirohanása miatt.

- Alkalmasint ismét megcsapnám kigyelmed farát – tűnődött a hajdú kisvártatva. – Sokat tanulhatunk még egymástól, azt hiszem. - Úgy látom, nincs ellenére, és a fara is jól bírja.

- Ahogy jónak látja – felelte Negyedik keserveset sóhajtva.

A derék hajdú ezután nemcsak a vallatások alkalmával, hanem rendszertelen időközönként magánszorgalomból is elverte a Negyediket.

Azon a napon, amikor eleresztették a fogolycsere-egyezménynek köszönhetően a lovagokat, nem tudott elbúcsúzni tőlük. Éppen egy katonát parancsolt elő sátrából, aki egy körtét harapdálva bújt elő. Amikor meglátta a katonákat, akik a hajdú kíséretében őt várták, azonnal tudatosult benne, hogy el fogják verni. Higgadtan csak annyit kérdezett:

- Mennyi?

- A tábornok úr ötven botot rendelt.

- Megkaphatnám itt? – mutatott maga elé a földre a katona. – Attól tartok, nem lesz erőm visszatérni utána a sátramhoz.

- Hogyan?

- Itt a nyergem, majd áthasalok rajta, és a ők meg rám ülhetnének – mutatott a katonákra, akik elkísérték a hajdút.

- Akkor vetkőzz – egyezett bele a hajdú.

Ezzel a katonával mindig voltak gondok, és a hadjárat alatt számtalanszor kellett kiporolni a fenekét. A kezdeti huszonötök nem használtak, mert újra és újra elkövette a függelemsértéseket, ami miatt idővel alkalmanként már ötven botütést kellett kiállnia. Bár jó lovas volt, néhány napig keserves volt nyeregbe szállnia egy-egy kiadós botozás után.

Előhozták hát a sátrából a nyerget, és ő addigra levetkőzött alulról, majd a körtét a fogai közé harapva áthasalt rajta. Aztán folytatta a körte elfogyasztását, mintha nem is várna rá botozás. A katonák ráültek a hátára és a lábára, hogy mozdulni se tudott, és a hajdú megkezdte a kiszabott büntetés kimérését, melyet az egyik katona hangosan számlált. A botütések egy-egy fintort váltottak ki a hasaló katonából, és mintha keményebben rágta volna a körtét. Aztán ledobva a csutkát, a gyér fűbe markolt, és meg-megrázta a fejét, mintha a belecsorgott veríték marná a szemeit. Aztán felemelte a fejét, és büszkén kiállt még néhány ütést hang nélkül.

Észrevette a négy fogoly lovagot, akik éppen ekkor hagyták el a tábort, és ők is néztek feléje. Integetett nekik, majd ismét megroskadt. Felkönyökölve szorította össze fogait, majd kínjában a füvet tépte, majd a földet markolászta. Felidézte, hogy a hadjárat kezdete óta, ami csaknem másfél éve kezdődött, éppen huszadik alkalommal kell botbüntetést elszenvednie. Rühellette már a hajdú látványát is, mint oly sokan a táborban, mert már a puszta látványától is megsajdult a feneke. Mindamellett el kellett ismernie, hogy jól érti a szakmáját. A kapott ütések halk, majd határozottabb nyögésekre késztették, bosszankodott is miatta, hogy nem tudja csendben kibírni. Mélyről nyögött, hangja gyakran szabadkozóvá vékonyult. Sokallotta az ötvenet, de hiába öklözte kínjában a földet, meg kellett kapnia. Végre a katonák felkeltek róla, és hallotta a hajdú elégedett hangját, hogy „ez megvolna”. Érezte, hogy ezúttal is alaposan megkapta a magáét.


Mivel többszöri próbálkozásra sem bírt önerejéből felkelni, a katonák megvetően felkapták, és bedobták a priccsére, hogy csak úgy nyekkent. Ott aztán szégyenletében és megalázottságában még sokáig dohogott, próbált úgy helyezkedni, hogy enyhüljön a feneke sajgása, majd megpróbált elaludni. A büntetés előtt levett nadrágját nem volt ereje megkeresni, így amikor másnap hajnalban a kelő nap végigcirógatta a katonai tábort sugaraival, egy nyíláson át az ő elvert fenekét is megcirógatta.