Magos történet

Magos történet

(Fiktív történet egy elképzelt királyságból.)

A negyvenes évei elején járó nemes kissé feszengett a kérdések hallatán. A kastély udvarán felállított asztalnál ült a falu bírája, a földesúr, a főszolgabíró, és három zsurnaliszta, akik szorgalmasan jegyzetelgettek. A botozásról kérdezték a díszes ruhába öltözött nemest, aki egyedül ült velük szemben az asztal másik oldalán, így szinte kihallgatás jelleget öltött az interjú. Az asztal közelében deres várakozott, melyre gyakorta rátévedt a tekintetük. A nemes kínosan érezte magát. Nehezen tudtak olyan nemest keríteni a zsurnaliszták számára, aki élete során maga is többször megtapasztalta a botozást, és még nehezebb volt rávenni, hogy beszéljen erről. Férfiember ilyesmiről nem szívesen mesél. Néhány pandúr is várakozott a közelben, ami még inkább fokozta a nemes zavarát, melyet célirányos kérdésekkel igyekeztek feloldani a zsurnaliszták.

- Uraságod mikor látott először botozást?

- Hogy mikor? Kora gyermekéveimben. Atyámuram előszeretettel csapatta meg a csavargókat, vándorokat, parasztokat, és ilyen alkalmakkor engem is maga mellé parancsolt, hogy lássam a büntetés lebonyolítását. Megszokott látvány volt a deres a kastélyunk udvarán, és a tömlöcök mélyéről is időnként felismertem a jellegzetes hangot, ahogy elpáholnak valakit.

- Mikor tapasztalta először a saját bőrén?

- Úgy értik mikor húztak először deresre? – kérdezte hökkenten a nemes, és boroskupája felé nyúlt.

Az urak ittak vele, a zsurnaliszták pedig a válaszát várva billegtették ujjaik között ceruzájukat noteszük felett. Egyikük a derest rajzolgatta elmélyülten.

- Húszas éveim elején jártam, amikor egyik iskolatársamnál töltöttem néhány hetet a birtokukon. Itt ért atyámuram levele, melyet iskolatársam atyjának címezett. Éppen henyéltünk és azon gondolkodtunk, hogyan töltsük el a napot, amikor az uraság megjelent néhány pandúr kíséretében, és a levélből felolvasta a megcsapatásomra vonatkozó részt, majd a pandúrokra bízott.

- Hogyan sikerült a bemutatkozás?

- Eléggé berzenkedtem a bot ellen, de hiába, hamarosan ott találtam magam a deresen. Az esemény megszégyenítő volta miatt nem részletezném, hogyan zajlott. Nem vagyok büszke rá. Utána levelet kellett írnom atyámuramnak, melyben beszámoltam arról, hogy lekaptak a húsz körmömről, és megköszönni figyelmességet, ahogy illik.

- Mikor került sor a következő alkalomra?

- Néhány évvel később jeles vitézként harcoltam királyunk seregében, amikor egy vesztes csata után fogságba kerültem. A kihallgatásom úgy zajlott, hogy deresre húztak, és ott könyököltem, felnézve a hosszú asztalnál ülő tucatnyi kihallgatóra, akik kérdéseket tettek fel nekem. A deres mellett állt egy tapasztalt hajdú kezében bottal, és ha elakadtam a válaszadásban, akkor a bot segítségével gördülékenyebbé tették vallomásomat. Fogságom négy hónapja alatt összesen hat alkalommal hallgattak ki ezzel a módszerrel, majd három társammal együtt szabadon engedtek egy fogolycsere megállapodásnak köszönhetően.

- Azóta sor került újabb alkalomra?

- Nem is kellett sokáig várnom rá – mosolyodott el fanyarul a nemes, és ivott még egy korty vörösbort. – Jelentkeztem a feljebbvalómnál, aki miután végighallgatta raboskodásom dicstelen történetét, haladéktalanul kivittek hátra, ahol az engedetlen bakák megcsapatására ott állt a deres. A katonatársaim szeme láttára kellett megfeküdnöm, akik igen gúnyosan fogadták az eseményt, és nem átallottak gúnyolódni rajtam. A büntetés után ismét jelentkeztem feljebbvalómnál, aki közölte, hogy a hadsereg nem tart tovább igényt szolgálataimra, így hazatértem.

- Ez eddig nyolc alkalom – számlálta össze az egyik zsurnaliszta. – Mennyit kapott alkalmanként?

- Először huszonötöt, majd a feljebbvalóm parancsára ötvenet. A fogságom ideje alatt történt vallatások alatt eltérő számú botütést kaptam, de emlékezetem szerint harmincnál nem többet – felelte tűnődve a nemes, majd ismét a deresre pillantott.

- Most jött el a következő alkalom – a főszolgabíró tapsolt, és a hajdúk a feszengő nemes őr mögé léptek. – Lesz szíves megfeküdni a derest. Huszonöt botot kap.

- Uraim tréfálnak? – hökkent meg a nemes úr, ám csak várakozó tekinteteket látott. – Amikor idehívtak, csak arról volt szó, hogy a botozásról beszélgetünk néhány kupa bor mellett.

- Uraságod megrettent? – húzta el gúnyosan a száját a kisbíró. - Ne kéresse magát, meglátja, jól fog esni!

- Végül is nincs ellenemre - kelt fel a nemes úr az asztaltól, majd díszes mentéjét lehányva az asztalra felkelt, és a dereshez lépett.

Visszanézett az asztalnál ülő hat férfira, hátha mégis csak tréfálnak, de amikor a főszolgabíró intett, hogy ne várassa őket, kényszeredetten megoldotta övét, és feltérdelve végigfeküdt a deresen. A hajdúk lerántották a nadrágját, és felfedték fenekét. Még akkor is méltatlankodott, amikor leszíjazták testét.

- Kezdjétek! – parancsolta a főszolgabíró a hajdúknak.

A nemes előbb kínosan feszengett, majd szabadkozva nyögdelni kezdett, ahogy a hajdú lendületesen botozta. Csupasz feneke az öle alá helyezett, lószőrrel kitömött párna segítségével kidomborodott, és ígéretesen szaporodtak rajta az ütések nyomán a vörös csíkok. A nemes már nem fogta vissza magát, hangosan nyögdelt, majd egy lejjebb bevitt ütéstől recsegő hangok hagyták el fenéklyukát. A hajdú még kétszer fingatta meg a nemest, aki nem győzött hova lenni szégyenletében. Ahogy felnézett az asztalnál ülő férfiakra, akik előredőlve mind őt figyelték, látta, hogy vagy a kezükkel legyeznek orruk előtt, vagy hahotázva dőlnek hátra. Panaszosan nyögve fogadta az utolsó ütést, és felkönyökölve az asztaltársaságra nézett.

- Uraságod jól elengedte magát – tért magához a kisbíró a hahotázásból. – Nemhiába hívják ezt a botot fingatónak.

- Nem tudom, hogyan történhetett – hajtotta le fejét a nemes, és igencsak kínosan érezte magát.

- Nem kellett volna nehéz ételt ennie tegnap – törölgette szemét a kisbíró is, akit szintén megnevettetett a jelenség. – A hajdúé az érdem, aki háromszor is éneklésre késztette uraságod fenéknyílását. Aztán hogy ízlett a bot?

A nemes nehézkesen felkecmergett, és szégyenkezve felhúzta nadrágját, majd fenekét tapogatva visszatért a padhoz, és óvatosan letelepedett. Arcán fintor suhant át, méltósága maradékával nyúlt kupája után. Miután ivott, a kisbíróra nézett, miközben megtörölte száját ingujjával, így válaszolt, gondosan keresgélve a szavakat.

- A hajdú igencsak érti a dolgát.

- Uraságodat igencsak megnyögdeltette a bot – vette át a szót az egyik zsurnaliszta. – Máskor is ilyen panaszosan nyög a deresen?

- Általában igen hangos vagyok – felelte kínos mosollyal a nemes. – A rabságban a kihallgatásokra mindig estefel került sor, és utána többen is megjegyezték, hogy megzavartam pihenésüket, annyira megnyögdeltetett a bot ezen alkalmakkor.

- Beszélne még erről? Idézzen fel nekünk egy alkalmat, amikor a rabsága alatt kihallgatták – kérték a zsurnaliszták, és meghegyezték ceruzáikat.

- Hát jó. A tömlöcnek kinevezett sátorban kiosztották a vacsorát, és nem sokkal később a darabontok felolvasták annak a nevét, akit aznap ki óhajtanak hallgatni. A nevem hallatán feltápászkodtam, és elkísértek a kihallgatósátorba. Benn egy asztal állt, melynek túloldalán tucatnyi ellenséges tiszt ült, és még egy bútordarab egészítette ki a sátor berendezését, ami az asztalhoz képest merőlegesen elhelyezett deres volt. Így akit ezzel a módszerrel kihallgattak, fel tudott nézni az asztalnál ülőkre, és tudott felelni kérdéseikre. A darabontok a sátorba vezettek, ahol kelletlenül megfeküdtem a derest, miután megoldottam nadrágomat. A darabontok deresre húztak, közben lerántották rólam a térdemig, hogy a csupasz fenekemen érjenek az ütések. A kérdésekre már nem nagyon emlékszem. Igyekeztem tisztelettudóan válaszolni, de tudásom hiányos volt a csapatmozgásainkra vonatkozóan, amire igen kíváncsiak voltak. Többször is feltettek erre vonatkozó kérdéseket, és legalább ilyen gyakran intettek a hajdúnak, hogy frissítse fel emlékezetemet néhány botütéssel. Ilyen alkalmaknál kivárták, míg kinyögdécselem magam, és utána tették fel ismét a kérdést. Egyikük rendre megkérdezte, hogy segítsen-e hajdú néhány botütéssel, és azt is megjegyezte, hogy jó lenne, ha kevesebbet nyögnék és többet beszélnék. Végül utasították a hajdút, hogy oldozzon fel. Pár lépésnyire volt a tömlöcünknek kinevezett sátor, így minden kihallgatást hallhattunk. Inkább azonban egyik rabtársamról emlékeznék meg, akinek kedvére volt a botozás. Negyvenes évei vége felé járt, és jobban bírta a botot mindhármunknál. Megesett, hogy ő maga kérte, hogy segítsenek emlékezni neki néhány botütéssel. Ilyen alkalmakkor ötöt rendeltek neki, amit hálásan megköszönt. Az ütések mély sóhajtásokat, és halk, visszafogott nyögéseket csaltak ki belőle, és a saját fülemmel hallottam, amint egy-egy ütés után kiszaladt a száján, hogy „ahh, ez jólesett!” Soha nem tanultam meg annyira ráhangolódni a botra, mint ő. Időnként megesett, hogy a hajdú kihívta a tömlöcsátorból, és a szomszédos sátorban álló deresre húzta. Amikor megláttuk, hogy felhajtja a sátorponyvát, és belép kezében a bottal, mindannyiunk ülepe belesajdult. Végignézett rajtunk, rámutatott a társunkra, aki nehézkesen feltápászkodott, és fenekét dörzsölgetve követte. Hallottuk, hogy a hajdú gyakorta megkérdezte, hogy ízlik-e a bot, és szerette hallani, hogy ténykedése jól esik. Megjegyezte, hogy olyan kevesen hálásak érte, miközben kemény ütéseket mért a keservesen szuszogó férfi hátsó felére. Utána visszahozta a tömlöcbe, és nem felejtett el kezet rázni vele, mert ily módon segített neki, hogy a legjobb botozók közé emelkedjen. Amikor elengedtek bennünket, és kivezettek a táborból, még egyszer láttam ezt a hajdút. Ő nem vett bennünket észre. Egy katonát botozott éppen annak derekára lépve, miközben a férfi a földre tett nyergén hasalt letolt nadrággal, a nyereg által magasra emelt fenekével. A katona egyetlen hangot sem adott ki, miközben a hajdú lendületesen ütlegelte, sőt követett bennünket tekintetével, és búcsút intett nekünk, mi pedig visszaintettünk.

A zsurnaliszták megélénkülve jegyzeteltek, a szolgabíró pedig megjegyezte:

- Eszerint azt a katonát nem viselte meg különösebben, hogy elverték.

- Ráadásul a többiek se hederítettek rá – folytatta a nemes. – Úgy járkáltak körülöttük, mintha a legtermészetesebb dolog volna egy katona megbotozása.

- Köszönjük a részletes beszámolót – a földesúr szavára a zsurnaliszták összecsukták noteszeiket, és a többiek is felkeltek az asztaltól.

A nemes erőt gyűjtött, hogy felkeljen a padról, és ezért még maradt egy keveset. Fürkészőn nézte, hogy egy jól megtermett parasztot kísérnek a dereshez. A paraszt felsóhajtott, amikor meglátta az alkalmatosságot, majd nyögve megfeküdte azt.

- Ötvenet… ki hallott már ilyet… - dohogta, miközben deresre húzták. – Ráadásul már megkaptam érte a huszonötöt a minap.

- A földesúr úgy rendelkezett, hogy tetézzük meg a büntetést, ezért rendelte az ötvenet. Úgy ítélte meg, hogy meg se kottyant legutóbb a huszonöt. Legközelebb majd hamarabb észreveszed, ha méltóztatik átkocsizni a falun, és nemcsak akkor térdelsz le, amikor már a kapud előtt áll a hintó.

A kövérkés paraszt visszaemlékezett, hogy elmélyülten dolgozott udvarán, amikor hintó állt meg, és hajdúk ugrottak le róla. A földesúr rá mutatott a hintó ablakán át, és azt parancsolta, hogy „vágjatok rá huszonötöt!” Hiába térdepelt le a paraszt, már elkésett. Az udvarába berontó hajdúk felrángatták, majd a falu főterére vitték, ahol az emelvényen várakozott a deres. Mire észbe kapott, lekapták a húsz körméről, és olyan huszonötöt vágtak rá, hogy az eget is bőgőnek nézte.

Az emléktől nagyot fújtatott, majd megkapaszkodott a deres lábaiban, melyet sok kéz markolása koptatott simára. A nemes fürkészőn nézte, ahogy a bot megérinti a mezítelen feneket, majd a hajdú ügyesen megcsapja ugyanott. Az ütés nyomán megjelent egy vörös csík. A paraszt felhorkant, és kapkodva megszólalt, mint aki elfelejtett valamit:

- Mielőtt kiporolnak… egy mag itt van a tarisznyámban!

- Van magod? Honnét szerezted? – eresztette le a botot a hajdú, és a paraszt lehajított tarisznyájához lépett.

- Külhoni vándortól vettem, két hízott libát adtam érte.

- Tényleg itt a mag – a hajdú egy aprócska, zsinórral összehúzott zacskóból emelte ki a nagyobbacska magot, melynek láttán a paraszt nyelt egyet. – Hát nem bánom, bár még sose helyeztem fel senkibe ilyet, bár már hallottam hírét.

A nemes érdeklődve nyújtogatta a nyakát, hogy vajon miféle magról beszélnek. Ő csak egy sötétzöld árnyalatú, tölgymakk méretű magot látott. Ki tudja, milyen fa termését, esetleg egy hasonló formájú kavicsot.

A paraszt hadarni kezdett, hogy többen is dicsérték a magot, amit ha a botozás elején helyeznek fel nekik, jobban rá tudnak hangolódni a botra. Ő még nem próbálta, de most eljött az idő, és a mag is itt van. Közben a hajdú a terebélyes fenék fölé hajolt, és széjjelhúzva megtapogatta a fenéklyukat. Megfricskázta, hogy kinyíljon kissé, ami azt jelentette, hogy a paraszt kellően ellazult a felhelyezéshez. Beleillesztette a magot, és középső ujjával határozottan felnyomta a szűk nyílásba. A paraszt soha nem érzett még hasonlót. Szemei kimeredtek, kínos jajdulása az ÁÁÁÁÁOOOOUUUU hangokon kívül a többi magánhangzót is tartalmazta, és amikor a hajdú még háromszor rányomott a kifelé igyekvő magra, megrázkódott.

- Jobb már? – kérdezte a hajdú, és kihúzta ujját, majd a bot után nyúlt. Válaszra hiába várt, mert a paraszt még mindig a felhelyezés sokkhatása alatt formálta az ÁOOUHHH hangokat egyre halkabban.

- Köszönöm alássan – nyögte ki végre tisztelettel a paraszt, és miután a vaskos férfiujj cuppanó hang kíséretében elhagyta a lyukát, összeszorította fenekét.

A vándor figyelmeztette rá, hogy vigyázzon a magra, mely segíteni fog elviselni a botozást, és csak utána szabaduljon meg tőle, a botozás alatt végig igyekezzen a testében tartani, utána pedig gondosan tegye el, hátha ismét szükség lesz rá.

A nemes csodálkozva látta, hogy a paraszt jólesően felnyög, amikor a hajdú ismét megkínálta a bottal. Meglepve hallgatta a bot csattanását követő elégedett nyögéseket, és elhatározta, hogy ilyen magot alkalmasint ő is beszerez. Ha ilyenje lett volna fogsága idején, úgy bírta volna a botot ő is, mint a nyergen áthasaló katona.

A paraszt a botütések után torokhangok egész skáláját adta ki. Hol mélyebben, hol magasabban nyögdelt, de szemmel láthatóan rendben lévőnek találta a botot.

A nemes tanult ember volt. Iskolái révén meg volt győződve arról, hogy a magnak semmilyen hatása nincs, úgy fejti hatását, hogy hisznek benne. Ám most a saját szemével láthatta és hallhatta, hogy a parasztnak meglehetősen ízlik tőle a bot. Miután megkapta az ötvenet, lihegve nyúlt el a deresen, és lassan kecmergett le róla. A hajdú kioldozta, és magára hagyta, így volt ideje komótosan lejönni. Csupasz fenekéből adódó szégyenérzetét feledve nem kezdte el igazgatni nadrágját, fontosabb dolga akadt. Mélyet szusszantott, majd lekuporodott, és nyomni kezdett.

Fenekén látszottak a kemény botozás nyomai, de nem törődött vele, mint ahogyan a nemes fürkész tekintetével sem. Guggoltában nagyokat nyögött, hogy ezzel is segítse a mag távozását, majd amikor ez sem hozta a kívánt eredményt, két kézzel széjjelhúzta fenekét, és tovább erőlködött kiadós nyögésekkel kísérve. A mag hamarosan világra jött, és a paraszt örömmel felkapta a porból.

- Mit akarsz vele? – kérdezte a nemes, csak úgy félvállról, eltitkolva, hogy kíváncsi a válaszra.

- Megmosom, és elteszem, jól jöhet még – felelte a paraszt alázatosan, és nadrágját felrángatva, tarisznyáját vállára vetve a közeli kút felé indult, ahol a vályúkba a jószágoknak merték a vizet itatáskor.

- Csak egy mag – a nemes fejét csóválta, és nehézkesen feltápászkodott a padról.