Közhírré tétetik

Közhírré tétetik

A történetről: Egy történelmi olvasókönyvben olvastam még alapiskolás koromban, hogy egyszer egy földesúr ötszáz/ezer (nem emlékszem pontosan) botütést rendelt az egyik falujának, férfiak számára. Kidoboltatta a kisbíróval, és a jelentkezés önkéntes voltára is felhívták a figyelmet. Még fél óra se kellett hozzá, hogy elegen jelentkezzenek. Legtöbben huszonötöt vállaltak, de volt, aki ötvenet. Sajnos a rövid, alig fél oldalas olvasmány eddig tartott. Próbáltam elképzelni, hogy mi történt utána, hogyan zajlott le, így született ez a kis írás, mely természetesen teljesen fiktív.



A dobszó a falu főterére parancsolta a falu teljes lakosságát. Tudják, hogy a kisbíró fontos bejelentést fog tenni, és szájával földesuruk szól hozzájuk. A pergő dobszó elhallgat, amikor a tömeg kíváncsian körbeveszi a dobost és a kisbírót. Utóbbi papírtekercset von elő mentéje ujjából, és kigörgetvén olvasni kezdi.

„Közhírré tétetik urunk, nemes Gároni Galdír uraság akaratja. Mivel az utóbbi időben sok panasz volt a falura, így méltóztatik olyan büntetésben részesíteni a férfilakosságot, amit unokáik is megemlegetnek. Jó urunk ezer botütést küldött, melynek kimérése holnap reggel kezdődik a kastély udvarán lévő dereseken. A jelentkezés önkéntes, minden huszonegy év feletti férfi jelentkezhet huszonöt, avagy ötven botütésre, mely a csupasz hátsó fertályára méretik a pandúrok által.”

- Feliratkozni nálam lehet, ne húzódozzanak, ennek meg kell lennie – néz körül a sokaságon.

Összetekeri az árkus papirost, majd letelepszik a közelben felállított asztalhoz tett padon, ahol már várja a tiszta ív papiros, a penna és a tinta.

A tömeg felzúg, mindenki izgatottan beszélgetni kezd a mellette levővel. A nők hazaindulnak, elvégre ez a férfiak dolga, akik ottmaradnak a főtéren. Ám csak a bátrabbja, mert a többi a fehérnépek közé vegyülve vagy a kertek alján időközben hazatért. Akik maradtak, azok elhatározzák, hogy vállalják a faluért. A falu kovácsa kezdi a sort. Tagbaszakadt, erős ember. Odaáll a kisbíró elé, és büszkén így szól.

- Nem vagyok már fiatal, de egy jó huszonötöt bevállalok. Írjon fel kigyelmed!

Másodiknak egy idősebb paraszt lépett az asztalhoz, hatvanas éveiben jár, tehát jó tíz évvel megelőzte korban a kovácsot.

- Nekem ötvenet írjon az úr!

- Hallották? – fordult a parasztokhoz a kisbíró. – Lehet követni a példáját!

Ezután néhány paraszt állt sorba, ők beérték huszonöttel. Hiába, ennyihez voltak szokva. A kisbíró akkurátusan megszámlálta, hogy hány botütés nem talált még gazdára, és biztatta a jelen lévő legényeket, hogy ne tétovázzanak. Egyszerre három deresen fogják kiporolni a hátsó fertályukat, és váltott pandúrok mérik rájuk a büntetést. Egy fiatal, erős parasztlegénynek meg se kottyan egy kiadós huszonöt.

Egy idősebb férfi furakszik át a tömegen, megáll az asztal előtt. A falu szűcsmestere.

- Írjon fel nekem az úr ötvenet! – kéri, és megmondja a nevét, amit a kisbíró gondosan feljegyez a rövidebb oszlopba.

Alig egy fertályóra múltán a kisbíró újra összeadja számokat, és feltekeri az árkus papirost.

- Holnap reggel mindenki jöjjön fel a kastély udvarára! – parancsolja, és a dobos kíséretében távozik a kastély felé.

A férfiak egy darabig még tovább beszélgetnek. Feszegeti őket a holnap, és mind arra gondol, hogyan fogják viselni a botütéseket. Büszkeségük nem engedi, hogy a rájuk váró megszégyenítésről úgy szóljanak, mintha tartanának tőle. Férfiember erről így nem beszél. Hamarabb terem dicsekvő szó az ajakán, miszerint semmi az a jó huszonöt bot, máskor is szinte fütyörésztek a deresen, mialatt a bot elvégezte áldásos munkáját farukon.

A falu bognára, aki nem átallott ötvenet vállalni elmondta, hogy nemrég vizitálta meg a kastély tömlöceiben mindhárom derest, és rendbe hozta őket annyira, hogy a jövőben is alkalmatosak legyenek használatra. Az egyiken a szíjakat is kicserélte újakra, hosszabbakra, így a főszakács végre megkaphatja felgyülemlett büntetéseit, melyeket azért nem tudtak kimérni rá, mert nem érték át terjedelmes testét a szíjak, így nem tudták deresre húzni. Immár nincs akadálya megbotozni őkelme hatalmasra nőtt potrohát. A kastélybéli szolganép szerint hetente kapják le a húsz körméről, és alkalmanként huszonötöt kap, így is szüretig eltart a restanciája, hacsak nem gyűjt hozzá újakat. Minden alkalommal, amikor a földesúr megkóstolja az étket, ott kell állnia a többi étekfogó élén. Ha urának kedvére vagyon az étek, akkor a főszakács égnek emeli a karjait, és némán hálálkodik az összes szenteknek. Ám ha a földesúr kiköpi a falatot, utána mindig elhangzik a parancsa, hogy vágjanak a főszakácsra jó huszonötöt.

A parasztok nevetnek a főszakács rovására. Valaki közberikkantja, hogy nagy potrohon sok ütés elfér, és ez újabb nevetéshullámot indít el. Aztán szétszélednek, dolguk után látnak. Előtte még megbeszélik, hogy ha hajnalban a molnár kakasa kukorékol, mert az kezdi el a faluban az ébresztést, mindenki serkenjen fel, és a piactér sarkánál találkoznak, hogy együtt menjenek fel a kastélyba.

Így is történik. Másnap két fertályóra alatt összegyűlnek a férfiak, akik előző napon feliratkoztak a kisbíró listájára. Zúgolódva indulnak el, de ha nem tennék, azt a szégyent kéne megérniük, hogy a pandúrokkal kísértetnék őket fel a kastélyba.

Mire megérkeznek, az előkészületek meg is történtek. A pandúrok az udvaron egy-egy fa alá állították a három derest, egymástól pár lépésnyi távolságra, és készülnek a feladatra, válogatják a botokat. A kisbíró is előkerül, hogy listájáról felolvassa a neveket és a mellé körmölt számokat. Ezer botütés kiosztása olyan esemény, ami miatt a földesúr is lefárad a kastélyból, ezért karosszéket helyeztek el, boroskancsót és kupát állítottak egy asztalkára egy olyan helyre, ahonnét mindhárom deresre ráláthat, sőt az egyik alkalmatosság ott áll a közelében.

Megkezdődik a büntetés. A kisbíró felolvassa a neveket, és rábök arra a deresre, ahová a parasztnak feküdnie kell. Aki a nevét hallja, ellenkezés nélkül odamegy, és az előzőleg meglazított gatyamadzagját babrálva megfekszi a derest. A pandúrok lehúzzák a nadrágot a megcsapandó fenékről, és késedelem nélkül megkínálják a bottal. Halkabb, hangosabb nyögésekkel felelgetnek a botnak a hasaló parasztok, némelyik nem átallja még a fenekét is kitolni, hogy ezzel tisztelje meg a botot. A botozás végeztével mind segítség nélkül kelnek fel, és míg egyesek zavartan megköszönik a kapott ütleget, néhányan hozzáteszik, hogy igen jólesett nekik.

A földesúr hosszú szárú pipáját szortyogtatja, hogy szelel-e, majd a mellette álló fogdmegnek nyújtja. A hajdú megtömi és meggyújtja azt, majd visszaadja urának. Szépen bodorodó füstkarikák szöknek az ég felé. A földesúr hamarosan hatvanadik születésnapját fogja ünnepelni. Testes, tekintélyt parancsoló nemes úr. Kedvtelve járatja körbe tekintetét a deresre húzott parasztok testén, és hallgatja a csattanás kiváltotta sokféle nyögést.

Egy alkalommal utasítja a pandúrt, hogy ne oldozza fel a huszonöt után a parasztot, mert elfér még annak a hátsó felén még ugyanennyi. Erre a paraszt (ugyanaz, aki előző nap a főszakács terebélyes fenekére találta mondani ugyanezt) megadóan ismét megragadja a deres lábait, és felkészül az újabb huszonötre. Egyetlen szóval sem tiltakozik, ám keserves nyögdelése elárulja, hogy igencsak meggyötri a bot. Abban reménykedik, hogy mire néhány nap múlva be kell gyűjteni a szénát, kiheveri a derest. Büszkén kel fel a második adag után, és hálásan megköszöni az uraságnak a kapott ütleget. A földesúr nagy kegyesen int a hosszú szárú pipával, és tekintete már a következő parasztot keresi, aki bátorságát összeszedve éppen megfekszi a legtávolabb eső derest.

Az udvar megtelik bámészkodókkal, akik megjegyzéseket tesznek a parasztokra, főleg azokra, akik hangosabban jajgatnak, miközben hátsó fertályukat derekas botütésekkel kínálja a pandúr. Csóválják a fejüket, hogy néhányan meglett férfiember létükre minő hangokat adnak ki a deresen, és elismerő megjegyzéseket tesznek arra a pandúrra, aki a bot segítségével már a harmadik paraszt fenekéből is recsegő hangokat csalt elő. Kinevetik a megfingatott parasztokat, akik nem győznek bocsánatot kérni uruktól már a deresen, hogy ennyire elengedték magukat.

Eddig minden rendben megy, a kirendelt fogdmegeknek semmi dolga. A parasztok nevük hallatán megsüvegelték urukat, majd megfeküdték a számukra kijelölt derest. Egyetlen hiba csúszott a számításba, ami akkor derült ki, maikor az egyik paraszt odahajlongott a verés után a földesúrhoz, és lamentált, hogy ő huszonötre hasalt fel, és mégis olyan ötvenet vágtak rá, hogy az eget is bőgőnek nézte. Valóban, a listán a huszonötös szám állt a neve mellett, de méltatlankodásával csak azt éri el, hogy kinevetik. A földesúr elhessenteti türelmetlen mozdulatával, hogy jobban lássa a többi büntetést. A megvert ember süvegével a kezében arrébb botorkál, másik kezével kínosan a fenekét tapogatja a bő gatyában azt ismételgetve, hogy alaposan ellátták a baját.

A földesúr figyelmét ekkor felkelteti egy újabb paraszt, aki a hozzá közeli derest feküdte meg, és a pandúr ténykedésére jóleső nyögésekkel felelget. A földesúr meg is jegyzi a mellette álló hajdúnak, hogy ennek végre sikerült ráhangolódnia a botra. Így kéne mindenkinek viselkednie a deresen. A hajdú helyeseli földesura véleményét, és miközben ismét tölt a kupájába a vörösborból, javasolja a paraszt büntetésének duplázását. A földesúr maga is hajlik erre, mert fülének kedves a jóleső nyögdelés. Utasítja a pandúrt, hogy folytassa. Így a paraszt leszegve fejét igyekszik visszafogott nyögéseivel kedvére tenni urának. Voltaképpen nincs ellenére a bot, és büszke arra, hogy férfiasan állja az ütéseket. Miután a pandúr végzett, nem felejt el köszönetet mondani urának a kiadós botozásért.

Magasan jár a nap, mire az utolsó paraszt is sorra kerül. A kisbíró felmutatja a jegyzéket, mely arról árulkodik, hogy az ezer botütés kimérettetett, ráadásul fölivel, mert heten is ötvenet kaptak a huszonöt helyett. Az utolsó parasztlegény azonban már a deresre húzva várakozik, feneke az égnek meredt, ahogy várakozón kitolta azt. A pandúrokkal együtt várja a földesúr döntését, felkönyökölve a deresen. Vele vajon mi legyen? Az uraság rövid tűnődés után úgy dönt, hogy ha már lekapták a húsz körméről, vágjanak rá huszonötöt, annak ellenére, hogy már bőven túlhaladták az ezret.

Erre a legény megkapaszkodik a deres lábaiban, és kissé megrázza fenekét. A pandúr a tenyerébe köp, és megmarkolja a botot. Lendületesen fenékbe kínálja vele újra és újra A parasztlegény panaszos nyögdeléssel fogadja a bot munkálkodását. Felidézi magában, hogy legutóbb aratáskor húzták deresre, és azóta nem volt módja elmélyíteni ismeretségét a bottal, emiatt eléggé elszokott az érzéstől. Igyekezik ráhangolódni, ahogy az idősebbektől hallotta, de ez elég nehezen megy, és a gúnyolódó tömeg is zavarja ebben. Nem érti a dolgot, mert amikor felhasalt, még kívánta a botot.

Gyakran szóba került a kocsmában vagy a férfiak közös munkája során elhangzott beszélgetésekben, hogy hogyan élik meg a botozást. Asszonyfülnek nem való az ilyetén beszéd, de a fiatalabb legények sokat tanulhattak belőle.

Különösen jól emlékezett a javakorbeli, hirtelen haragú szűcsre, aki egy alkalommal a kocsmában iszogató pandúrok asztalához ment, és közölte, hogy most jól esne neki egy huszonöt. Az egyik pandúr erre kivitte hátra, és akik jól füleltek, hallhatták az épület mögött eldöngetett szűcs nyögéseit. Kisvártatva visszatértek, és a sóhajtozó szűcs fizetett a pandúroknak egy kört. Kérdésükre, miszerint ízlett a bot, annyit felelt, hogy kedvére volt, amit kapott, de néhány hét múlva mégis megfeküdné a derest. Ezután napokig lenyugodva dolgozott, és vidámság ült ábrázatán. Ám alig egy hónappal később szükségét érezvén egy kiadós huszonötnek, felballagott a kastélyba egy hordócska borral a vállán, és amikor visszatért, elégedetten nyomogatta derekát.

Története gyorsan terjedt a faluban, és a pandúroknak ezentúl gyakran akadt ilyetén dolga a csapszékben, ahová betértek felhajtani néhány kupa boritalt. Időről időre odaóvakodott asztalukhoz egy paraszt, vagy mesterlegény, aki tekintetét a pandúrok felszerelését képező boton tartva előadta kérését. Ezután a kocsma közönsége szeme láttára két pandúr kikísérte az ivó mögé, ahol előrehajoltatták, majd kétfelől kimértek neki alkalmasint húsz-huszonöt jó botot. Kinevették, ha egy-egy fájdalmasabb ütés után leguggolt, vagy felegyenesedve ugrált, rázta a fenekét. Ám nem sürgették. Beszélgettek, és szemüket a paraszt fenekén tartották. Amint az felemelkedett, folytatták jobbról és balról az előre megbeszélt számú ütések kimérését, miközben figyelték a lentről jövő nyögéseket.

A szűcs is időről időre megjelent a csapszékben, neki minden alkalommal kijárt a bot, mert remekül kezelte indulatos természetét. Egészen megszelídült egy-egy alkalom után. Így ha megérkeztek a pandúrok, valamelyik mindig megállt az asztala mellett, hogy figyelmeztesse:

- Nekünk ugyebár van egy kis dolgunk!

Erre a szűcs megfontoltan bólintott, felhajtotta italát, majd követte a pandúrt a csapszék háta mögé, ahová már egy padot is kitett az élelmes csapos, amire ilyetén alkalmakkor fel lehetett hasalni, vagy hajoláskor támaszkodni, esetleg feltérdelve rá előrehajolni. Az ivóból kihallatszó zaj tompította a bot és a nyögések hangját. Utána visszatértek az ivóba, a paraszt kifizette a csaposnak a pad használati díját, és a pandúroknak fizetendő kör árát is rendezte. Bármelyik pandúr is verte el őket, mindnek járt érte az ingyen borital a csapszékben.

Utóbb ha két legény összeakaszkodott a kocsmában, egyre gyakrabban rendezték le ily módon nézeteltéréseit, hogy kivitték őket a pandúrok hátra, és mindkettőt eldöngették őket. Miután visszahozták őket a csapszékbe megkérdezték őket, haragszanak-e még egymásra, és ha "igen" volt a felelet, akkor ismét kivitték őket.

Előfordult, hogy nem is "igen"-t feleltek, hanem a botra mutattak, és a pandúrok ismét kivitték őket. Ritkán került sor harmadik alkalomra. Ha kétszer kivitték a pandúrok, már kezet nyújtottak egymásnak. Csak a legkeményebb legények mondták harmadszorra is, hogy inkább újra lehajolnak a botnak. Ha mégis megesett, másik pandúr vitte ki őket a csapszék mögé, és olyan huszonötöt vert a dacosan hasaló legény fenekére, hogy az majd lerúgta csillagokat kínjában, ahogy mondani szokás. A harmadik sorozat után már a legkeményebb legények is kezet nyújtottak egymásnak.

Ha valamelyik paraszt vagy mesterlegény nem tudta fékezni indulatát, mindig akadt valaki, aki befizette egy alapos verésre, hogy lehiggadjon. Ilyenkor erővel vitték ki a rúgkapáló férfit a pandúrok, és ketten is lefogták, vagy ráültek. Ilyenkor a nekidühödött paraszt öklével ütötte a padot, melyre hasaltatták, és csak egy kiadós huszonöt után szelídült meg annyira, hogy alig hitte el, hogy erővel kellett a padra fektetni.

Ilyen gondolatok jártak a legény fejében, miközben nyögdécselve csapatta vonagló fenekét. A botozás végeztével először feltérdelt a deresen, majd óvatosan lemászott róla. Előrehajolt, hogy felhúzza bő gatyáját, és közben fájdalmas sóhajjal tapogatta másik kezével fenekét.

Ahogy megfogta két kézzel a gatyát, hogy felrántsa fenekére, a hajdú észrevétlenül odalépett, és váratlanul keményen fenékvágatába rúgott. A földesúr harsányan felröhögött, vele nevettek a pandúrok, a hajdúk, a bámészkodók. A csizmaorr tökéletesen eltalálta a legény féltett fenéknyílását, és az imigyen felrúgott siheder a levegőbe emelkedett, hogy amott hasmánt földet érjen. A földesúr térdét csapkodta a röhögéstől, és dicsérte a hajdút, aki szerényen mosolygott, és azt feleli, hogy a gyakorlat teszi a mestert. Elég volt egyetlen pillanatra látnia a fekete szőrzet övezte nyílást, és innentől már könnyű volt eltalálni.

Az összegyűlt tömeg harsány nevetése közepette a legény kínnal tápászkodott fel, ezúttal figyelve a hajdút, hogy ne jöjjön mögé. Felrángatta gatyáját, majd összekötötte derekán a gatyamadzaggal. Arca piroslik a szégyentől. Nem is tudja, hogy a botozást szégyenli-e jobban, vagy hogy felrúgták. Immár nemcsak feneke sajog az imént kapott bottól, hanem a fenéknyílása is lángol, olyan erővel rúgta fel a csizmaorr. Ezentúl minden csizmáról ez fog eszébe jutni, hogy mennyire alkalmas arra, hogy légi pályára állítsanak valakit, ahogy most őt. Hiszen legalább akkorát repült, mint a deres hossza másfélszer.

Miután a parasztok kitakarodnak az udvarból, és látni való híján a bámész tömeg is szétoszlik, a főszakács óvakodik elő. A földesúr éppen pipájából kocogtatja ki a hamut, amikor hajlongva megáll előtte, és szakácssapkáját zavartan gyűrögeti kezében.

- Neked meg mi kell? – löki oda a szót az uraság.

- Uram, az a helyzet, hogy holnap esedékes a legközelebbi huszonöt, amivel a pandúr urak illetik a faromat hétről hétre.

- És? – dörren rá a földesúr. – Talán nem ízlik?

- Hogyan is mernék ilyet mondani. Uraságod jól tudja, hogy állok a botozáshoz. Holnap az estebéd és a kastélyba hívott vendégsereg ellátása miatt nem lesz időm lemenni, és megcsapatni az ülepemet, ezért engedelmet kérek, hogy a pandúr urak ma illessenek a holnap esedékes huszonöttel.

- Nem látom akadályát, nosza, hasalj fel! – parancsolja a földesúr, mire a termetes főszakács szuszogva feltérdel a hosszabb szíjakkal ellátott deresre. Felfedi terebélyes hátsóját, majd végighasal, és miközben deresre húzzák, hálálkodik urának az engedélyért.

- Sohasem felejtem el kegyed nagylelkűségét – mondja alázatosan, majd nagyot nyögve köszönti az első botütést.

Ahogy a pandúr ügyesen botozza, a főszakács szégyenkezve nyögdel, miközben dicséri a botot, és a pandúr szakértelmét. Tisztában van vele, hogy ezt szereti hallgatni az uraság. A földesúr valóban kedvtelve hallgatja, és időnként biztatja a pandúrt, hogy döngesse el alaposan, hogy a csillagokat is rúgja le kínjában. A botozás mindhármuk megelégedésére zajlik le. A főszakács hálásan tapogatja húsos farát, miközben szuszogva lekecmereg a deresről.

Már öltözködne, amikor a földesúr megkérdezi a hajdút, hogy fel tudná-e rúgni a főszakácsot is, mint az imént a legényt. A pandúr, aki az imént botozta meg a főszakácsot, felnevet, ahogy elképzeli a nagy embert repülni. A hajdú elgondolkodva nézegeti a kövér embert, int neki, hogy forduljon meg, hajoljon előre terpeszben, és két kézzel nyissa szét fenekét, hogy megtekinthesse a célt, ahová rúgnia kell. Nem átallja megtapogatni a főszakács gyér szőrzettel ölelt szűk fenéknyílását, végül bólint. Előrebocsátja, hogy bizonyára nem fog olyan szépen repülni, mint a sokkal könnyebb parasztlegény, de ha jól széthúzza a kövér fenekét, akkor keményen alá lehet rúgni.

- Mint egy lórúgás, olyan érzés lesz – veregeti meg az elsápadó főszakács vállát.

A földesúr megparancsolja a főszakácsnak, hogy terpeszben dőljön előre, és térdeit kissé hajlítsa be.

- Legalább a derest igyekezz átugrani, ha felrúgnak! – figyelmezteti. – Ha csak hasra esel a rúgástól, akkor megint neki kell rugaszkodnod.

A főszakács sápadt arca kivörösödik. Nem vágyik a hajdú ígérte érzésre, mely lórúgáshoz hasonlatos. Néhány kukta bámészan lesi a konyha felől, ezektől hamarosan az egész kastély megtudja, hogy miként esett a mai botozás. Megnézi a derest, amit át kell ugrania, és sóhajtva mélyebbre hajol, széthúzza fenekét.

A hajdú beilleszti a csizmaorrát a szűk fenéknyíláshoz, hogy szoktassa az érzéshez a szuszogó, kövér férfit, majd erősen megrúgja ugyanott. A főszakács feljajdul a fájdalomtól, és két lépéssel eléri a derest, majd megtorpan előtte.

- Talán közelebb kellene állnom – véli, miközben összenyomja fenekét kezeivel, mert eléggé sajog megrúgott lyuka.

Inge elölről eltakarja férfiszerveit, így azok csak a rúgás okozta inglebbenéskor fognak elővillanni, ám ez most nem zavarja. Magában azért imádkozik, hogy a hajdú pontosan eltalálja féltett fenéknyílását, mert sokkal jobban félti a heréit, melyek közel vannak a rúgás helyéhez. Bárha kezébe vehetné, és feljebb húzhatná őket, de nem teheti, mert kezeivel a fenekét kell széjjelhúznia, hogy biztosítsa a hajdúnak a pontos célzást. Szusszanva elhelyezkedik a második felrúgáshoz, ezúttal közelebb áll a dereshez.

- Lejjebb! – parancsolja a hajdú a felrúgandó fenéken tartva a szemét. Nézi, ahogy a termetes ember behajlítja térdeit hajolás közben, és szélesebb terpeszbe áll. – Még lejjebb! Így marad!

A főszakács széjjelnyitja fenekét, és vár, tekintete a deresen. Elég magas, de talán át tudja ugrani. Megérzi, ahogy a hajdú megnyomja csizmaorrával a fenéklyukát, és kisvártatva kemény rúgás éri ugyanott. Felordít, és hatalmasat ugrik. De nem elég magasra. Lába beleakad a deresbe, és átesik rajta, majd puffan a porban.

- Majdnem sikerült! – lihegi, miközben talpra kecmereg.

- Fajankó! – förmed rá a földesúr. – Ordítás helyett inkább nagyobbat ugrottál volna! – dühösen fordul a hajdúhoz. – Gyakoroltasd vele, kapsz rá két hetet!

- Mindent meg fogok tenni, két hét múlva átrúgom a deres felett! – fogadkozik a hajdú.

A főszakács hajlongva öltözik, megköszöni a földesúr kitüntető figyelmét, és megígéri, hogy gyakorolni fog a hajdúval. Aztán visszasántikál a konyhába, ahol a rovására nevetnek, és képen teremti az egyik fiatal szakácsot.

- Munkára! – parancsolja. – Ne a szátokat tátsátok, hamarosan tálalnunk kell urunknak!

Aztán letámaszkodik tenyerével egy asztalra, és mohón felhajt egy fél messzely bort.

(Magyarázat: egy messzely kb. 4 deciliter)