Amikor a hóhért...

Amikor a hóhért…
(Középkori történet egy elképzelt királyságban.)

A paraszt egy hét haladékot szeretett volna kérni arra, hogy megfizesse a tizedet és kilencedet, és beállt a sorba, mely a felszaporodott a főszolgabíró, az ispán és a kisbíró asztala előtt az udvaron. Az előtte sorban álló panaszosok mind valamilyen sérelemmel érkeztek, de az ő folyamodványa adóhalasztásról szólt, és nem lehetett biztos abban, hogy megkapja. Így hallgatta a többi panaszost, míg sorra nem került. Mögötte már csak ketten várakoztak, hiszen hamarosan delet ütött a község harangja, így véget ért az audencia mára.

- Mi a panaszod? – dörrent rá a kisbíró, amikor sorra került.

- Csak annyi, hogy egy heti haladékot kaphassak a tized és a kilenced lerovására.

- Egy hetit? Már máskor is késtél vele. Ezúttal nem kapod meg csak úgy az engedélyt. Huszonöt jó bot az ára. Vállalod?

- Ha ez az ára, akkor ez az ára – felelte a paraszt. – Köszönöm uraimnak!

Bajuszát kétfelé simítva vette a kastély kínkamrái felé az utat. Jól tudta korábbi tapasztalataiból, hogy bizton talál kinn derest, és néhány ráérő pandúr is akad, akik lekapják a húsz körméről. Így is lett. Árnyas lombú eperfa alá tették az alkalmatosságot, és éppen egy fiatal legény fenekén suhogott a pálca. Amikor komótos lépteivel odaért, a legény éppen felkelt a büntetés után, és megtörölte verítékes arcát, mielőtt bő gatyáját kezdte igazgatni.

- Mit kell mondani? – kérdezte a pandúr, és végigtörölte a pálcát.

- Köszönöm alássan – vörösödött el a legény képe, mint aki szégyenli magát.

- Na kotródj!

A legény nem várt több felszólításra, elhagyta megszégyenülése színhelyét.

- Hát neked mi kell? – kérdezte egy másik pandúr.

- Szolgabíró uram huszonöt botot rendelt, és ennek a dolgában jöttem – felelte a paraszt.

- Nocsak, ma te vagy a harminchetedik panaszos, akinek ily módon orvosolják a baját – jegyezte meg társa, és letéve a pálcát a botok között kezdett válogatni. – Reggel óta alig győzzük, de így van ez minden panasznapon. Na, mire vársz? Segítsünk lehasalni?

- Köszönöm uraságtoknak – oldotta meg a paraszt bő gatyáját, és két kezével letámaszkodva végighasalt a fekpadon, a pandúrok rutinos mozdulatokkal rántották le térdéig nadrágját, majd a szíjakkal rögzítették testét.

A paraszt remegő fenekén halványan látszottak az előzőleg kapott botozások nyomai. Unalmában azt számolgatta ujjait billegtetve kétoldalt a deres lábain, hogy hányadik alkalommal kínálják meg a fenekét bottal. Minden évben öt-hat alkalommal kapott, és először húsz évesen, most harminchetedik évében jár, ami azt jelenti, hogy… nagyot nyögött, amikor a pandúr felriasztotta tűnődéséből egy kiadós botütéssel. Későbbre hagyta a számolgatást, és igyekezett ráhangolódni a büntetésre. A pandúr lendületesen forgatta a botot, és minden ütésével megnyögdeltette a parasztot, amit a többi pandúr egykedvűen bámult. A bot munkálkodásának hangja, valamint a paraszt nyögdécselése megszokott muzsika volt fülüknek. A paraszt is úgy viselkedett, ahogy elvárták a javakorbeli férfitól, aki már jól ismerte a botozás alatt elvárható viselkedést. A megbotozott parasztot nem viselte meg különösebben a botozás. Szinte fürgén kelt fel, amikor kioldották szíjait, és nem mulasztotta el hálásan megdicsérni a pandúr keze munkáját:

- Köszönöm, hogy méltóztatott megbotozni! Nem is emlékszem, mikor ízlett ennyire utoljára.

- Legalább megköszönöd, van, aki még ezt se teszi meg. A legtöbben hálátlanok, vagy még bennünket szidnak. Kevesen vallják be, hogy jólesik nekik a bot – felelt a pandúr, és intett, hogy a paraszt elmehet.

A paraszt elgondolkodva tapogatta a fenekét, miközben elindult hazafelé. Akkor hol is tartott a számolásban? Ha húsz éves korában kapták le először a húsz körméről, és évente ötször biztosan megfeküdte a derest, akkor harminchét éves korára… mennyi is? Tíz év alatt ötvenszer, hat év alatt harminc, az összesen nyolcvan alkalom. Ebbe nem számít bele, amit most kapott. Hinnye, de alaposan kiporolták ma is! Egészen megfiatalodva lépegetett le a faluba vezető ösvényen, közben próbálta kiszámolni, hogy ez mennyi ütést jelenthet. Ha egy alkalommal huszonötször kínálták a bottal, az tíz alkalommal kétszázötven, nyolcvan alkalommal mennyi is? Nem, hiszen többször ötvenet is kapott, négy ilyen alkalomra is emlékezett. Akkor tehát… nehezen számolt, végül összecsapta, és felkerekítette. Ha közel százszor kell a huszonötöt venni, legyen száz kereken. Százszor huszonöt, az kereken kétezer-ötszáz botütés, melyet kimértek rá. Ez azért adhat büszkeségre okot! Megpödörte bajuszát, és bekanyarodott a faluba.

…..

Kisvártatva egy díszes hintót, és az azt kísérő lovasok érkeztek a kastély udvarára, és a hintóból maga a király került elő. A földesúr nem győzött hajlongani, amikor elé loholva fogadta királyát, és annak kíséretét. Ám a továbbiakra sokáig emlékezett.

A király nem volt jó kedvében. Felolvastatta egy papírtekercsről íródeákjával, hogy földesúr fennhatósága alá tartozó tucatnyi faluból az utóbbi adók mind-mind későn érkeztek be, ráadásul kevesebbet is küldtek. Azért érkezett ezen a jeles napon, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen a lazaságnak, és a jövőre nézve elrettentő hatású leckét adjon. Emiatt felsorakoztatta a kastély minden férfi lakóját, a földesúrtól, a kisbírótól, a szolgabírótól kezdve egészen a legutolsó kuktáig, majd aranygombos pálcájával kezében végigment a hosszú soron, időről időre rábökve valakire. A végén húsz embert választott ki, a többiek elmehettek. A húsz között volt maga a földesúr, a főszolgabíró, a szolgabíró, a kisbíró és az ispán is.

- Nos, elérkeztünk a büntetéshez – szólott a király, és a földesúrhoz fordult, aki a maga pöffeszkedő, ötvenéves valójában most igencsak hajlongott, nem tudván, mi vár rá. – A falut a jelenlévőkön keresztül fogom megbüntetni. Egyenként húzatom deresre őket. Az első tíz ötven botot kap, a második tíz huszonötöt.

- De fenséges úr, én a földesúr vagyok! – emelte fel fehét hajlongtában a földesúr.

- Hogy érti ezt uraságod? Talán nem fűlik a foga a bothoz?

- Ami azt illeti… - a földesúr, aki nem szokott hajlongáshoz, nehezen keresgélte a szavakat. – Nem volt még részem benne.

- Akkor itt az ideje, hogy megtapasztalja – felelte a király. – Elsőként feküdheti meg a derest!

Így esett, hogy a berzenkedő, szuszogó földesúr, a főszolgabíró, a szolgabíró, a kisbíró és az ispán, annyi botbüntetés megparancsolója ezen a napon megismerkedhettek a büntetés ezen formájával. Soha ennyi keserves nyögést és jajgatást nem hallottak a kastély lakói, akik vagy a deres közelében csoportosulva, vagy az ablakokból lesve voltak tanúi az ominózus eseménynek. A tömlöcből egyenként előhozott urak végignézhették az előző büntetését, mielőtt sorra kerültek.

A király és kísérete a büntetések kiszabása közben borozgatott, és csúfondáros megjegyzéseket tettek az éppen botozott úrra, különösen a főszolgabíró rovására nevettek, aki nem számítván arra, hogy aznap meg fogják csapatni, csipkedíszes női fehérneműt viselt a nadrágja alatt, és ezt vonták le róla, amikor dohogva felhasalt. Szégyenében ő volt a legvisszafogottabb, alig lehetett hangját venni a deresen, bármennyire is gyötörte a bot. Róla mondták utóbb, hogy a bot hangosabban muzsikált a fenekén, mint amennyire jajgatott tőle.

Az ötven botütés kiállása után az uraságokat szolgák segítették le a deresről, mert nem tudtak megállni a lábukon sem, annyira megviselte őket a büntetés. Hasra fektették őket a közelben, ahol ki kellett várniuk a látogatás végét. Mind bevallották sűrű sóhajtozások közepette, , hogy soha nem gondolták volna, hogy ez valaha megtörténhet velük.

Miután a falu elöljárói elfogytak, következett a többi, találomra kiválasztott férfi, aki a kastélyban szolgált. A főszakácsot kövérsége miatt választotta a király, mert különösen szerette nézni, ha húsos fenéken csattog a bot. Közelebb is ment, hogy jobban lássa a botozást, és elismerően jegyezte meg, hogy milyen jól bírja. A főszakács halkan nyögdelt, miközben mély tisztelettel bevallotta, hogy a földesura gyakorta megcsapatja az étkek körüli hanyagsága miatt, ezért nem ismeretlen számára ez a büntetés.

A következő érdeklődésre számot adó férfi a kastély bognárja volt, aki famunkákban járatos lévén az alatta lévő derest is készítette, és a király csodálkozva hallgatta meg a bognár sűrű nyögdelése közepette előadott történetét, hogy az elkészült derest először vele próbálták ki. Azóta is ő az, aki felügyeli a deres állapotát, és ilyen alkalmakkor is gyakorta felküldi rá az éppen arra járó szolgabíró, kisbíró, ispán, csak azért, hogy hallják, hogyan nyögdel rajta. Megesett, hogy a türelmüket kellett kérnie ezen uraknak, mert a deres javítása folyamatát nem akarta megszakítani, és utána hasalt fel rá, hogy a pandúrok megbüntessék szemtelenségéért. A bognármester hiába igyekezett férfiasan állni a botot. Volt, hogy négy-öt ütésre visszafogottan nyögött, majd a pandúr olyat húzott rá, amitől hosszan, elnyújtottan jajgatott. A poharazgató lovagok szerint úgy vonyít, mint egy csapdába esett farkas. Mutogattak egyikükre, hogy ő is pont ilyen hangokat ad a deresen, mire a lovag szégyenkezve tiltakozott. A királynak kellett csendre inteni őket, mert kíváncsi volt a történetre, melyet a botozás alatt nyögdelt el a bognár, akit nemcsak a fájdalmasabb ütés, hanem a maró gúny is kizökkentett.

A következő nem kastélyszolga volt, hanem egy ott vendégeskedő ifjú. Legnagyobb meglepetésükre engedélyt kért arra, hogy ő számolja a rá kimért ütéseket. A király megadta ezt a kegyet. Az ifjú nagyokat szuszogva, tisztán csengő hangon kezdte a számolást, ám az ütések szaporodtával szabadkozva nyögött, és a számok is kevésbé érthetően jöttek ajkáról. A pandúrok és a király kísérete őt is kinevették, és ő dühös volt magára, és sűrű bocsánatkérések közepette köszönte meg a verést azzal, hogy legközelebb igenis jobban sikerül a számolás. Ezért is járt neki a gúnyolódás és a nevetés. Többen is megjegyezték, hogy aki nem bírja fiatalon a botot, az idősebben is megkínlódik vele, a legény még sokszor hasalhat addig, míg eléri, hogy rendesen megtanítja a bot számolni.

Néhány egyéb szolga után egy hosszú hajú, pironkodó legény került sorra, aki alig volt több húsz évesnél. Csak egy hófehér gyolcsinget viselt, melyet derekáig felhúzott, mielőtt elhelyezkedett a deresen. Formás, nyúlánk, mértékkel izmos, szinte szőrtelen testén kedvtelve legeltették tekintetüket a jelenlévők.

A pandúr, aki deresre húzta, felhívta a király figyelmét egy apróságra, vagyis a hiányára.

- Mi történt veled? – kérdezte meglepetten.

- A főszolgabíró úr a földesúrral egyetértésben kasztráltatott – felelte az ifjú, felnézve a királyra. – Mivel mindketten személyes használatára tartanak, így jobban megfelelek nekik. Nem lehet panaszom rájuk, hiszen messze földről hozatták el a legjobb hírű doktort, aki barmok kivágásában is jeleskedik.

- Nohát, hogy mik történnek a birodalmamban – csodálkozott a király. – Hát a botot hogy bírod?

- Néhány alkalommal már volt részem benne, hála az említett uraságoknak. Amennyiben nem elégedettek velem, mindig hasalás a vége – sóhajtott a kasztrált legény jelezve, hogy azért nincs kibékülve a bottal és a deressel. – Alkalmanként huszonötöt kapok, de ha halogatom, ez összegyűlik, akkor ötvenes adagokban szokták kimérni rám.

- Most huszonötöt vágatok rád – felelte a király.

- Ez nem mindennapi születésnapi ajándék, hiszen a mai napon éppen ennyi lette. Köszönöm, uram, királyom – hajolt meg tisztelettudóan a legény.

A király érdeklődve várta, milyen hangokat hallat, még nem botoztatott soha kasztráltat, ezért sürgetően intett, hogy ideje elkezdeni a botozást. A hosszú hajú ifjú valóban nem mindennapi élményben részesítette őket. Nyihogva nyögdelt, amivel a pandúrokat is megmosolyogtatta, míg a király és kísérete hangosan hahotázott a legény rovására.

- Mint egy kényes kisasszony! – röhögtek harsányan a válogatott lovagok. – Egy rakoncátlan kanca nyihogása semmi hozzá képest! – szálldostak az elmésebbnél elmésebbnek gondolt hasonlatok.

Végül az ifjú nehézkesen tapogatva derekát, feltápászkodott, és kifejezte köszönetét a királynak, miközben zavarában egyik lábujjaival a másikat tiporta.

- Miért a derekad tapogatod, amikor tenyérnyivel alatta dolgozott meg a pandúr? – kérdezte a király.

- Engedelmével, ott most eléggé fáj, ezért nyomkodom felette – felelt illedelmesen az ifjú.

A nyögdécselő, jajgató, nyögdécselő, sóhajtozó, fenekét tapogató megbotozottakat hátrahagyva a király indulást rendelt el, mert estebéddel várták őket a szomszéd uradalomban, és oda akartak érni még alkonyat előtt. Így felhajtották a maradék boritalukat, és nekiiramodtak gyors lábú lovaikon.

Hamarosan csak egy porfelleg látszott belőlük.
Vége