Andorás büntetése

Andorás büntetése
(Középkori történet egy elképzelt helyszínen.)

Retyezát uram kocsmájában a szombat esték hajnalig tartó mulatozásba torkolltak. Ez az este sem volt kivétel. A sarokban a Rézműves banda muzsikált, a kocsmáros nem győzte a pincéből felgurítani a boros hordócskákat, és az összes asztal zsúfolásig telt vendégekkel. Örzse és Marcsa alig győzte a boroskupákat, sörös kancsókat újratölteni.

Az egyik asztalnál két paraszt üldögélt, ők nem vettek részt a mulatozásban, komoran meredtek boros kupáikba. Éjfél felé járt, és lassan szedelőzködni gondoltak, amikor két pandúr lépett be a kocsmába. Ettől kissé meghanyatlott a hangulat, de a csendőrök némi körülnézés után a két hallgatag paraszt asztalához telepedtek, bort rendeltek, amit a két paraszt kontójához csaptak, ők tudták miért. Mindenesetre hamar beszélgetésbe elegyedtek.

A két paraszt egyike, hosszú, fekete hajú, alig harminc éves Andorás nemrég nősült. Felesége, a sápadt kóró Urzula módosabb családból származott, ám férje mégsem tudta megszeretni. Nem a pénzért nősült, hanem kényszerből, mivel családja igencsak felemlegette, hogy az összes ő korabeli legény már pulyát nevelget, míg ő még asszonyt se hozott a házhoz. Megvolt ennek a jó oka, amit meg is gyónt néhány éve a falusi papnak, aki sorra vette a lehetőségeket, és a házasságot ajánlotta, majd amikor ez sem javított Andorás kedélyén, mást is javallott a fiatal boldogtalannak.

Az empatikus pap belátta, hogy bűntudatkezelés nélkül nem fordítja Urzulája felé Andorást, ezért tanácskozott a földesúrral, aki megadta a lehetőséget arra, hogy a legény mély bűntudata gyógyíttassék. A neki rendelt orvosság a deresen került kimérésre Andorás izmos fenekére, melyet az elmúlt hónapokban több pandúr is kenegetett jó mogyorófa pálcával. A legény mélakórja ettől sem enyhült, noha becsülettel felvette a neki rendelt kezeléseket, vagyis havonta egyszer jelentkezett a kastélyban érte idestova jó másfél éve.

A másik legény a tolvajlásból élő Szeverin volt, akit épp a minap kaptak le húsz körméről a pandúrok, és emiatt még kényelmetlen volt számára az ülés. Barátját, a komor Andorást győzködte, hogy legközelebb ne szíjjal, vesszővel vagy pálcával csapassa meg fenekét, mert ezek lehet, hogy ezek nyomai gyorsan begyógyulnak az edzett paraszti hátsón, de hatásuk is gyorsan elmúlik. Próbálta rávenni Andorást, hogy kérje legközelebb, hogy bottal kapja meg a magáét. Épp ezen vitatkoztak, mert míg a szőke, és hirtelen természetű Szeverin a bot előnyeit sorolta, addig Andorás legyintett, hogy neki teljesen mindegy, hogy mivel verik el, egyformán kedvére van mindhárom eszköz.

A pandúrok épp ebbe a beszélgetésbe csöppentek bele. Szeverin a legutóbbi megcsapatása után ígérte meg nekik, hogy egy hétig minden nap ihatnak a kontójára a kocsmában, és kérdésükre bevallotta, hogy még mindig sajog a feneke.

- Ezúttal valóban a hasznomra fog válni – bizonygatta.

- Nono! – törölte kétfelé gyér bajuszát az egyik pandúr, és intett, hogy töltsék ismét tele a kupáját. – Fogsz még te fogadkozni a deresen, hogy jó útra térsz!

- Valóban mindig fogadkozom – sunyta le fejét a szőke tolvaj. – De módfelett kedvelem kigyelmedék társaságát, ezért is kerülök gyakorta a deresre.

- Mi baja a cimborádnak? – kérdezte a másik pandúr.

- Nagy az ő bánatja – legyintett Szeverin. – Holnap ismét fel kell vinnie a fenekét a kastélyba, és ott minőségi verésben részesül pandúr uraim által.

- Már megint eljött az ideje? – kérdezte a másik pandúr csodálkozva. – Hiszen csak a minap vesszőztelek meg.

Andorás szégyenkezve bólintott. Szeverin ismét átvette a szót:

- Győzzék már meg uraim, hogy hatásosabb kezelésre van szüksége, túlságosan megszokta a vesszőt, a szíjat, a pálcát. Holnap mutassák be a botnak!

- Nofene, tán javaslatot teszel? – kérdezte a gyér bajszú pandúr. – Lehet, hogy neki teljesen megfelel a vessző.

- Látnak rajta javulást? – itta meg az utolsó kortyot Szeverint, majd intett, hogy töltsék tele újra.

- Mond valamit a legény – bökte oldalba a pandúr a társát. – Hátha igaza van, és a bot lenne Andorás számára az ideális gyógyír.

- Kendtek most az én ülepemre alkudnak? – emelte fel fejét Andorás.

- Csak a te érdekedben. Szeverin tudja mit beszél, hiszen többször eldöngettük az utóbbi évben, mint ahány ujj van a két kezén. Holnap bottal teszünk alád!

Ezzel a két pandúr feltápászkodott, és kimentek az ivóból. Szeverin vállára csapott barátjának:

- Meglásd, használni fog, bár ezt a nyavalyát szerintem nem gyógyítja semmi.

- Egy próbát megér – sóhajtott Andorás is, és pénzt dobott az asztalra.

Ezután mindketten elhagyták a kocsmát.

…

Másnap reggel Andorás jókor reggel felkelt. Kinn aludt a verandán, mivel nem volt kedve befeküdni sótlan, penészvirág felesége mellé az ágyba, és Urzula így hiába várta. Néhány óra alvás is elég volt, hogy frissen induljon a kastélyba vezető úton. Nem szeretett volna elkésni, és kíváncsisága is űzte. Vajon miben lesz más a bot? Szeverin félte és kívánta a botot, amint ezt bevallotta neki néhány alkalommal. Tisztelettel pillantott a félelmetes eszközre mindig, mielőtt végighasalt a deresen. Miközben verték, a szőke tolvaj lehazudta az eget is, úgy fogadkozott, hogy nem fog többé máséhoz nyúlni, de fogadalmát sosem tartotta meg. Alkalmanként huszonöt botütést kapott, melyet hátsó fertályára mértek, ahogy szokás. Rugalmas fenekéről szinte lepattant a bot, miközben a szőke legény végigbeszélte az egész procedúrát. A verés végeztével szinte elégedetten, fürgén kelt fel a deresről, és minden alkalommal beleszőtte köszönetébe, hogy a pandúr urak ingyen ihatnak a kontójára a héten a kocsmában.

Amikor a barlangba vánszorgott, már nem volt ilyen nagy legény. Kínlódva rogyott le fekhelyére, és amíg Andorás - aki titokban minden verés után meglátogatta, hogy borogatást tegyen rá – ténykedett, gyakran egy könnycseppet is elmorzsolt. Andorás mégis felnézett Szeverinre, és ezen a napon nem akart elgyávulni. Míg deresre kellett hasalnia pálcázásra, a vesszőt, szíjat általában bakra kötözve kapta, és ha kettesben maradt a pandúrral, néhány alkalommal más is történt. A pandúr a verés végeztével körbepillantott, majd kihasználva az alkalmat nem oldozta ki azonnal az elvert legényt, hanem faggyúba mártva középső ujját, csikorgó fogakkal Andorás fenéknyílásába döfött, miközben összeszorított fogai között szűrte a szót, hogy „jó ez neked? ugye jó ez?”

Andorás sosem gondolkodott azon, hogy jó vagy rossz neki ez a plusz kezelés, felemelte fejét, és nagyokat szusszant, miközben keményen ujjazták. Kisvártatva a verés végrehajtásától felizgult pandúr az ujjával bejáratott nyílásba illesztette kemény lőcsét, majd hevesen felöklelte a legényt. Andorás nem árulta el, hogy voltaképpen ismerős neki az érzés, melyet a döfölő pandúr okoz, csak Szeverin gyengédebb szerető, és nem szokta őt lekötözni. Több rab nehezményezte a bakra kötözés utáni plusz megaláztatást, de Andorás sosem tette szóvá. Miután a pandúr végzett, és kapkodva rendezte ruházatát, feloldozta őt, és a fekete hajú legény hosszú pillantást vetett rá, míg ingét bő gatyájába, a parasztok viseletébe tűrte, majd fenekét tapogatva köszönetet mondott, és megkérdezte, hogy elmehet-e.

Idáig jutott gondolataiban, amikor beengedték a kastély udvarára, és hamarosan a tömlöcsor félhomályába érkezett. Néhány pandúr beszélgetett, az aznapi feladataikat osztották szét, az egyik tömlöcben pedig egy meztelen férfi várakozott, fel-alá járkált, miközben időről időre nagyot sóhajtott.

Andorás úgy vélte, nem kellene megzavarnia a pandúrokat, úgyis észreveszik őt, ha akarják, ezért odament a tömlöc rácsához. A nála alig idősebb, izmos férfi leguggolt, és felnézett rá, amikor Andorás megjelent a rácsnál.

- Te meg mit akarsz?

- Botozásra… jöttem – felelte Andorás, maga is csodálkozva, hogy ilyen bátran ki merte mondani.

- Nocsak, aztán kaptál már?

- Nem, ma lesz az első – felelte félszegen Andorás.

- Bár már ott tartanék én is – kezdett újra járkálni a mezítelen rab a tömlöcben, félrerugdalva a mocskos szalmát. – Engem holnap botoznak meg. De ma… karóba húznak ezek a derék pandúrok – szólt panaszosan.

- Láttam már felkarózott férfiakat – felelte tétován Andorás. – Megülik a karót, és néhány óra elteltével kihúzzák belőlük. Tompa karó, és annyira tolják mélyre, hogy bizton üljön rajta.

- Azt mondják, akik már ültek ilyenen, hogy nagyon feszít és nyom – folytatta a mezítelen férfi, és ismét járkálni kezdett. – Nekem szűk a fenéklyukam, és most… látod a karókat?

A karók a tömlöc mellé voltak készítve egy faggyúval töltött vederbe, az egyiken vörös zsinór jelezte, hogy azt fogják a férfiba erőltetni. Andorás kivette a faggyúból, és elképedt.

- Jócskán betolják – állapította meg. – Meglehetősen vastag egy szűk lyukhoz, de a faggyútól könnyebben csúszik be. Így is meg fogod érezni, de eddig mindenki kibírta – vigasztalta a rabot, majd hátrább lépett a tömlöctől.

A pandúrok éppen most vették észre, és kiáltottak neki:

- Te miért vagy szabadon? Hogy szabadultál ki?

- Nem voltam bezárva, én… botozásra jöttem – felelte bátortalanul Andorás.

Néhány pandúr felismerte.

- Ő a mélabús paraszt, akit havonta el kell verni. Most nem ér rá senki, mert fontos feladatot kaptunk. Meg kell karózni ezt a jómadarat – bökött az egyik pandúr a mezítelen férfi tömlöce felé. – Láttál már ilyet?

Andorás sápadtan tiltakozott:

- Nem, csak felkarózott férfiakat láttam beszélgetni a magasban néhányszor, amikor verésre jöttem… énekeltek is.

- Most akkor olyat látsz, amit még nem. Ezt a gazfickót urunk parancsára kell felkarózni, a ruháit már hajnalban levetettük vele. Átvisszük a karózó tömlöcbe, és ott felnyomjuk neki. Hozhatod a vedret.

Andorás így a karózott embert vezető pandúrok után cipelte a vedret, amiben tucatnyi, két, két és fél méter hosszú karó várakozott, közöttük a vörös zsinórral megjelölt. A karózó tömlöc közepén egy szíjakkal felszerelt asztal állt. Erre kellett felfeküdnie a férfinak, amit vonakodva meg is tett, közben a karóját fürkészte. Amint felvette a pózt, ami felhúzott, és oldalra széttárt térdekkel való fekvést jelentett, leszíjazták ebbe a pózba alsótestét. A férfi felsőteste nem lett lekötözve, hogy fel tudjon emelkedni, és így szemével is tudja követni a karózás folyamatát.

Az egyik pandúr belekotort mutatóujjával a faggyús vederbe, és a férfi fenéknyílását kezdte kenegetni vele, majd ujját keményen beledöfte.

- Auhhh – nyögte a férfi, és felkapta a fejét. – Nagyon szűűűk vagyok!

- Most majd tágítunk rajtad – röhögtek a pandúrok. – Ki-be jár majd a szél.

Nevettek saját tréfájukon, miközben a férfi egyre idegesebben pillantgatott lefelé. A pandúrok kivették a megjelölt karót, majd megmutatták neki, valamint azt is, hogy mekkora mélységben kell magába fogadnia. Szakértőn meglazították a szíjakat lábain, hogy össze tudja zárni térdeit, de kinyújtani ne tudja, és így egy mozdulattal mindig felemelhető lehet a lába, ha eltakarná a fenekét. A karó tompa végét a fenekéhez közelítették, amit már a célnak megfelelően megtágított ujjazásával a pandúr, és számolni kezdtek: Egy! Kettő! Hááááá…ROM!

Azzal az előre-hátra mozgatott karó tompa, faggyús végét ügyesen felnyomták a férfi fenekébe, akinek ettől kimeredt a szeme, és szaporán lihegni kezdett. Két kezével az asztal szélébe kapaszkodott, és Andorást kereste tekintetével. Andorás eddig a műveletet nézte érdeklődően és csendben, most azonban bátorítani kezdte a nyomorú férfit.

- Ez az, jól elkaptad, már ujjnyira benn van!

A férfi kimeredt szemmel figyelte az eseményeket, teste megfeszült, és csodálkozva felelte:

- Nem gondoltam volna!

- Nem először csinálnak ilyet – vélte Andorás. – Tisztában vannak azzal, hogyan kell felnyomni egy karót.

- Lazíts, úgy gyorsabban megleszünk – biztatta a pandúr, aki a karó végénél állva nekifeszült, hogy mélyebbre nyomja.

- Van, ahol fakalapácsot használnak – jegyezte meg egy világlátott társa. – Azzal ütik a karó végét, így kalapálják bele.

A férfi két kézzel kapaszkodott térdeibe, és nyöszörgésével járult hozzá a társalgáshoz. Mindazonáltal Andorás elismerte bátorságát. A felkarózott férfi időnként pihenést kért, megmozgatta csípőjét, hogy az elakadt karó akadálytalanul folytathassa útját benne. A pandúrok közül néhányan csodálkoztak is, hogy élete első karózását milyen jól viseli. Már eltelt a délelőtt első fele, amikor hangosabban kezdett nyögni, és gyakrabban kért pihenőt, vizet. Fenékbejárata szétfeszült a karótól, és egyre közelebb lengedezett a zsinór, melynek cirógatását annyira várta. Mivel eddig jól viselte magát, és segített saját felkarózásában, eloldozták a szíjakról, így fel is kelhetett. Előrehajolt, míg a karója másik végét Andorás tartotta mögötte, és a pandúrok figyelték, hogy ne távolodjanak el túlságosan az asztaltól. Szökellve lépegetett előre, és meg-megállva nézett hátra, hogy Andorás követi-e.

- Mit énekeltek a felkarózott emberek, Andorás? – kérdezte kisvártatva, és felmászott ismét az asztalra, ahol térd-könyök pózban helyezkedett el.

Andorás megvakarta fülét, és felemlékezte a dalocskát, amit a ködbe vesző múltban írt valami felkarózott költő a karóján üldögélve.

Mire a pandúrok ismét nekiveselkedtek, hogy helyére nyomják a karót, a férfi már meg is tanulta az egyszerű sorokat. A térd-könyök póz megfelelő volt arra, hogy tovább erőltessék bele a karóját, de többször is áttolták az asztalon a férfit, aki ekkor megkapaszkodott az asztal végén, és lelógatta a fejét, úgy nyögdelt. Andorás az asztal mellé kuporodott, és felnézett rá.

- Mindjárt benn lesz – biztatta a férfit, aki ekkor felkapta a fejét, és kiadósat nyögdelt újra.

Mindeközben erősen kapaszkodott, és a pandúrok meg is jegyezték, miután szünetet tartottak a nyomásában, és visszaterelték az asztal innenső végére, hogy derekasan kitartott, nem tudták letaszítani. Megitatták, majd folytatták a kemény munkát. Végre a nyögdécselő férfi felkiáltott, hogy érzi a csiklandást, a vörös zsinór immár ott lengedez a fenekén. Örömében hasra feküdt, és fejét ismét lelógatta az asztal alá, megkereste tekintetével Andorást. Ám mielőtt szólhatott volna, a pandúrok, akik megszemlélték a vörös zsinór állapotát, kijelentették, hogy még egy nekirugaszkodásra szükség lesz, és megkérték, térdeljen fel, és kapaszkodjon erősen az asztalba. Így a férfi felkészült az utolsó nyomásra, mely hosszan elnyújtott nyögdécselést csalt ki belőle. Ezután Andorás megtörölgette arcát, megitatta, majd a pandúrok felemelték a karóján ülő férfit, és a magasba lendítették. Nagyot zökkenve állították bele a karónak készített gödörbe, amit gyorsan betemettek, hogy szilárdan álljon a karó. Andorás felnyújtott neki hosszú boton egy nedves gyolcsot, majd ismét italt, amit a férfi meg is ivott, majd ledobta a kupát.

Andorás késő délutánig várt, míg ő is sorra került, és addig a karózott emberrel beszélgetett. A pandúrok nem siettek a megbotozásával, de ő sem sürgette őket. Végül elkezdődött a rabok botozása, és beállhatott a sorba Andorás is. Negyedikként került sorra, és igencsak megilletődött, amikor megérezte csupasz fenekén a bot érintését. Simogatták őt pálcával is az ütések között, de a bot hűvöse más volt, tekintélyt parancsoló. Pillanatok alatt felforrósították fenekét az ütések, és ő felélénkülve nyögdécselt tőle. A kemény botozás mély torokhangokat csalt ki belőle, és nekihevülve kelt fel a kiadós huszonöt után. Egy üres tömlöcbe botorkált, ahol lerogyott a szalmára. Nem sokkal később egy pandúr utána jött, megitatta, majd kisvártatva besötétedett, és egy másik pandúr tette tiszteletét. Faggyúval bekent ujjával hamar rátalált Andorás szűk fenéknyílására, és komótosan megujjazta, ezáltal felkészítve a továbbiakra, Andorás annyira törődött volt, hogy esze ágában sem volt tiltakozni, sőt úgy fordult, hogy a sötétbe burkolózó férfi jobban hozzáférhessen. A heves szenvedély hamarosan elcsitult fenekében, és a látogatója telepumpálta magjával.

Andorás hajnalra összeszedte magát annyira, hogy felkelt, a kútnál ivott, és hajára, bőrére is bőven öntötte a vizet. Távozása közben elhaladt a felkarózott férfi mellett, aki arra várt, hogy levegyék, és deresre húzzák, ahogy a karózottakat szokás a karó eltávolítása után huszonöt botütésben részesíteni. Halkan énekelte rekedt hangján a karózottak dalát, a refrént többször is elismételve, amire Andorás tanította:

„A farkaród az égig emel
A karózástól férfi leszel
Soha nem felejted el.”

Andorás hazafelé szándékosan tévedt el, és a hajnal már szorosan Szeverinhez simulva találta, a barlangmélyi rejtekhelyen. Hiába, a bot sem gyógyította ki a papnak meggyónt bűnös vágyaiból, melyet Szeverin iránt érzett, és hiába csapatták meg hónapról hónapra alaposan, mégsem tudott Urzula mellé feküdni, hogy teljesítse férji kötelességeit.

Kinn lassan felkelt a nap, és Szeverin boldogan fúrta arcát Andorás dús, fekete hajába.

Vége