Zsurnaliszták vidéken

Zsurnaliszták vidéken
(életkép egy 19. századi vidéki uradalom életéből)


A szolgabíró megvetően nézett a parasztra, aki az imént vallotta be bűnét. Csengetett. Két pandúr lépett be.

- Vigyétek! Adjatok neki huszonöt botot! – parancsolta.

Az öles termetű paraszt ránézett, és alázatosan megszólalt:

- Köszönöm alássan!

Elindult a két pandúr között, akik az egyik tömlöcben felállított dereshez vezették. A paraszt lassan megoldotta övét, és végighasalt a deresen. Tudta jól, mi vár rá, volt már része benne fiatalkora óta számos alkalommal. Felemlékezte az első alkalmat jó harminchat éve.

Néhány hasonló korú legénnyel megdézsmálták a földesúr pincéjét. Egyedül őt kapták el. Bezárták, és a rákövetkező vasárnap a piactéren kellett megfeküdnie a derest a sokaság szeme láttára. Fiatal, izmos legényként akkoriban még ruganyos volt a feneke, szinte lepattant róla a bot. Jól sikerült az első bemutatkozás, a földesúr kedvtelve nézte a legényt, aki egy-egy sóhajjal tudatta, hogy megszenvedi a büntetést. Amikor a pandúrok kérdőn néztek urukra, és a legény is már fészkelődött a deresen, hogy oldozzák fel, a földesúr elgondolkodva simogatta meg szakállát, és úgy rendelte, hogy duplázzák meg a legény büntetését. Így már először ötven botot kapott, amit teljesen rendjén valónak tartott. Amikor remegő testtel végre felkelhetett a deresről, és felhúzta a nadrágját, hebegve mondott köszönetet, mert kiszáradt a torka a büntetés alatt. Kétszer is meg kellett ismételnie, hogy köszöni az ütleget, és az uraság kérdésére, miszerint rászolgált-e, maga is arra hajlott, hogy megérdemelten kapta a botot.

Ezután az uraság időről időre megcsapatta, ha úgy hozta kedve, vagy úgy látta jónak. Ha aratáskor, csépléskor nem tanúsított megfelelő szorgalmat, beválogatták őt is azok közé a férfiak közé, akiket az uraság megcsapatott a többiek okulására. Ha nem sikerült begyűjteni a szénát, mielőtt eleredt az eső, akkor is számíthatott egy nevelő célzatú huszonöt botra, amit a pandúrok még aznap, vagy a következő napon a fenekére mértek.

Azok közé a parasztok közé tartozott, akik a paraszti élet velejárójának tartották, hogy időnként deresre húzzák őket. Az életkorral azonban ennek a büntetésnek a megítélése változott. Miután megnősült, már szégyenlette, ha a kastélyba rendelték, és valamivel később elvert fenékkel sántikált haza. A harmincas éveiben hatszor is megcsapatta a szolgabíró vagy a földesúr, egyre inkább nehezményezte, ha deresre húzták. Ekkor már megesett, hogy tiltakozott, miközben botozták, sőt azt ajánlotta, hogy a fiatalokat botozzák helyette, de sosem fogadták meg tanácsát.

Akkoriban fedezte fel, hogy dühkitörései kezelésére remekül beválik a bot. A sokadik alkalommal, amikor szétverték a kocsmát ivócimboráival, és a szolgabíró mindegyik duhajnak huszonöt botot rendelt, majd szétvetette a düh még akkor is, amikor sorra került a deresre várakozva. A pandúrok nagy tapasztalattal döngették el, és bár már nem volt olyan feszes a feneke, hogy lepattanjon róla a bot, mégis csodálkozva fedezte fel, hogy egy jó huszonöt után dühét mintha elfújták volna. Szemét meresztgetve kelt fel a fekpadról, és álmélkodásában figyelmeztetni kellett, hogy köszönje meg a kapott ütleget.

Addigra már felesége elhagyta duhaj életmódja miatt, és egyedül élt a hajdan szép, mára romos házában, csak a Dráva kutya volt a társasága.

Immáron ötvenhetedik évében járt, és a szolgabíró előtt imént bevallott bűne annyi volt, hogy ebéd után nem állt vissza a többi paraszttal kukoricát kapálni, hanem elaludt az árnyékban, és csak alkonyatkor ébredt fel, amikor a többiek már szedelőzködtek, hogy hazatérjenek. A munkafelügyelő felírta, és másnapra a szolgabíró berendelte. Már akkor sejtette, hogy nem fogja megúszni egy alapos botozás nélkül, ráadásul az utóbbi években csak kétszer húzták deresre, ideje volt egy újabb huszonötnek.

Mégis, amikor meglátta a tömlöc közepén várakozó derest, és mellette a hajdút, aki a bottal kocogtatta a fekpadot, noszogatva, hogy ideje megfeküdni, inába szállt a bátorsága. Rájött, hogy ezen a napon egyáltalán nem kívánja a botot. Nagyot szusszanva lépett be a két pandúr kíséretében, akik továbbították a szolgabíró parancsát, miszerint a paraszt rászolgált jó huszonöt botütésre.

Gúnyos megjegyezéseik közepette lazította meg bő gatyáját, a parasztok hagyományos viseletét, és sóhajtva feküdte meg a jól ismert kínzóeszközt. Érezte, hogy lerántják fenekéről a bő gatyát, és néhány pillanattal később szabályszerűen deresre húzva előkészítették arra, hogy újra bemutassák a botnak.

Ekkor váratlan esemény szakította félbe a büntetés megkezdését. A paraszt felnézett a deresről, és hunyorogva vette szemügyre a néhány férfit, akik beléptek a cellába. A földesurat és a szolgabírót felismerte, de két idegen férfi is velük volt. Városi ruhájuk elárulta, hogy nem az uradalomhoz tartoznak. Az egyik idegen noteszt és ceruzát fogott a kezébe, a másik egy olyan fotómasina kisebb mását, melyet a paraszt a tavalyi búcsún látott, így tudta, hogy azon a pillanatot meg lehet örökíteni papírképen. Csodálkozva nézte a látogatókat, ilyen még soha nem történt élete során, hogy firkászok és fotográfusok számára legyen ő érdekes.

A szolgabíró vitte a szót, a paraszt most figyelt fel a beszédére:

- …itt éppen botozás fog történni, a paraszt hamarosan huszonötöt kap a csupasz hátsójára egy kihágásért, amit bevallott az imént.

- Mi a bűne? – szúrta közbe az egyik idegen, és a válaszra várva érintette ceruzáját a noteszhez.

- Lustaság – felelte megvetően a szolgabíró. – Míg a többiek kapáltak, ez aludt a hűvösben.

- Miért nem tiltakozik? – kérdezte csodálkozva a fotográfus. – Olyan nyugodtan hasal, mintha teljesen elégedett volna a helyzetével.

- Tudja, hogy jár neki a bot, és ezért eszébe se jut tiltakozni. Ha uraságotok közelebbről megnézik a farát, láthatják a régebbi botbüntetések halvány nyomait.

- Valóban – bökdöste meg a fotográfus a paraszt csupasz hátsó fertályát. – Itt és itt, meg itt is látható egy-egy halovány csík. Lefotografálhatom?

- Tessék – felelte a szolgabíró a földesúrra pillantva, aki bólintott, jelezve, hogy nincs ellenvetése.

Vaku villant, és a paraszt letette állát a deres végén, káprázott a szeme a villanástól. Még három fotó készült. Azután a földesúr vette át a szót:

- Szolgabíró uram gondoskodik arról, hogy a parasztok botozása a törvények betartása mellett történjen. Általában huszonötöt kapnak, így másnapra kiheverik annyira, hogy tudjanak dolgozni. Minden esetben kivárjuk, hogy betöltsék a húsz évet a legények, mielőtt az első alkalomra sor kerül.

- Mindig itt kapják meg a botozást? - emelte fel a ceruzát a másik zsurnaliszta a noteszáról, és tekintete ide-oda járt a földesúr és a szolgabíró között.

- Vásárnap alkalmával a piactéren is deresre húzatom őket – felelt a szolgabíró, miután a földesúr intett neki, hogy válaszolhat. – Ott az egész uradalom látja őket, hiszen még a távoli falvakból is jönnek a vásárra.

- Általában kik kerülnek deresre? – kérdezte a fotográfus, és a következő képhez készülődött, melyen a paraszt arcát és fenekét is meg akarta örökíteni egyszerre.

Ezúttal a földesúr válaszolt:

- Főképpen a parasztok, sokféle ok miatt. Duhajkodás, a vasárnapi misehallgatás elmulasztása, a termény megdézsmálása, a kilenced és a tized késve fizetése, paráználkodás. Deresre kerülnek még a csavargók, vándorok, koldusok és kiugrott papok, akik az egyház tanításai ellen prédikálnak. A tolvajok, gyújtogatók, rágalmazók sem ússzák meg a bot nevelő hatását.

- Csak férfiak kerülnek deresre?

- Lehet, hogy másutt más szokások vannak érvényben, de nálunk nemzedékek óta csak a férfiakat büntetik ily módon – felelte a földesúr.

- Hogyan fogadják a botbüntetés kihirdetését? – kérdezte a fotográfus, miután három fotót készített a paraszt arcáról és mögötte felsejlő fenekéről.

Ismét a szolgabíró válaszolt:

- Az arcok igen beszédesek. Az első meghökkenés mindegyiken látszik. Utána, főképp az idősebbek, beletörődőn indulnak a megcsapatásra, és közülük sokan már akkor megköszönik, hogy ilyen kegyben részesülnek. A fiatalabbak közül sokan ellenkeznek, ők rángatják magukat a pandúrok keze között, őket erővel kell deresre húzni, és a nadrágot se vonják le önként a botozni rendelt testrészükről, ami minden esetben a fenék. Ahogy korosodnak, egyre inkább lehiggadnak, és tisztelettudóan fogadják a büntetés elrendelését, sőt azzal, hogy előzékenyen saját maguk fekszenek fel, és teszik szabaddá a botozandó hátsójukat, segítik a procedúra lebonyolítását. Nem egy vad ifjú, aki hevesen berzenkedett a bot ellen, idősebb korára lehiggad, és harmincas, negyvenes éveiben már szinte hálásan fogadja, ha kiporolják, tudván, hogy az jár neki. Ugye, így volt veled is? – nézett le a szolgabíró a deresen hasaló parasztra, aki figyelemmel hallgatta a szavait.

- Így, így uram – helyeselt a paraszt felemelve fejét, majd felkönyökölt, amennyire a szíjak engedték.

A zsurnaliszta gondosan feljegyezte ezt is a noteszébe, majd ismét a földesúrhoz és a szolgabíróhoz fordult.

- Hogyan viselik a botozást? Mindegyik egyformán, vagy vannak különbségek?

- Szolgabíró uram szerint háromféle reakció a leggyakoribb. Van, aki káromkodik, van, aki könyörög, és van, aki csendben van – felelte a földesúr. – A magam részéről kiegészíteném azzal, hogy olyanok is szép számmal vannak, akiket nyögdeltet a bot. Ezeket szeretem a legjobban hallgatni. Mintha felelgetnének a botnak a nyögéseikkel. Több olyan paraszt is van az uradalomban, aki így éli meg a botozást, ezeket külön figyeltetem, és a legkisebb kihágás esetén is felrendelem őket a kastélyba, hogy megcsapassam őket. Sőt aki nagyon jajveszékel, őket is felrendelem ezekre az alkalmakra, végignézetem velük, hogy tanulják ezt viselkedést a deresen.

- Ez a paraszt melyik fajta? – kérdezte kíváncsian a fotográfus, aki ismét a láb felől fotózta a megcsapandó testrészt.

- Változó. Hallottam már hangosan jajgatni, méltatlankodni, de néhány alkalommal ígéretesen nyögdécselt, amikor megcsapattam – felelte a földesúr tűnődve. – Vajon most mit tartogat nekünk?

- Mindenki félti az ülepét – vélte a zsurnaliszta, és ismét feljegyzett néhány szót, megnyálazva tintaceruzáját.

- A vasárnapi misén gyakran felolvas a szentírásból a plébános, és sosem felejti el megemlíteni, hogy az isten, amikor kitalálta a verést, mint a fenyítés hatásos eszközét, áldassék a neve, megjelölte a verés helyéül a feneket, amit tiszteletben kell tartanunk. Minden urunktól ered, így ennek az íratlan parancsolatnak a betartásán igyekszünk – szuszogta a földesúr, a hosszú körmondat igencsak kifárasztotta.

- Áldassék a neve – sóhajtotta a paraszt is a deresről, és ismét lehajtotta a fejét.

Életében először gondolkodott el azon, hogy mit jelent számára a verés, hogyan éli meg, és miért érzi úgy, hogy hasznára válik. Közben a villanó vaku fényében meg-megfeszítette farizmait, néhány remek fotó elkészítéséhez segítve a fotográfust, melyen gyér szőrzetű fenekének bozontos fenéknyílása is látszott egy-egy pillanatra, mely épp elég volt a szemfüles fotográfusnak. A paraszt mindennek nem volt tudatában, mert ebben a percben áradt el benne a sürgető érzés, amit ő úgy fogalmazott meg magában, hogy kívánja a botot. További gondolatmenetében felidézte, hogy ez egyáltalán nem volt így, amikor deresre húzták, azóta jött meg a hangulata hozzá. Éppen itt tartott gondolataiban, amikor a szolgabíró szólt hozzá:

- Hé, paraszt! Figyelmezzél arra, amit a zsurnaliszta úr kérdez tőled, és válaszoljál hited szerint!

A paraszt nehézkesen felemelte fejét, és ránézett a szolgabíróra, onnan a zsurnalisztára, aki ismét megnyálazta ceruzáját. Néhány ügyes vonallal felvázolta a paraszt hosszú, feketéből őszülő haját, ősz borostával lepett állát, tekintélyes orrát, mélyen ülő szemeit, dacos tekintetét, majd megkérdezte:

- Szeretném, ha elmondaná, mit érez most – a ceruza eltompult hegye megállt a noteszlap felett.

A paraszt eltűnődött, majd torkát köszörülve igyekezett megfogalmazni gondolatait a maga gyér szókincsével:

- Köll a bot, hogy isten urunk tanítása megtaníttassék neköm – felelte akkurátusan. – Rászolgáltam, és jót fog tönni neköm.

A szolgabíró zavartan nevetett:

- Látják, uraim, ezek a parasztok is belátják, hogy csak ebből tanulnak!

A földesúr lepisszegte, és a két zsurnalisztához fordult:

- Uraim, most sor fog kerülni a botozásra, kívánják végignézni? Láttak már ilyet?

- Sosem láttam ilyet – felelte a fotográfus. – Világéletemben városban éltem, ahol ez a büntetés nem ismeretes.

A másik zsurnaliszta is fejét rázta, tintás nyelvével ismét megnyalta a tintaceruzát. A földesúr elérkezettnek látta az időt, hogy a parasztot istenigazából megbotozzák, ezért intett a szolgabírónak, aki a pandúroknak adta tovább a parancsot:

- Vágjatok rá huszonötöt!

A paraszt nagy levegőt vett, és felemelte a fejét. A fotográfus megörökítette egy vakuvillanással ezt a pillanatot is. A következő percekben nem hallatszott más, csak a bot félelmetes suhogása és csattanása a fenéken, és a paraszt ezt kísérő fegyelmezett nyögései. Nem zavarta túlságosan a közönség, hiszen a vásártéren kapott botozásoknál ennél jóval nagyobb nézőközönség előtt kellett megcsapatnia hátsóját, hát igyekezett a botra koncentrálni, és kizárni minden más ingert. Elégedetten nyögdécselt. Az egyik pandúr mérte rá az ütéseket, és a másik számlálta, a harmadik pedig várakozott, hogy a büntetés végeztével feloldozza a szíjakat. A paraszt egyre jobban nyögdelt, ahogy a bot gyötörte rég botozott fenekét, és fehéredő ujjakkal szorította a deres lábait. Végre egy különösen jól sikerült ütés után a paraszt lehajtotta a fejét, és egy elnyújtott nyögdelés után mélyet sóhajtott.

A fotográfus, aki végigfotografálta az eseményt, ismét a fenekét fotózta, majd hajánál fogva felemelte a paraszt fejét, hogy megörökítse közvetlenül a botozás után a kivörösödött, verítékező arcot. A paraszt nem tiltakozott, így minden oldalról lefografálhatták arcát.

A földesúr szólalt meg elsőnek:

- Lám, erről beszéltem, uraim! Ugye, hallották, milyen nagy egyetértésben felelgetett nyögéseivel a botnak? Mi erről a véleményük?

- Talán kérdezzük mg a parasztot – javasolta a szolgabíró. – Beszélj, paraszt!

A paraszt közben kioldozásra került, így szuszogva felkecmergett, és felcibálta magára a bő gatyát.

- Alázattal köszönöm! – préselte ki kiszáradt szájjal a paraszt.

Egy szolga borostömlőt nyújtott oda neki, nagyot kortyolt, majd folytatta:

- Ezt a botot van szöröncsém ismerni, mert uraságod méltóztatott vele már több alkalommal mögcsapatni.

- Nocsak, így emlékszel rá? – lepődött meg a szolgabíró is.

- Uraságodék ennek a nyomát látták, mielőtt újra megkóstoltattak vele, noha tavaly szüret után hasaltam deresre utoljára. Akkor is alaposan ellátták vele a bajom.

- Legutóbb miért kellett kapnod? – vetette közbe a földesúr.

- A szüreti bálon alaposan felöntöttem a garatra, és kijózanodásom után méltóztatott a kastélyba rendelni uraságodnak – biccentett a paraszt a szolgabíró felé.

- Emlékszem már – fordult a szolgabíró a földesúrhoz. – Hetedikként vagy nyolcadikként húzták deresre, és káromkodott, ajánlgatta a fiatalabb legényeket botozásra maga helyett, amikor elkezdték botozni. De a végére egészen lenyugodott, ezért adattam neki még huszonötöt azon frissiben. Alig bírt felkelni a deresről utána, rogyadozott a lába, és figyelmeztetni kellett, hogy megköszönje a botozást. A nadrágját is alig bírta bekötni, és egyre azt hajtogatta, hogy milyen alaposan megkapta a magáét.

- Uraságod jól emlékezik, huszonötre hasaltam fel, és ötvenet kaptam – hajtotta le fejét szégyenkezve a paraszt. – De meg is érdemeltem.

- Tegnap mit gondoltál, amikor a pandúrok megkerestek?

- Már otthon voltam, és épp szalonnát eszegettem, amikor a Dráva kutya ugatni kezdett. Bejöttek a pandúrok, felolvasták a parancsot, hogy ma reggel jöjjek fel a kastélyba, ahol megkapom a büntetésem azért, mert elaludtam a kukoricakapálást. Miután elmentek, már gondoltam, hogy ebből megint bot lesz, és emiatt nyugtalanul is aludtam, mert bevallom uraságtoknak, hogy a legutóbbi ötven óta nem kívántam a botot. Ma úgy jöttem el, hogy délre már otthon is leszek, és majd kibírom valahogyan. Még akkor is berzenkedtem, amikor felhasaltam, hogy deresre húzzanak az urak. A várakozás igen jót tett, mert egyszerre úgy éreztem, hogy kívánom a botozást, mely azután teljes megelégedésemre meg is történt. A pandúr úr volt szíves olyan alaposan kiporolni a hátsómat, hogy az eget is bőgőnek néztem, ahogy mondani szokás – óvatosan megtapogatta fenekét a bő gatyában, majd megismételte: - Alaposan megkaptam a magamét.

- No látják – tárta szét a karját a szolgabíró. – A parasztok is tudják, hogy csak így lehet szót érteni velük, ebből értenek.

A földesúr intett, mire a szolga ismét odanyújtotta a megbotozott parasztnak a borostömlőt, aki jót húzott belőle, majd megtörölte bő inge ujjával száját.

- Jól viselted, ezért ihattál kétszer is a boromból – szólt a földesúr. – Ezentúl téged is figyelni fognak, és a legkisebb vétségre megint a deresen találod magad. Fogom még hallgatni a nyögdelésedet, meglásd. Ha jól nyögdelsz, kijár utána a bor. Most elmehetsz!

- Isten áldja meg jóságát, kegyelmes uram! – hajlongott a paraszt, és kiment a cellából. A két pandúr egészen a kastély kapujáig kísérte.

A két zsurnaliszta távozása után a földesúr a szolgabíróval átvágott az udvaron, és a tömlöcök után a kastély lépcsőin lépkedtek felfelé. Aztán a földesúr tűnődve megállt, és megtapogatta derekát.

- Szolgabíró uram, küldjön fel egy pandúrt, szükségét érzem, hogy megkenegessen mogyorófa hájjal – sóhajtotta.

- Máris felküldök egy pandúrt, néhány mogyorófa pálcával, készüljön uraságod addig – hajlongott a szolgabíró, majd leszaladt a lépcsőn.

A földesúr a szobájában várta a pandúrt, miközben lassan kigombolta ingét. Hájas, fehér teste megremegett, ahogy a deresen nyögdelő parasztra gondolt, és amikor kopogtak, fütykösét babrálva kiáltott az ajtó felé:

- Bújj be!

A pandúr négy pálcával érkezett, melyeket az asztalra tett, és az uraság találomra kiválasztott egyet, majd baldachinos ágyára hasalt.

- Aztán ne kímélj, fiam – emelte fel fejét, a díszes oszlopba kapaszkodva, széttárt lábakkal, mezítelenül várva a verést.

A következő fél órában a szolganép hallhatta, ahogy a földesúr alaposan megcsapatik. Kihallatszott a beszélgetésük, mert az uraság ilyenkor gyakran is tanácsokkal irányította az őt elverőt.

A pandúr igyekezett kitenni magáért, eleinte közepes ütésekkel kínálgatta a nagyurat, de az idő előrehaladtával már erősebb ütéseket is kimért rá.

- A derekamat kenegesd, ááuuuhhhh – négy suhogás és csapás után nehézkesen lihegte. – Jöjjék a következő pálca, ezzel a fenekem kapjon.

- Uraságod nagyszerűen állja – dicsérte a pandúr, és megsuhogtatta az új pálcát, mielőtt lecsapott volna.

- Már a kollégiumban… a pálcát… szerettem legjobban… lihegte a földesúr visszaemlékezve diákéveire, miközben a suhogós pálca újra és újra terebélyes fenekén csattant. – Pedig kínáltak… ahhh… lejjebb… szíjjal.. auhhh…vesszővel… is. Feljebb, az úristenit, ez ám a pálca!

- Örülök, ha uraságod megelégedésére szolgál! – felelte a pandúr, majd ismét felsuhogott és lecsapott kezében a pálca meghánykoltatva az uraság testét.

- Lejjebb... no, oda még ötöt… - lihegte a földesúr, és hátrasandított a lendülő pálcára, mely egy pillanattal később vörös csíkot mart feneke bőrébe. - …pihenőt kérek! – nyögte, amikor megkapta az ötöt.

Lemászott az ágyról, és félmerev fütykösét babrálva ismét a pálcákat szemlélte, és rábökött a harmadikra. Aztán felhajtott egy kupa bort, és áthajolt a szék támláján, mélyen előrehajolva megkapaszkodott annak lábaiban.

- Folytasd! Áuhhh – köszöntötte az új pálcát, és ahogy a pandúr suhogtatta felette, és gondosan le-lecsapott, riadtan felkapkodta lábát, teste vonaglott. – Ebben a pózban… igen sokat… kaptam a kollégiumban… bahh… húsz éves alig múltam… aouhhhh… és öt évet töltöttem ott.. auooohhh.

Felegyenesedett, és körbejárt a szobában, majd intett a mögé lépő pandúrnak, és előrehajolva megfogta bokáit.

A pandúr odaillesztette a pálcát, majd suhogva csapott le a felkínált testrészre. A földesúr ugrott egyet, majd ismét mélyre hajolt, és kapott még egyet. Ezúttal odakapott két kézzel, és ugrándozva egyenesedett fel. A pandúr megvárta, míg a földesúr megnyugszik, és amikor látta, hogy előrehajol, megint megkínálta egy ütéssel. A földesúr átnézett bokái között, és toporogva várta a következőt. Amikor megkapta, felegyenesedett, és két kézzel eltakarta fenekét.

- Azt hiszem, hajdani tanítóim elégedettek lehetnek – vett nagy levegőt, és ismét felhajtott egy kupa bort. – Most tartsunk szünetet, de ha beesteledik, akkor a negyedik pálcával is szeretnék megismerkedni. Ahogy hajdani tanítóim mondták, egy lefekvés előtti pálcázás hasznomra válik. Ohh, számát sem tudom, hányszor részeltettek benne, míg ott tanultam, és ugyanennyiszer hallottam a szomszédos szobákból, hogy a nemesifjakat szintén a pálca ringatta álomba – kínosan nevetett az emléktől.

A pandúr meghajolt, és így felelt:

- Váljék egészségére uraságodnak a pálcázás!

Ezzel elhagyta a szobát. A földesúr pedig kéjes örömmel nyúlt fütyköséhez.

Vége