Airbus - a kezdetek 10/1

Érdekes szerzet ez az ördög. Ha jó lenne, hogy elvigyen valakit, vagy valamit – biztos elő nem kerül, ám ha arról van szó, hogy bosszúságot kell okozni …
Vandába pl. rendszeresen belebújik. Megértem, én is szeretek így tenni, de egy bibliai alaktól valahogy mégiscsak mást várna az ember.
Történt egyszer, hogy épp az autóban ültünk és halaszthatatlannak tűnő vanda-használhatnékom támadt. Épp csak megfelelő helynek és időnek voltunk híjával, de hát, mint tudjuk, szegény dom vízzel főz …
- Vedd le a bugyidat!
Ugyan se füst nem szállt fel, se kénkőszag nem terjengett, de valahogy mégiscsak előkerült Lucifer őméltósága.

- Nem!
- Micsodaaaaaaaaaaaaa?!
- Nem akarom, Uram!
- Sebaj, akkor vedd le akaratod ellenére! Ez parancs!
- Nem veszem le! Itt nem!

Kedvesem konokul nézett maga elé és láttam, hogy Giordano Bruno elszántsága, ahogy a máglyára menetelt a nézeteiért, olvadó vaj is csak protekcióval lehetne az én Vandám sziklaszilárd elhatározása mellett, így hát kisebb kerülő utat választottam …

Anélkül, hogy akár egy szót is szóltam volna, a lakása felé vettem az irányt. Szótlanul autózunk odáig, én nem akartam szólni, a Kedves meg feltehetően nem mert, korábban ugyanis másképp terveztük a délutánt és meglephette a váratlan fordulat.

- Viszlát! – mondtam, leparkolva a ház előtt.
Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de aztán egy tétova „viszlát” kíséretében kiszállt.
Én anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna rá, elhajtottam.
Aztán hagytam főni saját, keserű levében.

Az ötödik, - már meglehetősen kétségbeesett hangú – levél után méltóztattam válaszolni.

- Holnap 10:00!

Tudtam, hogy ezzel minimum kényelmetlen helyzetbe hozom, hiszen vagy szabadságot kell kivennie, vagy beteget kell jelentsen, de ez is része volt aljas kis tervemnek. Biztos voltam benne, hogy ott lesz – és abban is, hogy kellően be lesz ijedve ...

Meg is jelent, PONTOSAN, nem mert még egy hibát megkockáztatni. Felvettem arcomra a tőlem telhető legzordabb kifejezést és kinyitottam az ajtót.

- Befelé! – még a kabátját sem segítettem le.

Tétován belépett az ajtón. Nem is szóltam, csak álltam zordonan és kinyújtott karommal a szoba felé mutattam.
Beóvakodott a szobába, mintha attól tartana, hogy valami rémes és ijesztő várja odabent, én pedig elmentem mellette, mintha ott sem lenne és leültem vele szemben a fotelba.

Hátra dőltem, kényelmesen, keresztbe tettem a lábam és vártam, hadd jöjjön minél nagyobb zavarba, ahogy ott álldogál tehetetlenül...
Mikor már kezdett kifejezetten kényelmetlenül toporogni, rádörrentem:

- Vetkőzz, ribanc!

folyt.köv.