Alarik király és Ulrik lovag

Alarik király és Ulrik lovag

(fiktív történet a kora középkor idejéből egy fiktív királyságban)
Figyelmeztetés: deres, karóba húzás, homoszexuális tartalom.

Ulrik uraság elmúlt negyven éves, magas, nyírott szakállú, izmos férfi volt. A fiatalkori katonáskodás után visszavonult birtokára, és tucatnyi éve ott élt csendes jólétben, vadászatokkal, ivászatokkal, lakomákkal töltve az éveket. Kétszer nősült, de vagyona gyarapodásán kívül nem volt sok öröme asszonyaiban, így az utóbbi éveket a cselédlányok és szolgafiúk hajkurászásával töltötte, mindkét nemből válogatva szeretőit. Elkényelmesedett, és amikor egy vadászat alkalmával kísérői lemaradtak, így alkalma nyílt elraboltatni őt a vadászatról egyik szomszédjának, Sir Wilfriednek, aki durván megszégyenítette, mielőtt visszaadta szabadságát. Sir Ulrik igencsak felháborodott. Azóta eltelt majdnem fél év, és ő alig mozdult ki kastélyából. Várta, hogy kitavaszodjon.

Az orvosa gyógyfüvei segítségével néhány hét alatt kiheverte a rajta esett csúfság fizikai nyomait, ám a királynak, aki II. Alarik néven uralkodott ősei trónján, így is bepanaszolta Sir Wilfriedet egy hosszú levélben, felsorolva sérelmeit, igazságtételt követelve. Ezért a király felrendelte őt a királyvárba, ahol négyszemközti audenciát engedélyezett számára.

A kihallgatás igen kellemetlen volt Ulrik uraság számára, akit a király eredetileg csak meg akart csapatni és hazaküldeni lévén, hogy Sir Wilfriedet ő biztatta fel saját felséges személyében, hogy ugyan leckéztetné meg az elkényelmesedett lovagot. Miután Sir Ulrik panasszal élt feléje, felrendelte a királyvárba, hogy alaposan megcsapassa, és hazaküldje.

A szomszéd uraság, Sir Wilfried jelentéséből részletesen értesült a megszégyenítés részleteiről, és a királynak igen tetszett az uraság ötletessége, el is határozta, hogy Sir Ulrik lovagot ismételten részelteti benne. Gazdag jutalmat küldött Sir Wilfried számára, és várta Sir Ulrik panaszát, ami nem is késett. Nemesember nehezen visel el egy ilyen megszégyenítést, és Sir Ulrik sem volt kivétel ez alól.

Azonban az eltelt hónapok alatt király fülébe jutottak olyan hírek is, hogy Ulrik lovag hajdani katonáskodása alatt folyton kitért a parancs elől, a saját feje után ment, ami azt jelentette, hogy meghúzódott a háttérben, és a csatákat a biztonságos helyéről karcolás nélkül megúszta. Ez még nem lett volna akkora baj, hiszen voltak elegen, akik harcoltak helyette is, és megnyerték a csatákat, ám amikor a győztes csata után deresre húzták a gyáván háttérbe húzódó, parancs elől kitérő katonákat, Ulrik lovag minden alkalommal igen berzenkedve feküdt fel jól megérdemelt büntetésére, és igencsak méltatlankodott, miközben a hajdúk azon munkálkodtak, hogy néhány napig ne ülhessen lóra.

A király javakorabeli férfi volt, szakálla már őszült, életének nagyobb részét háborúskodással töltötte, így igen megvetette a gyáva katonákat. Felemlékezte Ulrik lovag gyávaságát, és azt, hogy amikor a győztes csata után sor került a gyávák és parancsmegtagadók megbüntetésére, őt alig lehetett előkeríteni, pedig rangsorban az elsők között kellett a deresre hasalnia.

- Beszélik, hogy nehezen bírja uraságod a botot – nézett Alarik király a kínosan feszengő nemes úrra.

- Ugyan, ki állít ilyet? Bármikor javasolja az udvari orvos, bevonulok a deresszobába, és addig ki sem jövök, míg a hajdú rám nem vág jó huszonötöt.

- Közben kigyelmed könyörög, hogy ne üssön akkorákat a hajdú, és kigyelmed fara igencsak táncot jár. Régen is az a hír járta, hogy uraságodat a csaták utáni büntetésre igen nehéz előkeríteni, pedig a többiek már sorban álltak a deres előtt. Mivel uraságod nemesi felmenőkkel rendelkezik, előjoga volt arra, hogy az elsők között kapja meg a büntetést. Ennyire berzenkedik még most is a deres ellen? Hiszen azzal a javallattal szerelt le annak idején, hogy időnként békeidőben is csapassa meg magát.

- Való igaz, hogy ritkán veszem rá magam, hogy megcsapassam magam – vallotta be végre pironkodva Sir Ulrik. – Jól emlékszem arra, hogy a csaták után mindig elvertek. Miután kastélyomba tértem, és felhagytam a katonáskodással, emlékezetembe idéztem feljebbvalóim javallatát, és deresszobát rendeztettem be kastélyom egyik szárnyában. Néhány alkalommal igénybe is vettem, de az utóbbi években egyre inkább elkerültem ama helyiséget.

- Bizony, pedig uraságod jó időben az udvaron is hasalhat egyet, ahogy a többiek, akiket uraságod botbüntetésre ítélt.

- A bámészkodók oda szoktak gyűlni, és hírét vinnék, hogyan viselkedem, miközben a hajdú megbotoz – feszengett ismét Sir Ulrik. – Megírtam, uram királyom, hogy a minap elraboltatott egyik szomszédom, Sir Wilfried nevezetű nemes úr, és minden tiltakozásom ellenére karóba húzatott. Ülhettem órákig a karó tetején mezítelenül, ezáltal nevetség tárgyává lettem, és igencsak kényelmetlen ülés esett ott fenn. Kérem, büntesse meg a lovagot érte.

- Uraságodnak nem volt kényelmes megülni Sir Wilfried karóját? Hiszen a többi karózotthoz hasonlóan uraságod is maszturbált ott fenn, tanúk vannak erre – a király alig tudta elrejteni, milyen jól mulat. - Nehéz volt megszokni az érzést, amit a karó okozott?

- Nyomott és feszített, hiába volt a hátamnak és a talpamnak támaszték, mégis megkínlódtam a karóba húzást. A felhelyezés legalább annyira meggyötört, mint a karó tetején üldögélés. Lekötözték a karjaimat, és nem engedtek odanyúlni. Még jó, hogy utána eloldoztak, így a karó tetején kézbe vehettem a farkamat.

- Beszélik, hogy eléggé megkínlódott – simogatta szakállát elégedetten a király, és kortyolt a borból. - Mindazonáltal élvezte is, erről tanúskodott a kilövellő magja, melytől kétszer is megszabadult, miközben megülte a karóját.

- Kellemetlen számomra ez a beszélgetés, uram királyom – feszengett ismét Sir Ulrik. - Más is maszturbált karón, magam láttam, hogy nem ritka viselkedés ez.

- Márpedig a kellemetlenebb része ezután jön. Előkészíttettem néhány karót uraságodnak, az egyiket hamarosan magában tudhatja. Nem kötözik le a kezét, ha segítő szándékkal használja. Az udvaron már ássák a karónak a gödröt, már csak uraságod hiányzik. A felhelyezés után két órát kell ülnie fenn a magasban, utána kap egy könnyű botozást. Remélem, nem utasítja vissza uraságod, mert ha ellenkezne, akkor a piactéren kerítenek sort erre, a legközelebbi hetivásáron. Választhat, vagy itt, ahol csak az udvari nép látja, vagy a piactéren húzassék karóba.

- Miért én? Nem Sir Wilfriednek kéne büntetést kapnia, amiért csúffá tett? – dohogott Sir Ulrik.

- Sir Wilfried az én parancsomnak engedelmeskedett. Hírét vettem, hogy uraságod az utóbbi időben elpuhult, és fel akartam rázni a hedonista életmódjából. Vegye megtiszteltetésnek – a király kettőt tapsolt, mire hajdúk léptek a terembe.

- Mondhatom, ezt jól kitalálta, király uram – dohogott továbbra is Sir Ulrik, majd nehézkesen felkelt, amikor a hajdúk megálltak mellette.

- Tanuljon belőle – emelte a király ezüstkupáját a nemes felé, mielőtt belekortyolt. – A karó tetején lesz ideje elmélkedni.

A magában zsörtölődő nemes urat a hajdúk az udvarra kísérték, ahol már megtörténtek az előkészületek. Egy faggyúval telt vederben néhány tompára faragott karó várakozott, egyenként is két és fél, három méteres hosszúságúak. Ezekből kellett választania, miközben a szolgák segítségével kelletlenül lehányta magáról a mentét, a finom selyeminget, a fényes csizmát, a kacskaringós sujtással hímzett nadrágot és az alsóruhát, mert tisztában volt azzal, hogy az ilyen büntetést mindig mezítelenül kellett elszenvedni a birodalomban.

A szolgák hátrébb húzódtak, míg a hajdúk gyakorlottan hanyatt fektették Sir Ulrik testét, kötelet hurkolva bokáira terpeszbe feszítették azokat, majd a kötelet egy-egy lóhoz erősítették. Egyikük kivett egy karót a vederből, mire Sir Ulrik felemelte fejét, és tiltakozni kezdett, hogy neki azt ígérték, hogy ő választhatja ki a karót. Mérgében elvörösödött, amiért kinevették ezen kívánságát. Ám azt királyi parancsra megengedték, hogy kezeit használja, amíg segít és nem akadályozza a folyamatot.

A karó faragott végét beillesztették a lihegő férfi előzőleg faggyúval bekent fenéknyílásába, majd a szélesebbik végét a fához támasztották megfelelő szögben. A szaporán lihegő Sir Ulrik két kezével széjjelhúzta fenekét, és csípőjét mozgatva igyekezett segíteni a hajdúknak tulajdon karóba húzásában. Emlékezett az érzésre, amikor féltett nyílása találkozott a karó végével, és amikor megérezte, akkor kiáltott fel:

- Most kezdjenek el belehúzni! Lassan!

Arcán bőségesen patakzott a veríték, és lihegve apránként csúszott rá a karóra. Egyszer-kétszer kiadósat nyögött tőle, ropogott a csontja a megerőltetéstől. Egy elnyújtott jajgatás után ismét felkiáltott:

- Álljanak meg, eléggé benn van!

- Még egy kicsinyég legyen kitartással az úr, hogy biztosabban üljön majd rajta – biztatták a hajdúk, és a ló ismét megtett egy lépést.

- Auhhhh… elég lesz, én érzem – lihegte a karóba húzott ember zavarában farkát babrálva.

- Hogy érzi kend? – oldották le bokáiról a kötelet. – Helyezkedik még?

- Keményen fészkel bennem – emelkedett fel könyökére támaszkodva a földesúr, és elégedetten pillantott a térdei közé a beékelt karóra. Ez a része, amitől legjobban félt, megvan.

- Uraságod két órán át fog ücsörögni rajta – ismételte az úr parancsát az egyik hajdú, miközben felerősítették a háttámaszt és a lábtartót a karóra, majd felemelték a magasba rajta a fájdalmasan szuszogó embert. – Utána a karóról levétetik, és a karó eltávolítása után deresre húzatik, ahol könnyű huszonöt botütésben részeltetik.

Nagyot zökkent a karó, amikor a gödörbe állították, kicsalva a rajta helyét keresgélő Sir Ulrikból még egy fájdalmas nyögést. Hátával a támasztéknak dőlt, lábaival megkereste a lábtartót, és fentről nézte végig, ahogy a karó végét földbe ássák, hogy szilárdan álljon. Kezeivel kapaszkodott, míg végre elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy elengedje a karót.

Az első fél óra szinte eseménytelenül telt, leszámítva, hogy kétszer megitatták, és egy benedvesített gyolcsot is felnyújtottak neki szolgái, hogy megtörölgethesse a homlokát. Ezután társaságot kapott.

Egy apródruhás ifjút kísértek oda a hajdúk, és egyikük vetkőzésre szólította fel a vonakodó ifjút, míg mások ismét odavezették a lovakat. Kisvártatva két hajdú gyakorlottan kötözte a bokáira kötelet az időközben levetkőzött és hanyatt fekve várakozó legénynek, aki egyik kezével farkát babrálta, míg másik könyökére felemelkedett, hogy lássa, mi történik vele.

Sir Ulrik érdeklődve figyelte az eseményeket a magasból, úgysem lévén jobb dolga. A húszas évei elején járó ifjú saját magának kente be faggyúval alsó nyílását a vederbe nyúlva, majd a szemre egyforma karók közül rábökött az egyikre, melyet a hajdúk kivettek a faggyús vederből, és vastagabbik végét az eperfához illesztve a faragott, tompa végét az ifjú fenekéhez igazították. Az egyik hajdú átlépett a mezítelen legényen, és felette terpeszbe állva annak csípőjét megemelve segítette társát, aki a karót igazgatta a szűk nyíláshoz.

Maga a karóba húzás folyamata néhány percnél nem tartott tovább, a hajdúk gyakorlottan karózták fel az ifjút, aki eleinte szabadkozva nyögdécselt, majd ahogy egyre jobban belehúzták a lovak, már hangosan ordított, ahogy ropogtak csontjai. A hajdúk ugyanolyan mélységében húzták rá a karóra, mint előtte a nemes urat, és a sziszegő legény utóbb szégyenkezve kért elnézést tőlük a hangos megnyilvánulásaiért. Ezután felállították a karót karnyújtásnyi távolságban Sir Ulrik mellé, és az ifjú loppal letörölt egy könnyet a gödörbe állítás fájdalmas zökkenése után, majd figyelte, ahogy beássák a karó vastagabb végét.

Körülbelül egyforma magasságban ültek kihúzott derékkal a karó tetején, és eleinte egyiküknek sem volt kedve beszélgetni. Aztán Sir Ulrik ismét boritalt kért, és amíg megérkezett a frissítő, saját gyolcskendőjét nyújtotta az ifjúnak, hogy az megtörölje verítékező arcát.

A legény hálásan fogadta a nedves gyolcsot, majd amikor megérkezett a kupa bor, annak a felét is elfogadta sorstársától.

- Jobb már? – kérdezte Sir Ulrik.

- Köszönöm uraságodnak – felelte a legény, és hosszú, barna, erős szálú haját hátravetette fejmozdulatával. – Kezdem megszokni az érzést. Eléggé feszít annak ellenére, hogy okos emberek kitalálták a háttámaszt és a lábtartót.

- Való igaz, okos ember volt, aki kitalálta – babrálta ismét farkát Sir Ulrik, miközben kedvtelve legeltette tekintetét az ifjú arányos testén.

- Uraságodnak is első karózása? – pillantott az ifjú Sir Ulrik kezére, és ő is kézbe vette farkát zavarában.

- Nincs közöd hozzá, kölyök, de elárulom, hogy másodszor kerülök ilyen méltatlan helyzetbe.

- Elnézését kérem, uraságod akkor nem kínlódott meg annyira a felhelyezéssel, mint én – vélte az ifjú. - Hiszen már másodszorra részeltetik benne.

- Ne is emlegesd – fintorodott el Sir Ulrik. – Megtudhatnám a becses nevedet?

- Sir Brutus második fia vagyok, Sir Geoffry. Apródként szolgálok király urunk udvarában. Uraságodban kit tisztelhetek?

- Sir Ulrik, Viharerdő birodalom ura vagyok – vágta ki büszkén a nemes úr.

- Mély hódolatom uraságodnak – felelt az ifjú, és meghajlással próbálkozott, ám az szerény kivitelezésűre sikeredett helyzete folytán.

- Mi okból karóztatott meg urunk? – kérdezte érdeklődve Sir Ulrik először pillantva az ifjú barna szemébe.

- Atyámuram váltotta ki haragját egy levelével, melyet nem olvastak fel előttem, így nem tudhatom annak tartalmát. Alarik király maga elé hívatott, és közölte, hogy a levél miatt karót vonat belém, majd atyámnak szóló intelemként megcsapat. Ezután lehoztak ide, és megtették velem ezt.

- Király urunk nem rád haragszik, hanem atyádra – vigasztalta Sir Ulrik az ifjút, maga sem tudta miért. – Azért te kaptad a karót, mert ő nem volt itt.

- A bottól is igencsak tartok, mert király urunk parancsára a hajdúk deresre húznak, ha levettek a karóról egy óra múltán.

- Ki fogod bírni – sandított a legény fenekére a Sir Ulrik, és egyszeriben rájött, miért vigasztalta az ifjút. – Itt leszek még néhány napig, keress meg szállásomon.

- Úgy lesz, uram – felelte az ifjú főhajtással adva meg a tiszteletet az idősebb nemesnek.

A legényt vették le először a hajdúk, miután letelt az ideje a karón. Kiásták és elfektették az eszközt a porban úgy, hogy a prüszkölő legény hason feküdjön, levették a háttámaszt, majd ketten kétoldalról nekifeszítették csizmás talpukat a fenekének. Előbb az egyik hajdú kezdte feszegette, majd a másik, felváltva nyögdeltették az ifjút. Végre sikerült kihúzniuk a hasznos eszközt, amit visszatettek a faggyús vederbe.

Ezután a remegő lábú ifjú talpra kecmergett, de nehezen bírták lábai. Elmondta, míg a hajdúk a hóna alá nyúlva a dereshez támogatták, hogy úgy érzi, hogy a még mindig benne a karó, annak ellenére, hogy tudja, hogy már kivették. A hajdúk nem csodálkoztak ezen, hallottak már ilyet más karózottól is. A közeli dereshez kísérték, és végigfektették rajta. Sir Ulrik már sok botozást látott, mégis érdeklődve figyelte fentről az eseményeket. Emlékezett arra, hogy az ifjú tart a bottól, de igyekszik méltósággal fogadni azt.

Kissé elszégyellte magát, amikor a legény halk sóhajainak neszei alig értek fel hozzá a magasba, és felemlékezte apródkorát, amikor tanítója úgy oktatta a rábízott apródokat, hogy a botozásnál mindig a bot legyen hangosabb, mint aki kapja. A tanító saját példáján mutatta meg mire gondol. Kapóra jött, hogy valamelyik apródja miatt botozásra ítélték – amit néhány nap múltán egy pálca segítségével továbbadott a bűnös apródnak – így a deresről taníthatta az apródoknak a helyes viselkedést, halk nyögésekkel felelgetve a csupasz fenekén csattogó botnak, majd a kiadós huszonöt után felkelve a deresről kezet nyújtott az őt elverő hajdúnak, és csengő aranypénzzel jutalmazta munkáját.

A legényért apródtársai jöttek, hátba veregették, segítettek neki felöltözni, és elkísérték közös szállásukra. Sir Ulrik meg volt győződve arról, hogy nem látja többé.

Hamarosan eljött az ő ideje is. Hasonló módon szabadították meg a karótól, majd a közelben felállított dereshez botladozott, és életében először nógatás nélkül hasalt rá. Mielőtt elkezdték a botozást, a szolgák letisztogatták puha, nedves gyolccsal a fenekét és combjait, melyek iszamlósak voltak az olvadt faggyútól, majd átengedték a hajdúknak, akik deresre húzták.

Sir Ulrik élete legjobb botozását kapta. A hajdúk gondosan ügyeltek rá, hogy kényszerítsék őt összehúzni a kitágult nyílást, közepes erősségű ütésekkel kínálva. Ezáltal a nemes úr megértette, hogy Alarik király az ő érdekében rendelte el a botozást. Elégedett nyögdécseléssel felelgetett a botnak, ahogy hajdan tanulta, sőt utána megköszönte a hajdúknak a fáradozást, arannyal jutalmazta őket. Szolgái odaléptek hozzá, hogy felsegítsék, és szállására kísérjék, ahol napokig gyengélkedett a büntetés után.

Sir Geoffry az elutazása előtti napon látogatta meg. Nem sokáig kerülgették a szót, néhány perc elteltével a szolgák tapintatosan magukra hagyták az ölelkező, egymásba feledkezett férfiakat.

Így esett Sir Ulrik látogatása az udvarnál, ami után békejobbot nyújtott Sir Wilfriednek, és még sokáig hűen szolgálta igazságos királyát.

Vége