Hórusz uralma alatt (8. rész)

Másnap délelőtt Imhotep a fáraóhoz igyekezett. Belépett a trónterembe és mélyen meghajolt:

– Nagy király, talán emlékszel rá, hogy mielőtt az újabb győzelmes hadjáratodra indultál, én elkértem az egyik – a palotától távol álló – kis csarnokot, hogy ott kísérletet folytassak. Uram, ma reggelre befejeztük a munkát. Felség, ha nem olyan nagy kérés ez tőlem, gyere velem, hadd mutassam meg neked, hogy min dolgoztunk két esztendőn át.

– Vezess hát engem, kancellár! Igencsak kíváncsi vagyok az újabb találmányodra – mondta Dzsószer, azzal felállt a trónszékéről, és lement a lépcsősoron Imhotephez.

A két férfi kiment a fáraó palotájából, majd a Hápi vizével öntözött palotakerten át a királyi negyed végében álló oszlopcsarnokba léptek be. Amint a terembe értek a fáraó megtorpant, és kissé kitátotta a száját, hiszen olyan látványban volt része, amiben még soha. A terem közepén egy négyzet alapból kiemelkedő, négy, háromszögű oldal által közrefogott építményt látott.

– Imhotep, ez micsoda? És hogyhogy nem dől össze, Valami isteni csoda történt itt? – kérdezte elhűlve a fáraó.

– Nem, jó uram, nem volt szükségünk az istenek közbeavatkozására. Ezt magam terveztem és az embereimmel építettem meg. Igaz, jó pár kísérlet után sikerült csak, nem egyszer ledőlt az építmény, de végül csak sikerült felépítenünk. Én piramisnak neveztem el – válaszolta Imhotep.

Ekkor a király közelebb lépett, majd körbejárta a nagyjából két embermagasságú piramist. Ahogy közelebb lépett jól láthatta, hogy a piramis csúcsa, vagyis a háromszögletű oldalak teteje egy kisebb oszlopban végződik, és az oszlophoz négy nagy fémkarika volt odaerősítve, melyekből lánc lógott le.

Imhotep nem tudta megállni, hogy ne adjon magyarázatot a fáraónak:

– Uram-királyom, az volt az elgondolásom, hogy neked, a világmindenség leghatalmasabb uralkodójának olyan síremléket kell állítanunk, hogy az idők végezetéig emlegessék a te nevedet itt a földön is, amíg te az istenekkel egy leszel az égben. Az előtted levő királyoknak is már óriási sírokat emeltek, de te mást, többet érdemelsz.

Dzsószer még mindig nehezen találta a szavakat. A tenyerével végigsimította a kifaragott és teljesen elsimított mészkövet.

– Értelek kancellár, bár ez nem tűnik túl nagy síremléknek, alig férnék el benne, vagy alatta – mondta mosolyogva a fáraó.

– Természetesen nem ilyen méretű piramisra gondoltam, királyom. A te piramisod nagyobb, magasabb lenne, mint a palotád. Azonban ezzel van egy komoly probléma. Már amikor ezt a kis piramist építettük, akkor is gondban voltunk, hogy milyen szöget zárjon be a négyzetes alappal a négy kiemelkedő háromszögletű oldalfal, úgy, hogy az épület ne roskadjon össze önön súlya alatt. Így megerősödött bennem az a feltételezés, hogy kénytelenek leszünk többszöri nekirugaszkodással megépíteni a nagy piramisodat – fejtette ki Imhotep.

– Tudod jól, nem értek az építészethez, de lenyűgöztek az általad épített lépcsősorok, majd az oszlopcsarnokaid. Ép ésszel fel sem tudom fogni, hogy hogyan vagy képes ennyi minden új dolgot kitalálni, majd tökéletesen kivitelezni. Pontosan hogyan is képzeled ezt a többszöri nekirugaszkodást?

– Felség, én úgy képzelem el, hogy az első nagy építmény úgy nézne ki, mintha a korábban uralkodott fáraók síremlékeit, a masztabákat, egymás fölé építenénk. Kérlek, gyere velem ide a terem oldalához, ide készítettem egy makettet, amivel meg tudom mutatni neked, hogy mire gondolok – azzal Imhotep a terem bal oldalához lépett, ahol egy kis asztalkán több téglalap alakú masztaba-makett helyezkedett el.

Imhotep felemelte a legnagyobb makettet, majd az asztal közepére helyezte, azután sorban rárakta az egyre kisebb makett masztabákat, melyek így egy lépcsős piramist formáztak meg.

– Ez most olyan, mint az egyik lépcsősorod, csak ez egyszerre négy oldalról indul és egy csúcsban végződik – mondta meglepetten a fáraó.

– Igen, uram-királyom, jól látod, de ezt képzeld el a palotád méretében, hogy olyen hatalmas lesz ez az építmény, mintha az istenek lépnének fel ezen az égbe – mondta révült arckifejezéssel Imhotep.

Dzsószer a kancellár vállára tette a kezét, majd így szólt hozzá:

– Barátom, ha csak ezt megépíted nekem, már azzal a legnagyobb fáraóvá teszel, aki valaha is uralkodott Kemetben. Csak így fognak a síromról beszélni: a piramis, melyen az istenek az égbe lépkednek.

– Belátom, teljesen igazad van, nagyuram. De azért tudd, hogy amit én neked szánok, az egy ilyen piramis – mutatott rá az terem közepén álló építményre Imhotep – csak éppen százszorta nagyobb méretben.

– Értelek, de mégis, hogyan oldottad meg végül, hogy ne omoljon össze a piramis? – kérdezte kancellárjától a király.

Imhotep széles vigyorral az arcán válaszolt:

– Soha nem hinnéd el uram, hogyan jöttem rá, így inkább bemutatom neked a kísérletet. Maradj itt kérlek, és foglalj helyett ezen a széken.

Dzsószer leült az asztalka melletti székek egyikére, míg Imhotep kisietett az oszlopcsarnok hátsó részébe. Kis idő múlva visszatért, de nem egyedül, négy királyi ágyast hozott, akiknek mindkét kezén bilincs volt. Imhotep egyesével, minden ágyast a piramis tetején lévő karikákból lelógó láncokhoz bilincselt, így a négy rabszolga a piramis négy oldalának dőlve, fellógatott kezekkel helyezkedett el.

A fáraó felkiáltott:

– Épp olyan szögben dőlnek neki háttal a piramisodnak az ágyasaim, hogy kényelmesen be tudom tenni a pinájukba a farkamat, igaz Imhotep?

– Bizony, királyom, ez lett hát a megoldás, hogy a kezüknél fellógatott kis ribiket a lehető legkényelmesebben tudjuk kúrni. Így igazából nem is dőlésszögnek nevezném ezt, hanem baszószögnek. Ez a baszószög teszi lehetővé, hogy állva marad a piramis és nem omlik össze. De ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen a kúrás egyszerre teremtés is. Ha nem baszunk, nincs gyermek, nincs jövő, csak a kúrással teremthetünk mi, emberek, így aztán egy ilyen nagyszerű építmény is, hogy máshogy jöhetne létre, mint teremtéssel – mondta Imhotep, miközben kihúzta magát, hogy ezzel is hangsúlyt adjon szavainak.

– Jól tudtam, hogy nem csak nagyszerű feltaláló, tudós, és gyógyító vagy, de a legnagyszerűbb filozófus is, aki valaha született e világra, büszke vagyok a barátságodra Imhotep, drága barátom – mondta a fáraó, azzal átölelte kancellárját és megveregette a hátát.

– Nos, miután ilyen jól felvilágosítottál engem az építészeti csodádról, és a magas fellegekbe emelkedett filozófiáddal is megismertettél engem, talán alaposan basszuk meg ezeket a kurvákat. Te nem így gondolod, Imhotep? – jelentette ki Dzsószer, és a kancellár beleegyező fejbólintása után a legközelebbi rabszolgához lépett.