Egy érdekes délután s éjszaka Pekingben (9)

De tévedtem, nagyon is arról, hogy mi fog következni!
Hamarosan ki is derült.
A boy így folytatta tehát a válaszom után:
- Határozott parancsot, utasításokat kaptunk, hogy mit, hogyan tegyünk veled. – kezdte, majd ezt parancsolta:
- Térdre s úgy maradsz, míg végrehajtjuk a kapott parancsot! Nem mozogsz, te köcsög! Megértve? – sorolta.
- Igenis, Uram, természetesen nem fogok mozogni. – válaszoltam alázatosan, de közben nagyon is érdekelt, hogy mi fog következni, mert elképzelni sem tudtam.
Még sejtésem sem volt erről. Nem is lehetett, mert ezt soha nem találtam volna ki, nem volt ekkora fantáziám még nekem sem! Ehhez kínai dom kellett! 
Ugyanis a magyarul beszélő kínai srác lekevert – bevezetésül – két, nagy taslit, úgy istenesen, majd a fülemnél, később már a farkamnál fogva kényszerített, hogy minden ruhámból bújjak ki s végezetül egy széles, bőrből készült nyakörvet tett fel - eléggé megszorítva azt a nyakamon – s egy hosszú – feltűnően hosszú – pórázzal, amit átadott a boynak. Az lassan elindult, maga után vonszolva engem.
Nem akartam felállni, ezért négykézlábon indultam meg – mint a szolgák - a boy után. A másik kínai fenékbe rúgott, majd a hajamba markolt s úgy kényszerített felállásra. Már állva, hátul összebilincselte csuklóimat, sőt még a felkarjaimnál is összekötözte szorosan a karjaimat, hátul összehúzva azokat. S ezért kidülledt a mellkasom, ki kellett húzni magamat.
Elég feszes, merev és kényelmetlen volt ez a tartás. S főleg mindent megmutatott belőlem, semmit sem takart el. 
Lassan haladtunk a boy-jal a folyosón s én közben el nem tudtam képzelni, hova tartunk így. Talán a liftig, hogy levigyen az alagsorba, a kínzó kamrákhoz, vagy egy másik szobába, ahol a kínai dom vár reánk, vagy….? – sorjáztak magamban a kérdéseim. - De ne találgassak, majd úgy is meglátom. Ez lesz a sorsom.  - fogalmaztam meg magamban. Így is lett.
Vágig haladtunk a folyósón - jó hosszú volt - közben hol itt, hol ott nyílt az ajtó, kijött volna rajta egy-egy kínai s meghőkölve nézett ránk. S állt megdermedve az ajtóban, míg elhaladtunk előtte. Majd végre már lementünk a főlépcsőn s leértünk…..,pontosabban még nem értünk le, csak – mint később megállapítottam – az utolsó lépcsőfordulóba.
Ott megállítottak, majd lecsatolták a hosszú pórázt a nyakörvemről és annyit mondtak:
- Menjek!
- Jó, de hova, merre, meddig Uraim? – sorjáztak a kérdéseim, de azok csak legyintettek s annyit mondtak:
- Itt csak a domoknak lehetnek kérdéseik. Te szolga teszed, amire utasítottak/utasítottunk: - Azaz, menj le, a lépcsőn s majd meglátod hova érsz, s ott mit kell tenned! – mondták ki hangosan a szavakat s még kissé ülepen is billentettek.
Ettől megingott az egyensúlyom, s hogy a hátra bilincselt csuklókkal s hátra kötözött kezekkel el ne essek a pofámra a lépcsőn, megindultam lefelé, arra ügyelve, hogy megtartsam az egyensúlyomat közben. Így arra már nem jutott időm s energiám, hogy közben körülnézzek, hova is jutok.
Az utolsó pár lépcsőre már szinte normál tempóban érkeztem meg, majd még megtettem a pár lépést a kis pihenőn is. Az azt követő három lépcsőn is sikeresen leértem, ahol megálltam.
Ekkor néztem csak körül.
A foyerba, azaz a földszinti nagyterembe érkeztem, azaz álltam, ahol azért már elég szép számmal voltak népek, úgy húszan, így reggel.
Voltak, akik éppen mentek, vagy érkeztek.
Persze szinte megállt a kés a levegőben!
(folyt. köv.)