Tanulmányok

7. rész

Seggfej győzelmével annyira elégedett volt az Úrnő, hogy egy teljes hétre levette róla az erényövet. Ez idő alatt a szolga többször is részesült abban a kegyben, hogy kényeztethette gazdáját. Továbbá napi egy órában engedélyezett volt számára az edzőterem használata.
A jutalom hét azonban gyorsan eltelt. Utána megint visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Az Úrnő ismét kevesebbet foglalkozott vele. A fiú fájdalmasan érezte ennek a hiányát.
A parancsot követve minden nap gyakorolt a pluggal. Örömmel vette észre, hogy tágul, s alig várta az alkalmat, hogy ezt Úrnőjének is megmutathassa. Tudta, hogy ez az alkalom a nő szeszélyétől függ. Hiszen gazdája tud figyelmes is lenni, ha olyan hangulatban van, ha viszont rosszabb a kedve, akkor jaj annak a szolgának, akit olyankor magához rendel.
Cellájában gondolkodott éppen maga mögött hagyott régi életéről. Tulajdonképpen nem hiányzott neki. Nem bánta, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy történt. Gondolataiból a már jól ismert csizmakopogás zökkentette ki.
„Jön az Úrnő! Vajon kihez?”- találgatta. A nő továbbment, és egy másik ketrecajtó nyikorgása hallatszott. Tehát valaki más a szerencsés, könyvelte el. Arra azonban, ami azután történt, nem számított. Vele szemben a folyosón felállítottak egy derest, attól nem messze pedig egy széket.
Ide vezette most az Úrnő a másik szolgát. Kikötözte a dereshez. Kezébe egy ostort fogott. Kezdődött a nevelés, amely valahogy úgy festett, mintha egyenesen a többiek okulására történne. Ez a másik szolga 30 körül járt. Nyilván már tapasztaltabb lehetett, mert hang nélkül tűrte az egymás után suhogó ütéseket, pedig feneke egy idő után már felrepedt, s a sebekből kisebb vércsíkok folytak.
Seggfej nézte az „előadást”, és azon kapta magát, hogy irigykedik arra a másikra, akit Úrnője figyelmére méltat. Szívesen cserélt volna vele, a fájdalom ellenére is. Az igazi féltékenység azonban akkor kezdte mardosni, amikor a szolga lekerült a deresről, és az Úrnő csizmáját, később a lábait nyalhatta. „Ha feljebb is mehet, megölöm” – füstölgött magában, pedig jól tudta, mennyire nevetséges ez a gondolata, hiszen úgysem tehet semmit.
Nem tudni, az Úrnő mit érzett meg a fiú gondolataiból. A másik szolgát azonban ezután visszavitte a helyére, és kulcsa most Seggfej celláját nyitotta ki.
A falhoz láncolta, testére csipeszeket aggatott. Némelyiken még kis ólomsúly is lógott. Főleg a mellbimbóját, farkát és heréit szorították a csipeszek, de a hasára és az oldalára is jutott bőven.
- Nevelést szerettél volna, kisfasz – nevetett a nő a fiú fintorain. Az a farok pedig éppen nem volt kicsi, sőt teljes nagyságában ágaskodott az izgalom hatására.
Az Úrnő pedig tekergetni és ütögetni kezdte a csipeszeket.
- El ne élvezz itt nekem, mocskos szolga! – és még jól meg is szorította heréit.
A jóval nagyobb fájdalom azonban akkor következett, amikor az Úrnő egyenként kezdte leverni vagy lekapkodni a csipeszeket. Gonosz volt: a legfájdalmasabbakat hagyta utoljára. Megint nagyon élvezte, hogy szenvedést okoz.
Amire az utolsókat is leszedte, már az ő arcán is látszott, hogy izgalomba jött az okozott kínoktól. Gyors mozdulatokkal oldotta el a láncot. A fiút brutálisan a kemény ágyra lökte, és minden teketória nélkül dugni kezdte engedelmesen odatartott, kitárulkozó fenekét.
A feszítő érzés a szolga ánuszában az első lökések után fokozatosan enyhült. Furcsa módon helyét kezdte felváltani a bizsergés, az az egyszerre megalázó, de egyben kéjes gondolat, hogy Úrnője utolsó kis kurvája lehet. Ez az ő szerepe, nem is érdemel mást. Élvezte már, ahogy jár benne a műfarok, s amikor a nő nagyokat csapott a fenekére, hálásan nyögött fel. Megszűnt a világ, csak ritmusos együtt lihegésük hallatszott.
- Mozogj, riszálj, ribanc kurva! – hallotta Úrnője hangját.
Minden egyes kihúzás után örömmel fogadta magába újra és újra gazdáját. Amíg csak mindketten el nem fáradtak.
Az úrnő néhány perc pihenő után még kinyalatta magát, majd könnyű kis pofonnal búcsúzott.
Fájdalmas, de jóleső fáradtság öntötte el a fiút. Igazi ribanc lett!