A fáraó ítélete

A fáraó ítélete

Nemrég olvastam egy ókori egyiptomi vonatkozású regényt, annak hatására írtam ezt a történetet. Egy hadvezér meséli el, aki a fáraó hadseregében szolgál.


Világéletemben ódzkodtam a bottól, mégis ifjúkoromtól kezdve gyakran részeltetnek a botozás gyötrelmeiben. Amikor kényszertoborzással a Fényességes fáraó seregébe soroztak be, gyakran nyúltak ehhez az eszközhöz kiképzőink. Utána menetoszlopokba állítottak bennünket, és sokat kellett gyalogolnunk, hogy megerősödjön a lábunk. Aki lemaradt deresre került. Akkoriban annyira meg akartunk felelni, hogy nem volt ritka, hogy a vezetőinkkel egyetértésben jelentkeztünk, hogy a bot alá hasaljunk. Büszke voltam akkoriban arra, hogy kikérik a véleményemet, bár mindig az lett a vége, hogy alaposan eldöngettek.

Szigorú katonatisztként magam sem bántam másképp az alám rendelt katonákkal. Nem kellett különösebb ok, hogy megcsapassam őket. Ha rossz kedvem volt, akkor tucatjával húzattam deresre őket. Hamarosan leszerelhetek, és harminc év katonáskodás alatt összegyűlt vagyonból gond nélkül élhetek majd. Ma azonban még az egyik menetszázad parancsnoka vagyok, és jelentést kell tennem magának, az Örökkévaló Fáraónak.

A menetoszlop a sivatagban vonul, miközben árnyékolós hordszéken viszik urunkat. Mellette loholva teszem meg a jelentésemet, mely elég rövid, nem sikerült úgy az előző napi támadás, ahogy urunk szerette volna. Szegényes a hadizsákmány, melyet lába elé hordtunk. Fontolgatja a válaszát, végül így szól:

- Többet vártam tőled, hadvezérem.

- Elnézését kérem Fényességednek, a következő zsákmány dúsabb, gazdagabb lesz – fogadkozom.

- Ezúttal elnéző leszek. Ötven botot kapsz!

- Uram, kegyes vagy hozzám – hajlok meg, és intéséből értem, hogy véget ért a kihallgatás.

Lemaradok a menetben, és hagyom, hogy közrefogjon néhány katona a testőrségből. Az ő feladatuk haladéktalanul kimérni rám a büntetést. Nem először van szerencsém hozzájuk, többen közülük már máskor is részeltettek botozásban. Ledöntenek a menetoszlop mellett egy alkalmatos helyre, hogy megkapjam az urunk által kiszabott ötven botütést. Hasra fektetnek, és felfedem ülepemet, ahogy elvárja az illendőség és a fegyelem. Szégyen, ha nekik kell felfedniük a megbotozandó testrészt. Miután bólintok, hogy tegyék, amit ilyenkor kell, egyikük ráül a hátamra, a másik a lábamra, és ketten egymással szemben állva elkezdenek botozni. Felváltva csapnak le rám, az ütések csattanását a menetoszlop haladásának zaja elnyomja. Így is hallom, és ami még rosszabb, érzem. A menetoszlopban többen nevetnek rajtam. Kínosan érzem magam, és egy katonanótát kezdek fütyörészni, melyet gyakorta megszakítok az ütések kiváltotta szégyenkező nyögésekkel.

A menetoszlopban mindenki látja, hogy mi történik velem, és hamarosan híre megy, hogy a nagy hadvezért fáraó urunk megcsapatta valami vétségért. Észreveszem, hogy a jobb oldali testőr keményebb ütéseket mér rám, mint a másik, és megkérem őket, hogy cseréljenek helyet. Megkérdezik, hogy miért, és indokomat elfogadják. Ettől kezdve a bal oldali ütéseket érzem keményebbnek, de a másik oldalról sem kapok sokkal gyengébbet. A sivatag homokjába dörzsölt farkam is éledni kezd. Tovább fütyörészek, és loppal nyögdécselek közben. A testőrök befejezik munkájukat, és leszállnak rólam.

Térdre, majd talpra kecmergek, megigazítom ágyékkötőmet, miközben megköszönöm a kapott verést. Ágyékkötőm nem sokat takar, így nyílt titok számukra, hogy felizgultam a veréstől. Nem tudok visszajutni a szakaszomhoz, mert remegő lábaim nem visznek tovább, pár reszkető lépés után térdre rogyok. A testőrök gúnyos nevetés közben hajítanak fel egy szekérre, hogy ott folytassam utamat.

Szégyen pírja kerülget, de mit vártam? Az én koromban nem ritka, hogy annyira megviseli az embert a botozás, hogy utána szekéren kell továbbvinni. Hanyatt érkezem a szekérre, és fájdalmas nyögéssel fordulok oldalamra. A szekér mellett rabszolgák futnak. Magamhoz intem az egyiket, egy fiatal fiút, és megparancsolom, hogy kapaszkodjon fel. Megitat, majd közlöm vele parancsomat.

Fürge ujjakkal bontja ki ágyékkötőmet, és ajkai közé fogadja duzzadó férfiasságomat. Ajka mint a méz, melyet a Nílus áradásakor aranyfénnyel felragyogó nap csorgat a rizsföldekre. Ujjaival is varázslatosan bánik, egyre közelebb a pillanat, amikor nedvemmel elárasztom torkát. Lüktetve élvezek szájába, és hagyom, hogy áhítattal lenyelje az utolsó cseppeket is. Amíg lüktetek, nem eresztem el a fejét, óvintézkedés is ez amellett, hogy kellemes. Nem akarok a saját ragacsos gyönyörnedvemben feküdni. Amikor elkészül, felnéz rám, hogy van-e még parancsom. Megengedem neki, hogy gyógyfüves borogatást tegyen ülepemre, miután levette ágyékkötőmet. A szekér felett vászontető, így nem érnek Ámon-Ré napisten gyilkos sugarai. A fiú lesepri bőrömről a homokot, ami botozáskor rám tapadt, és könnyű takarót terít rám. Alkonyodik. A sivatagi szellő lehűti forró bőrömet, ahogy a botozás indulatos természetem hűtötte le.

Ha nem vagyok olyan türelmetlen, és hagyom még a katonáimat fosztogatni, akkor gazdagabb lett volna a tegnap zsákmány. Így méltán büntetett meg jó urunk, a kemény botozás hasznomra válik. A jövőben nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát, vagy ha mégis, akkor magam fogom kérni, hogy urunk testőrei vágjanak rám olyan ötven botot, amitől megtanulom, mi a helyes döntés. A fiú kicseréli a borogatást, és megitat.

Estére letáborozik a menet, utunk még jó néhány napig eltarthat. Fájdalmaim csökkenésével jótékony álom lep meg, és néhány órával később ismerős zajra ébredek. Felkönyökölök, hogy kinézzek a szekér pereme felett. Egy olajlámpást tartó férfit pillantok meg először, majd egy másikat, mellén összefont karokkal. A rabszolgafiú, aki eddig ápolt, előrehajolva fogja bokáit, és miközben pálcázzák, igyekszik visszatartani jajgatását. Tisztelettudóan, halkan nyögdécsel, nehogy felébresszen. Már késő, ébren vagyok. Megkérdezem, hogy mi történik, mire a pálcás leereszti eszközét, a fiú felemelkedik, és két kézzel tapogatja az ütések nyomát. A férfi, aki mellén összefont karokkal állt, most hozzám lép, a lámpát tartó felemeli a lámpát, hogy láthasson.

- Uram, ez a hitvány rabszolga délutántól éjszakáig eltűnt, és most találtam meg. Jól megérdemelt büntetését kapja éppen.

- A te rabszolgád?

- Igen, uram, négy ezüstöt fizettem érte, és így hálálja meg.

- Megveszem tőled.

- Uram, a fiú azóta sok mindent tanult, így az ára már tíz ezüst.

- Nyolc.

- Nyolc – bólint. – De mielőtt átadom uram, hadd kapja meg a kiszabott büntetést.

- Mennyit kell kapnia?

- Húszat, és még tizenegy hátravan. Elnézését kérjük uram, hogy felébresztettük, messzebb kellett volna vinni, és ott megpálcázni. Most kezdett nyögdécselni, eddig csendesebb volt.

A fiúra nézek, aki reménykedve néz vissza. Tisztában van azzal, hogy megmenthetném a további pálcától, de mégis másképp döntök.

- Ereszd ki a hangod, fiú. Már nem alszom – szólok neki, mire a pálcás megérinti a hátát, hogy hajoljon vissza.

Így kényszeredetten ismét előrehajol terpeszben, és bokáiba kapaszkodik. Gazdája és a lámpás rabszolga felügyeli a pálcázását. Már nem kell elfojtania a hangját, ezért panaszosan nyögdécsel, lábai meg-megrogynak a büntetéstől. Végig rajta tartom a szemem, és amikor fájdalmas sóhajjal felemelkedik, két keze bokájáról fenekére vándorol, kifizetem a nyolc ezüstöt érte. Immár hivatalosan az enyém.

- Remélem, elégedett, uram – vezeti oda hozzám régi gazdája, majd a lámpahordozóval és a pálcás rabszolgával eltűnik a sötétben.


Visszaereszkedem kényelmes fekhelyemre. A fiú felmászik a szekérre, és sziszegve tapogatja fenekét. Meg tudom érteni. Ilyen voltam én is, mindig berzenkedtem a pálcától, később a bottól. Mégis elviselem, ha úgy hozza a sors, hogy a bot nevelésére kell bíznom magam. A fiú is meg fogja tanulni ezt, inkább előbb, mint később.

Magamhoz húzom a takaró védelmébe, és engedélyt adok neki, hogy elaludjon, de az ágyékkötőt le kell vennie. Hajnalban előbb ébredek, mint ő. Ámon-Ré végignéz a tájon hajnalban, fényénél nézem kisimult arcát, és némi előkészítés után beléhatolok. A háta mögött fekszem, és így könnyedén fel tudom nyársalni. Hirtelen ébred, teste megfeszül, vergődik, szabadulni akar. Megvárom, míg megnyugszik, és megfontoltan mozogni kezdek benne. Kínosan feszeng, bocsánatomért esedezik, miközben lassan bejáratom a szűk nyílást. Kérdésemre egy szóval felel, amiből megtudom, hogy még nem járt benne más. És csak nyolc ezüstömbe került. Tovább beszéltetem, mert akkor jobban engedi magát. Fájdalmasan nyögdelve vallja be, hogy nemrég adták el az előző gazdájának, aki nem tartott igényt erre a szolgálatára. Még mindig próbál elhúzódni, de nem hagyom. Ezúttal a fenéknyílását pumpálom tele gyönyörnedvemmel. Mire Ámon-Ré isten felizzítja sugarait, még kétszer térek vissza belé. Utána elküldöm reggeliért, friss vízért. Felveszi ágyékkötőjét, és elindul. Mértékkel izmos, barna testét kedvtelve nézegetem. Éjjel elverték, hajnalban háromszor egymás után élvezetem leltem benne, és mégis milyen fürgén szedi a lábát.


Amíg várom, a tábort nézem, ahogy készülődnek a továbbvonulásra. A fáraó halad el szekerem mellett reggeli sétája során testőreivel. Egyikük urunk fülébe súgja, hogy ott vagyok a szekéren, mire odalép, és megkérdezi, hogy érzem magam, mikor tudok ismét gyalogolni.

- Fényességed parancsára tegnap alaposan megbotoztak, de úgy vélem, két-három nap pihenés után ismét a régi leszek.

- Holnapra – feleli urunk. – Ha nem szeded össze magad holnapra, akkor a testőreim ismét kezelésbe vesznek, és utána pihenhetsz egy hetet is. Mit választasz?

- Jó uram, a testőreid mesterei a botozásnak, és igencsak tartok tőlük. Mégis úgy vélem, hogy bölcsebb dolog ismét rájuk bízni magam, és egy hetet pihenni utána, mint ostoba módon felkelni holnap, és a legközelebbi bevetésnél szégyenszemre lemaradni a többiektől.

- Okosan döntöttél. Holnap indulás előtt a testőreim megkeresnek, ezúttal harminc botot vágnak rád. Igyekezz segíteni őket abban, hogy a botozás minden akadály nélkül megtörténjen.

- Fényességed ismét kegyes hozzám – feleltem.

Egész nap a szekéren utaztam, és igyekeztem felkészülni a másnap reggeli botozásra. A fiú szorgalmasan cserélte a borogatást rajtam, így úgy véltem, minden további nélkül kibírok még harminc botütést. Egyedül a szekérről való lemászás jelentett gondot, de számíthattam a fiúra, aki segített ebben. Így amikor másnap feltűntek a testőrök, már hálát adtam Amon-Ré istennek az új napért, és tisztelettel köszöntöttem őket.

- Derék dolog, hogy lemászott a szekérről, uram, és az ágyékkötőjét is levette, mert kevés az időnk. Indulásig még két botozás van hátra, és ha elindul a menetoszlop, akkorra vissza kell érnünk urunkhoz.

- Uraim, kezdhetik, mindig megtiszteltetés számomra, ha urunk parancsát teljesíthetem – feleltem.

A fiú a szekéren előkészítette a gyógyfüves borogatást, közben onnan figyelte a történteket. A testőrök ismét ledöntöttek egy alkalmatos helyre, és míg az egyik a hátamra ült, a másik a lábamra. Felkönyököltem, és kérdésükre, hogy felkészültem-e, igent feleltem.

Ezúttal egy testőr botozott, amit azonnal észrevettem, hiszen nem kétfelől kaptam az ütéseket. A botozás ezen formáját módfelett jobban kedveltem, mint amikor kétfelől kaptam. A két testőr, aki rajtam ült közben egymással szemben helyezkedett el, így kirekesztve érezhettem volna magam, ha nem tudtam volna, hogy ez a póz a legalkalmasabbak egyike, ha meg akarnak csapni valakit. Meglehetősen ízlett a hajnali botozás, így elégedetten nyögdécseltem, ahogy elvárják egy magas rangú katonatiszttől, akit már számtalanszor bemutattak a botnak. Ha nem esik jól, azt panaszos jajgatásom árulja el, mert ebben a helyzetben nem tudok hazudni.

Hallgattam, ahogy a rajtam egymással szemben ülő testőrök arról beszéltek, hogy nyögdécselésem elárulja nekik, hogy jólesik a bot, és kérdésükre néhány nyögés kíséretében igazat adtam nekik. Hiába, nagy tapasztalatuk volt ebben. Amikor felkeltek rólam, hálálkodva tápászkodtam fel, dicsérve a testőrt, aki ilyen jól forgatja a botot. A fiú segítségével kapaszkodtam vissza a szekérre, és ott megkaptam a borogatást sajgó ülepemre.

A testőrök nem mentek messzire. Hallottam, hogy egy tiltakozó férfival beszélnek, közlik vele, hogy urunk küldött neki ötven botot.

- Valahogy ma nem kívánom a botot, nem lehetne holnap? – próbált alkudozni a férfi. - Van nálam kétszáz ezüst...

Az ostoba, csak nem akarta megvesztegetni a fáraó testőreit? Puffanás hallatszott, ahogy ledöntötték és hasra fordították, még akkor is próbálkozott kibújni a botozás alól. Felkönyököltem, és láttam, hogy letépik róla ágyékkötőjét, és elhajítják.

- A csillagok állása szerint nem kell ma botot kapnom – kapaszkodott az utolsó menedékébe.

- Fáraó urunk csillagásza mást olvasott ki az égi jelekből. Eszerint ma reggel a legalkalmasabb erre.

Amikor elkezdett a bot csattogni a fenekén, még szánalmasan tovább dohogott:

- Annyian vagyunk itt a menetoszlopban… auuuhhh… mért pont engem kell megbotozni? Auhhhh, még nem is hugyoztam ma… jauhhhh… szégyenszemre botozás közben… aaouuh… öntözöm meg a sivatag homokját… auooooouuhhh… uraim, más is behugyozott már, miközben botozták?

A hátán és lábán ülő férfiak gúnyosan nevettek.

- Sokan már akkor behugyoznak félelmükben, amikor urunk parancsba adja a botozásukat.

- Auoooouu – nyögdécselt a férfi, és tovább hadart közben. – Uraim… nemrég csatlakoztam a… auooooouuuh… menethez… ez… a második botozásom.

- Kész – hallottam a botozó hangját egy különösen nagy nyögést kiváltó csattanás után

- Uraim – lihegte az elvert férfi, miközben felkönyökölt. – Alaposan… ellátták a bajomat. Két hét alatt kétszer - öklével a homokba csapott, és visszaroskadt. Néhányan a menetoszlopból hozzáléptek, és néhány megvető szó kíséretében felhajították egy másik szekérre, hogy a zsákokon heverjen, ha elindul a menet.

A testőrök elérkeztek a reggeli botozás utolsó áldozatához, egy kövér árushoz. Néztem, ahogy a degesz zsákot cipelő férfit megállítják, mielőtt az feltette volna a szekérre a zsákot.

- Én? – kérdezte hitetlenkedve, és letette terhét. – Nem, uraim, félreértenek. Harminc botot küldött urunk? Levessem az ágyékkötőmet? - válaszra se várva bújt ki belőle, így már mezítelen volt. - Mostanában nem kaptam, így eléggé elszoktam tőle. Ha tudtam volna… - puffanás hallatszott, ahogy ledöntötték a homokba, könnyedén hasra fordították, és ráültek, hogy nyugton maradjon.


A férfi felkapta a fejét, és a homokba markolt, ahogy kétfelől botozni kezdték.

- Szándékosan ide fektettek, hogy kidomborodjon a fenekem? – kérdezte váratlanul.

A testőrök legtöbb esetben kisebb homokbuckára fektették a botozásra kijelölt férfiakat, ám ha ilyen nem volt, az elítéltnek kellett összekotornia térden csúszva, mielőtt ráhasalt.

- Igen, de ha sokat mozog, elbontja a dombot a hasa alatt – figyelmeztette, aki a lábán ült.

- Sokan próbálkoznak ezzel? – kérdezett vissza a férfi, és hevesen markolta a homokot, kitépett kínjában valami gyökeret, és úgy rázta a fenekét, mintha szét akarná rázni a fájdalmat, miközben a bot nyüszítő jajgatást csalt ki belőle.

- Szinte mindenki meg akarja hágni a sivatag homokját a bottól – nevettek gúnyosan a testén ülők a kínos vonaglásra célozva, melyet a botozás vált ki az áldozatokból, és oly gyakran hasonlítanak máshoz. – Nem egynél tapasztaltuk, hogy még a farka is felkeményedik, miközben bemutatjuk a botnak.

- Nagyon… ötletes… - nyöszörgött a férfi, miközben két oldalról felváltva csaptak rá. – ...ez a kétfelől botozás, így feleannyi idő alatt… aouuuuhhhhhh… meg leszek botozva. Auooohhh… előfordult olyan is, hogy valaki gyönyörnedvét is a homokba eresztette, miközben verték? – lihegte, és kíváncsian emelte fel a fejét, hogy jobban hallja a választ.

- Olyan még nem, de igen gyakran hívnak utána rabszolganőt, hogy fejezze be a botozás megkezdett művét farkukon – felelt, aki a lábán ült. – Némelyek meg rabszolgát – egészítette ki a másik, aki a hátán szorította le. - Vagy mindkettőt.

- Ouhhh... – nyögte keservesen a férfi, és kezeibe temette arcát szégyenében. – Elnézést uraim, ha túl hangos vagyok a fülüknek.

- Szabály nincs erre – eresztette le a botot az egyik, majd a másik testőr is. Legfeljebb annyi, hogy nem illik hangosabbnak lenni a fenékkel találkozó bot hangjánál.

- Hangosabb voltam? – emelkedett könyökére és térdére a férfi, amikor a két testőr felkelt róla.

- Hangosabb – felelték a testőrök egyetértésben. – Uraságod eléggé nehezen viseli a botot.

- Bocsánatért esedezem… máskor csöndesebb leszek – hajtotta le a fejét a mezítelen férfi, két kezét a fenekére szorítva. Felkelt, és megkereste ágyékkötőjét, miközben leseperte testéről a rátapadt homokot. Utána visszament a zsákokhoz, és tovább pakolta őket a szekérre.

Mire felnézett, a testőrök már messze jártak.

A menet kisvártatva elindult. Ámon-Ré isten mosolya addigra beragyogta az egész sivatagot, felforrósítva a végtelen homoksivatagot.