Ma esti fenekelés

A konyhapultnak támaszkodva álltam, pár csepp verejtékkel a homlokomon. Rég volt már, hogy ennyire kikaptam volna. A nadrágom még midig a bokámig letolva. Ettől úgy érzi az ember, képtelen elmenni. Ha akarna se tudna, csak bukdácsolna, és így csak bajt hozna a fejére. Emiatt aztán nem is akar menni.

A fájdalom nagyon erős volt, a fenekem lángolt. Nem tudom, mennyit kaptam, de nagyon erősek voltak az ütések. Azt sem tudom, ez most csak szünet, vagy már vége a verésnek, csak éppen nem szólt, hogy felhúzhatom a nadrágomat. A vacsoravendégünk még a szobában ült. Találkozott a pillantásunk, amikor lopva hátranéztem, bár kifejezéstelen tekintete nem árulkodott az érzéseiről. Az én érzéseim palástolhatatlanok voltak ebben a szituációban, könnyes szemeim nyitott könyvként meséltek a megalázottságomról.

Fegyelmezetten vártam, szorosan összezárt lábakkal. Ez volt a legjobb, amit tehettem, hisz nem akartam jobban felidegesíteni az úrnőmet. Azután hallani lehetett a lépteit az emeletről lefelé jönni. Ilyenkor már a lépéseiből lehet hallani, hogy csak szünetet kaptam, nem ért véget számomra a verés. Kicsit megbicsaklott a lábam, amikor mellém ért, és a kezét a derekamra tette. Olyan jó lenne tévedni. Miért nem beszélget inkább a munkatársával, én elmosogatnék mindent, és felszolgálnék valami desszertet vagy italt, így biztos jól érezné magát.
- Egyenesen állj! - hangzott azon a vérdermesztő hangon, amitől immáron a legjobban félek.
- Igen is. - mondtam alig érthetően. Nem tehetek róla, a félelem velejárója, hogy halkan motyogok. Vagy a megalázottságé. Elvégre most egy idegen ül a szobában. Persze ezért is külön kapok majd, hisz nem illik halkan beszélni más társaságában.

Az első csapás elemi erővel érte a fenekemet, a szemem majd kiugrott a helyéről. Próbáltam egyenesen tartani magam, de képtelen voltam ellenállni. Próbáltam elhúzni a fenekem, lejjebb engedtem, hátha a következő csapás elmarad így. Sosem marad el persze, de a reflex önkéntelen. Az ember próbálná biztonságba helyezni sajgó hátsóját, de teljesen nem mer összegörnyedni. Csak reméli, hogy ebben a se nem térdeplő, se nem álló pozícióban kegyelmet kap. A kezem nem mertem elmozdítani a pultról, az ujjaim ökölbe fonódtak, és a következő fenekemet érő csapást követően finoman, csuklóból mozdulva a pultot kezdtem ütni, hogy valahogy levezetni próbáljam az iszonyatos fájdalmat. A nyögéseim sem maradhattak el, a kibírhatatlan fájdalom utat talált egyre hangosabb kiáltások formájában. Számat a karomhoz szorítva próbáltam a kiáltásaimat visszafogni, mert szégyelltem magam. Férfi létemre kemény fenekelést kapok a páromtól, a vacsoravendége előtt természetesen. Én csak meghunyászkodva követem az utasításait. A szemeim könnyben, s úgy érzem, elég már a fájdalomból, nem bírok többet. Hangosan felkiáltok, nem a kezembe ordítok immár, s felegyenesedek, jelezvén, hogy számomra itt a vég.
- Nem fejeztem még be. -hallom a szigort a hangjában. Sosem álltunk meg akkor, amikor én szerettem volna. Az akarata rám telepedett mindig, mindenben, a büntetéseiben sosem volt könyörület. Most sem tehettem semmi egyebet, mint visszahajoltam a konyhapultra, és összeszorított fogakkal vártam a folytatást. Bár számítottam az ütésre, a kiáltásomat nem bírtam visszatartani. A karomhoz szorított arccal próbáltam tompítani a kiáltásaimat ismét, s a sírás már közel járt, azt gondoltam. Miért nincs még vége? Miért kell ilyen erősen ütnie? Miért pont én? Nekem van a legszigorúbb úrnőm a világon, biztosan. Ha csak rosszul veszem a levegőt, egyből elővesz, és sosem elégszik meg egy kis fenekeléssel. A veréseire mindre emlékszem, nem lehet elfelejteni egyiket sem. Miért is csinálom, nem tudom. Ha ennek vége, azt hiszem kérek egy kis szünetet. Megmondom neki, hogy nem bírom tovább az állandó verést. Úgy érzem, a fél fogára sem vagyok elég.
- Állj fel! - hallani az utasítást valamivel később. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Az iszonyatos fájdalom elvonta minden figyelmem, idővel nem lehetséges másra gondolni, minthogy hol hibázhattam, és hogy mikor ér véget a büntetés.
- Fordulj felém! - odafordulok úrnőm felé a parancsnak engedelmeskedve. Ennyi idő után is kényelmetlen érzés letolt nadrággal, kilátszó hímvesszővel előtte állni. Kiszolgáltatott érzés. Mivel a félelem erősebb a kiszolgáltatottságnál, így nem tehetek mást, csak lesütött szemekkel várom, most mi lesz. Egy papírtörlőt tép a pulton lévő tekercsből, majd felém nyújtja.
- Töröld meg az orrod. Hogy nézel ki? -Elveszem tőle a kendőt, az arcomhoz emelem, megtörlöm a szemeimet is, majd az orromat. -Ennél sokkal többet ki kell bírjál. Majdnem elsírtad magad. Miért táncoltál annyit a verés alatt? -Kérdezte, s közben tekintetével az enyémet kereste.
- Sajnálom, de nagyon fájt. - motyogtam alig hallhatóan, közben mereven a cipőmet bámulva. Az ajkamnál fogva felemelte a fejem, találkozott a tekintetünk. Újra átjárt a félelem a szemeiben látható szigor és felsőbbrendűség láttán.
- Pedig fogsz ma még kapni. A konyha miatt is, meg amiatt, ahogy most viselkedtél. Megértetted?
- Igen.
- Tudod, miért vagyok ilyen szigorú veled, ugye? Azért hogy ne ismételd meg azokat a hibákat, amiért elverlek. A felét azért kapod mindig, mert szereted a fenekelést, azt mondtad nekem. És mivel a büntetésnek büntetésnek kell lennie, ezért te duplán kapsz mindenért. Ha látom is rajtad, hogy nehezen bírod, nem hagyom abba sosem, miattad. Jobb neked egy rendes verés, minthogy félúton abbahagyjam, és később újra, ugyanazért kelljen elverjelek ismét, nem igaz?
- Igen úrnőm, és köszönöm. - Ennyi jutott ki a számon csak, nem mertem belekezdeni, hogy nem bírom tovább. Engedtem magam meggyőzni, hogy ez így jobb nekem. Egy nagy verés, több kicsi helyett.
- Most pedig segíteni fogsz a vendégünknek belekóstolni ebbe a világba, ha már úgy alakítottad a napot, hogy látnia kellett, ahogy elverlek. Fel fogom ajánlani a számára, hogy elfenekelhet téged, ha akar. Amikor szólok, egy szó nélkül odaállsz elé, és várod az utasításokat. Remélem nem kell kétszer szólnom.
- Nem kell, ígérem. -Mondtam kissé bátortalanul.
- Rendben. Húzd fel a nadrágodat. Amíg beszélgetek vele, te leszeded az asztalt és elmosogatsz.
- Igenis. - mondtam válaszként, kis örömmel a hangomban, mert most egy rövid ideig nem kapok verést. Elindult a nappali felé, én kivártam kicsit, míg elhelyezkedik az asztalnál. Hogyan alakulhatott ekkora veréssé ez a vacsora? Arról volt szó, hogy sima beszélgetős este lesz, hiszen a vendége nem tudta, hogy mi hogyan élünk. Ezt a szigorú alá-fölé rendeltségi viszonyt és a fegyelmezésemet így megtapasztalnia biztosan felkavaró volt számára. Ez is az én hibám persze, hogy most kikaptam. Hogy miért most kellett elvernie azért, mert kilöttyentettem egy kis vörösbort, azt nem tudom. De ez a mai, nem az én napom, úgy érzem. Valahogy meg kellene győznöm mégiscsak, hogy halassza el a büntetésemből fennmaradó részt holnapra. Én nagyon nem szeretnék tőle ma többet kapni, mert nagyon fáj már a fenekem. A barátnője így is el fog még ma verni, még ha nem is olyan elánnal, mint az úrnőm tenné, biztosan az is elég fájdalmas lesz. Összeszedve minden bátorságomat, a megalázottságtól vöröslő arccal elindultam a nappali felé leszedni az asztalt, mert nem tűnt jó ötletnek megváratni az úrnőmet...