A négyszáztízes szoba

A négyszáztízes szoba

Hetek óta nyugtalan és rosszkedvű voltam. Az udvari orvos gyakran megvizsgált, felírt valami pirulát, ami nem használt. Már elterjedt az uradalomban, hogy a fiatal grófot valami ismeretlen kór gyötri. Magam is aggódtam amiatt, hogy állapotom állandósul, és reménykedtem valamiféle megoldásban.

Egy nap az orvos azzal a javaslattal állt elő, hogy keressem fel a titokzatos kastélyt, ahol gyógyírt találnak bajomra. Több postagalambot is küldött, a válaszok kedvére valók voltak, így eljött az a májusi nap, amikor elindulhattam a kezelésre. Rangrejtve utaztam, és csak a legszükségesebbeket vittem magammal, valamint három jó emberem kísért el.

A kastély távol esett mindentől, igencsak elfáradtam, mire odaértünk. A négyszáztízes szobát egyedük kellett elfoglalnom, embereimet egy másik szárnyban helyezték el. Étvágytalanul eszegettem, amikor felszolgálták a vacsorát, és azon gondolkodtam, hogy az udvari orvos milyen kezelést rendelt nekem, a kedélybetegség kórja által gyötört harmincnégy éves grófnak.

Amikor elvitték a vacsorám maradványait halk léptű szolgák, nyugovóra akartam térni, de a kastélyból áradó nyugtalanság átragadt rám. Egyre inkább éreztem, hogy itt valami történni fog, még ma. Megpiszkáltam a kandalló parazsát, amikor meghallottam a szomszédos szoba lakójának hangját, akit egy pillanatra láttam, amikor elfoglaltam szobámat. Nálam valamivel idősebb, kövérkés férfira emlékeztem. A kastélynak ezen a szárnyán nem lehettek valami vastagok a falak, mert minden nesz áthatolt.

A kopogás után a férfi fogadta látogatóját, és megkérdezte, mit hozott neki a letakart tálcán.

- Uraságod kapott már ilyet? – kérdezte a látogató, aki hangjából ítélve idősebb férfi lehetett.

- Ez valami tévedés lesz – tiltakozott szoba lakója. – Biztos abban, hogy nekem kell injekciót kapnom?

- Ne aggódjon, van benne gyakorlatom. Ezt a szert ma csak néhányan kapják a kastélyban, és a többiek nem tiltakoztak. Uraságodat is gyorsan megszúrom, ha lehajol. Nem is fogja érezni.

- Hát jó – adta fel ellenállását. – Ha nekem rendelték, akkor tegye a dolgát!

- Ez a helyes hozzáállás! – dicsérte a látogató. – Lesz szíves ellazítani a záróizmokat! Most ne mozogjon!

A férfi a következő pillanatban nagyot nyikkant, és kínosan nyögdécselt.

- Ez az, így kell kibírni egy injekciót – dicsérte a másik. – Látja, alig érezte, mondtam, hogy nagy gyakorlatom van ebben. Kész is van.

- Köszönöm, uram! – felelt sóhajtva a szoba lakója. – Többször volt részem ilyenben, de mindig elgyávulok, ha meglátom a tűt.

- Most már túl van rajta, ma többet nem szúrom meg. Hamarosan jön egy hajdú, és megbotozza a fenekét. Ettől az injekciótól jobban rá tud hangolódni a verésre.

- Érzem, hogy bizserget az injekció – árulta el a férfi.

- Ha csípni is fogja, azt elmulasztja a bot. Váljék egészségére! – búcsúzott az injekciózó férfi, és elhagyta a szobát.

Hallottam, hogy a folyosón találkozik a hajdúval, aki a négyszáztizenegyesbe tartott.

- Az előbb szúrtam meg, mostanra már kívánja a botot. Jó nagy feneke van, javaslom a huszonöt után megrepetáztatni még öt ütéssel.

- Ez a bot segíteni fog a kórja leküzdésében. Szerelmi bánat ellen nagyon hatásos, el fogja felejteni azt a kis bárónőt.

Kopogást hallottam, a szomszéd szoba felől. Az imént meginjekciózott férfi nagyot nyelt, amikor meglátta a hajdút, aki az ő elverésére érkezett.

- Most le fogom szíjazni, hogy ne mozogjon nagyon, és utána huszonöt könnyű botot kap. Kérem hasaljon fel az ágyára, és készüljön fel rá.

- Tegye a dolgát, uram – felelte a szomszéd szoba búskomor lakója, és megreccsent az ágy, amikor elhelyezkedett rajta.

- A derekát is leszíjazom, de azért tud mozogni valamennyire. Rég vertem ekkora hátsót. A feneke közepétől fogok lefelé haladni, és utána onnan felfelé. Kérem kicsit jobban terpeszteni a lábakat. Ne szégyellje, hogy látom a fenéklyukát, ez természetes. Kész is van. Nézze meg a botot.

- Megbízhatónak látszik – felelte a hasaló férfi.

- Kezdjük. Ha megkérhetem, ne legyen túl hangos.

- Mindig hangos vagyok, ha botoznak – sóhajtott a másik.

Az első néhány ütést fájdalmas nyögéssel nyugtázta, utána jajgatva panaszolta, hogy milyen kínos neki a szituáció.

- Azért lehet, mert még sosem verték el – vélekedett a hajdú, és lendületesen verte tovább.

- Több alkalommal is…auhhhh… ajánlotta az orvos, de… auuuuh… de csak kétszer… tudott rávenni… auhhhh… - feszengett a férfi.

- Ezentúl ne hanyagolja el, ekkora feneket két-háromhavonta érdemes megcsapatni – javasolta a hajdú. – Hamar rá fog jönni, hogy mennyire hasznos.

- Áoouuhhh – óbégatott a férfi. – Gondolja?

- Látja, már meg is kapta a huszonötöt. Hogy érzi? Azt javaslom, repetáztassa meg még öttel.

- Amennyiben úgy látja – sóhajtott a férfi. – Jó ez a bot – dicsérte.

- Már sok nemest kigyógyított a mélabúból – felelt a hajdú, és folytatta a botozást.

- Áouhhhh… - óbégatott a férfi. – Lehet, hogy egyszer jobban fogom bírni? – reménykedett.

- Ez változó – mérte ki az ötödik repetát a hajdú. – Kioldozom. Attól is függ, hogy mennyire tud ráhangolódni. Uraságod családjában milyen megítélése van a botnak?

- Atyámuram elmúlt hatvan, és utálja a pirulákat, ám hisz a botban. Két-három havonta az udvaron húzatja magát deresre, hol huszonöt, hol ötven botot kap a hátsójára. Közben kedélyesen beszélget az őt elverő hajdúval, vagy az eseményen jelen lévő vendég uraságokkal. Még kínosan nevetni is hallottam a deresen, amikor egy botütéstől recsegve fingott, és a barátai méltóztattak kinevetni őt érte. Időnként szégyenkezve nyög egyet, de ettől eltekintve nem mutatja, hogy megviseli a botozás. Utána néhány napig kihagyja a vívóedzéseket, és nehezebben mozog, de a kenőcs és a gyógyír gyorsan rendbe hozzák.

- Atyjaura példáját kellene követni, és megtanulni az ő önuralmát. Aludjon jól!

A szomszéd szobából áthallatszott, hogy a magára maradt uraság elhelyezkedik az ágyon, majd nagyokat szusszantva elkezd maszturbálni, majd egyre gyorsabban lihegve csúcsra juttatja magát.

Nem figyelhettem rá tovább, mert az én kezelésem is megkezdődött. Első alkalom lévén ketten érkeztek. A lefedett tálca két fecskendőt rejtett, különböző színű folyadékokkal.

Az udvari orvos jól tudta, hogy hogyan viszonyulok a botozáshoz. Kínosan érint, és nem akarok tudomást venni róla. Így olyan verést rendelt nekem, ami kevésbé lesz kínos nekem.

- Először a kéket kapja meg, ez segít legyőzni a berzenkedését a bottól. A zöld színűt botozás közben fogom beadni, ha látom, hogy szűnik az első hatása. Ez erősebb, és tovább ki fog tartani. Az orvosa szerint már hajolva is kibírja, ha megszúrják. Megtenné, hogy előrehajol, és megfogja a bokáit?

- Igen, volt szerencsém a múltban ilyen kezeléseket kapni – hajoltam le, és kíváncsian vártam, hogy ez mennyiben fog különbözni az udvari orvos injekciózásától.

- Most ne mozogjon! – majd két ujjával szétfeszítette vágatomat.

A másik figyelte a beavatkozást, készen arra, hogy beavatkozzék, ha megrogyna a lábam. Mély sóhajjal ellazítottam záróizmaimat, és a következő pillanatban éreztem, hogy határozottan megszúrnak. Első próbálkozásra sikerült, aminek nagyon örültem. A feszítő érzés hozzátartozott az injekciózás megéléséhez. Éreztem, hogy a hűvös folyadékot bepréselik fenekem mélyére, és a művelet alatt egy ideillő dallamot fütyültem. Jóleső nyögéssel búcsúztam a kihúzott fecskendőtől, melynek tűje végigsiklott végbélnyílásom peremén.

Felegyenesedtem, és összeszorítottam lyukamat, majd arról kezdtem beszélni, hogy a színházban egy zenés darab annyira megragadott, hogy képes volnék táncolni a pergő dallamokra. Közben hátat fordítottam a hajdúnak, és az asztalra dőlve hasmánt intettem neki, hogy kezdheti.

- Meséljen erről a darabról – kérte, és megérintette meztelen fenekemet a bottal, majd ügyesen kimért egy kemény ütést.

- Ahhh… ez a darab Önöknek is tetszene. Amikor felmegy a függöny – itt felkönyököltem, és nagyot nyögtem, mert a második ütéssel kínáltak fenékbe, ami módfelett fájdalmas volt.

- Mi történt? – kérdezte az injekciós szolga.

- Semmiség, csak eszembe jutott a repertoár… auhhhh… - megint felkaptam a fejem, és megráztam a fenekem. – A repertoár igencsak bőséges vidám dalocskák és szomorkásabb dallamok… auuhhh…

- Megint eszébe jutott valami? – kérdezte együttérzően az injekciós, és megveregette hátamat, hogy dőljek vissza.

- A kosztümök, igen… jajjj… de szépek… - feleltem, és felkeltem, hogy más pózt keressek a további ütésekhez.

Továbbra is azt játszottuk, hogy nem veszek tudomást arról, hogy botoznak. A székhez léptem, kihúztam és áthajoltam a támláján. Miután kényelmesen elhelyezkedtem, intettem, hogy jöhet a bot. Néhány érintés után a hajdú keményen megkínált, amitől megint hangosan nyögtem.

- Jól érzi magát, uram? – kérdezte az injekciós.

- Nagyszerűen – bizonygattam. – Csak az emlékektől könny szökött a szemembe.

- Segítek – szólt a hajdú, és megismételte az előbbi ütést, valamivel feljebb.

- Ez… igazán kedves Öntől – nyögtem. – Az emlékek nagyon fontosak. Lejjebb. A zenés színházat… aouuuhhh… mindig is szerettem.

- Örülök, hogy uraságod ennyire szereti a zenét – felelte az injekciós, és lenyomva a derekamat, mert már megint felemelkedtem, segített a hajdúnak kimérni a következő ütést.

- Aouhhhh, de szeretek táncolni – kaptam fel a lábam, majd vonagló fenékkel visszatettem.

- Megismételné ezt a tánclépést? – a hajdú keményen megcsapott, amitől most mindkét lábam felkaptam, és egy vonaglás kíséretében tettem le.

- Uraságod nagyszerűen táncol – dicsért a hajdú. – Talán énekelni is tud?

- Lejjebb. Igen, az éneklés… auohhhh, igen kedvemre való – nyögtem, és kínomban ököllel ütöttem a széket, melybe kapaszkodtam.

- Uraságod elfáradt a táncolásban, hadd segítsek – az injekciózó elém tartotta a zöld folyadékot tartalmazó fecskendőt, mire hálásan bólogattam.

- Megszomjaztam, jót fog tenni a hűsítő – két kézzel széthúztam fenekemet, és ezúttal is határozottan megszúrta féltett lyukam. – Oahhh – nyögtem, ahogy mindig szoktam az injekciótól. Kiszáradt számmal most nem ment a fütyülés.

A zöld szer valóban erős volt. Először csípett, majd megugráltatott, és többször is leguggoltam, mielőtt a kitárt ablak párkányára dőltem hasmánt, intve a hajdúnak, hogy folytathatja a botozást. Az injekció hatása gyorsan jelentkezett, immár megint kívántam a botot. Ebben a pózban többször is megkínált a hajdú, miközben a színház díszleteiről ömlengtem jóleső nyögdelés közepette. Az utolsó ütést búcsúzkodás közben mérte rám, miközben hálálkodtam az injekciózó szolgának, mondván, hogy ilyen jól még nem éreztem magam, miközben fecskendő szaladt a fenéklyukamba. Ezalatt kissé előredőltem, és vártam, hogy a bot érintése és simítása után megkapjam az utolsó ütést. A hajdú ügyesen alám vágott a bottal, amitől leguggoltam, és lihegve nyögdécseltem.

- Uraságodnak eszébe jutott még valami?

- Ouhh, ez volt a legjobb darab, amit láttam a színházban. Hálásan köszönöm, uraim, hogy felidéztették velem!

Ezután nem voltam többé búskomor, a kastélyban tett látogatás hosszabb időre meggyógyított. Udvari orvosomat gazdagon megjutalmaztam hálából.

-