Séta a kertben I.

Séta a kertben I.

Aznap délutánra kellemes időt jósoltak, így alkalmasnak látszott egy speciális sétára, melyhez hasonlóban eddig még nem volt részem, de a barátaim halkan előadott élménybeszámolói felcsigázták a kíváncsiságomat.
Az új szolgáltatás neve „Séta a kertben” volt, mely ötletes elnevezés egy olyan sétához, ahol kedélyes beszélgetés közben a magas kőfalak közé zárt kertben a füvek és virágok, dús lombú fák között többféle figyelmességben részesül a vendég a séta alatt, senki által nem zavarva, ketten járják be az útvonalat.

A hozzám hasonló érdeklődésű nemes urak egymásnak adták a tippet, hol lehet visszaidézni ifjúságunk pálcázással kapcsolatos emlékeit. A szigorú bentlakásos iskolában gyakorta pálcát alkalmaztak a jobb tanulmányi eredmény elérése céljából. Azóta eltelt vagy húsz év, de még mindig a pálcához vagy a bothoz fordulok egy-egy rossz döntés után büntetésül, vagy ha szükségét érzem, hogy megint elverjenek. Barátaim javaslatára a kertet választottam, ahol majd alaposan ellátják a bajomat.

A több pontból álló szabályzat mindenre kitér, hogyan kell viselkedni a Kertben, hogy ne zavarjuk meg békéjét. A madárcsicsergős, gyönyörű kertben intellektuális társalgás közepette kell sétálni a férfival, akit műveltsége és egyéb kvalitásai alkalmassá tesz erre a feladatra. Időről időre előbukkan egy bak nekitámasztott pálcával, deres egy félelmet keltő bottal, vagy egy masszív szék, melyhez szintén gondos kezek pálcát támasztottak, esetleg egy meglepetést tartalmazó doboz. Így a könnyed társalgás végére a gazdag vendég kellemesen sajgó fenékkel távozik, egy jelentős összeget hagyva ott a színvonalas és diszkrét szolgáltatásért. Csak előre megbeszélt időpontban lehet érkezni, és az összeget letétbe kell helyezni a szolgáltatás igénybe vétele idejére, így az akkor is megilleti a helyet, ha mégsem azt kapta a vendég, amit várt, vagy csak néhány helyen állt meg, a többit kihagyta. A vendég dönti el, hogy mit szeretne, és mitől ódzkodik, hiszen teljesen önkéntes az szolgáltatások igénybe vétele. Persze előzetes megbeszélés alapján lehet rábeszélni, némely dologra rákényszeríteni is a vendéget, ez is benne van a szabályzatban.

Pontról pontra végigmentünk a szabályzaton az elmúlt hetekben, és kértem, hogy amennyiben tétováznék, akkor akár erővel is vegyenek rá a séta számomra kellemetlen állomásának igénybe vételére, és ez alól csak akkor tehetnek kivételt, ha háromszor egymás után kimondom, hogy „narancssárga kiscsikó”. Ez afféle menekülőszó, mellyel olyan dolgoktól védem magam, amelyektől mindig is berzenkedtem. Muszáj volt a szabályzat minden pontját átbeszélni az optimális eredmény elérése céljából, elvégre az én fenekemről volt szó.

Néhány nappal később kaptam meg a választ, melyben csak annyi állt, hogy kedden délelőtt tízre várnak. A klubban a barátaimnak elmondtam, hogy hová készülök, és többen is azt kívánták, hogy legyen szép tavaszi idő, és koccintottunk a bátorságomra is.

Odafelé a hintóban visszaemlékeztem arra, hogy az iskolában sokszor mennyire elvertek, és hogy azóta igencsak elszaladt az idő. Immár negyvenöt évet megéltem, és az utóbbi tíz évben alig tucatszor terelt jó útra a pálca és a bot.

A magas fallal körülvett kúria távol esett a várostól. Egyrészt azért épült ilyen messzire, hogy a szolgáltatás diszkrétségét biztosítsák, másrészt megerősítsék elhatározásában a vendéget, akinek ennyi idő alatt számtalan alkalma lesz meggondolni magát.

Nem gondoltam meg magam, inkább a legutóbbi verésekre gondoltam. A korbácsolóházak átmeneti megoldásként szolgáltak számomra, azonban nem voltam elégedett a kapott szolgáltatás színvonalával. Ezek az intézmények még a polgárháború előtti időben épültek, és a rabszolgák házon kívüli fenyítésére szolgáltak. Az évek során megváltozott funkciójuk, és a szabad fehér férfiak vették igénybe. Sokszor elvesztett fogadás miatt kötöttek ki ezekben a házakban, hogy aztán szégyenkezve nyögjenek a pálca, bot vagy szíj alatt. A verés egy nagyobb, közös teremben folyt, sok fekvő és hajoló alkalmatosságon, megesett, hogy egyszerre hatvan ember nyögte túl egymást, ahogy a feneküket verték, kinek kívánsága szerinti eszközzel. Amikor ilyen helyet vettem igénybe, a többiek jelenléte igencsak feszélyezett. Mire megtaláltam a nekem kijelölt derest, azzal is elment az idő, aztán amikor már deresre húztak, vagy fél órát várakoztattak, mielőtt megkínáltak a bottal. Csak egy fenék voltam a sok közül, és nem éreztem, hogy fontos vendégként bánnak velem. Reméltem, hogy ez ma másképp lesz.

A titokzatos kertbe érkezésem után halk léptű szolgák siettek elő, elvették cilinderemet, felöltőmet, és egy szobába vezetve találkoztam az intézmény vezetőjével, aki fiatal kora ellenére fehér hajú, nyírt szakállú férfi volt. Bemutatott alkalmazottjának, egy izmos, harminc év körüli férfinak, aki majd végigkísér a Kerten. Mivel már mindent tisztáztunk előre, letettem a gondosan kiszámolt összeget, amit megőrzött a sétám végéig a többi ruhámmal együtt. Egyetlen fehér ingben és könnyű vászoncipőben kellett kimennem a Kertbe, más ruhadarabot nem viselhettem a séta alatt. A szabályzat szerint bármilyen intellektuális témáról beszélgethettünk, kivéve egymásról, valamint káromkodni sem lehetett a szolgáltatás igénybe vétele alatt. Kissé zavart meztelenségem. A lágy szellő emelgette ingemet, de nem fáztam. Igényeltem a figyelmet, ami ezen a délelőttön csak rám irányult, midőn sétára indultunk a kertben kísérőmmel.

Éppen komolyzenei darabokról folytattunk intellektuális társalgást, midőn feltűnt egy kis asztalka, rajta egy kézben is elférő doboz. Kísérőm épp rátért néhány nagy zeneszerző életművének összehasonlítására, közben kipattintotta a dobozkát, és megmutatta nekem. Néhány kúpot tartalmazott, mire bólintottam, és azt feleltem, hogy magam is rajongok a Palestrináért, és tűrhetően játszom zongorán. Közben mélyen előrehajoltam, hogy ezzel is segítsem a kúpok felhelyezését. Megismételtem, hogy zongorán, valamint klavikordon is játszom. Megkérdezte, hogy milyen jól játszom klavikordon, majd megéreztem a következő kúpot. Köhintettem, és azt feleltem, hogy ritkán adódik mód arra, hogy gyakoroljak, de ahhoz képest jól. Három kúpot kaptam, amelyeket igen ügyesen helyezett fel, majd kihúzta ujját, és továbbsétáltunk.

Fenekemet két kézzel összeszorítva lépdeltem mellette, és a kortárs zeneszerzőkre tértünk rá. Pár perc után elengedtem fenekemet, mert már nem állt fenn a veszély, hogy kicsúsznak a gondosan felhelyezett kúpok.

Nem sokkal később megérkeztünk sétánk következő állomásához, mely egy hinta volt. Ebbe kellett elhelyezkednem úgy, hogy feltérdelek, és előredőlök, majd előre-hátra hintázom vigyázva, hogy megtartsam a pózt. Kísérőm miután lendületbe hozta a hintát, felvette a fa törzséhez támasztott, fehérre lakkozott pálcát, és amikor a hinta lendülete folytán visszaérkeztem hozzá, ügyesen megkínált egy ütéssel, hogy visszalendüljek. Így még nem fenekeltek soha. A kortárs zeneszerzők műveinek összehasonlítása döcögősen ment ebben a helyzetben, többször is elakadtam, majd amikor hat ütés után kísérőm lefékezte a hintát és leszállhattam róla, újra meg kellett fogalmaznom gondolataimat, miközben jólesően dörzsölgettem fenekemet, mikor tovább indultunk.

A pálcázás nem esett rosszul, sőt nosztalgikus gondolatokat ébresztett bennem. A kortárs zeneszerzőkről így az aritmetikára tértem át, amit alaposan megtanítottak annak idején velem. Kísérőm is hozzá tudott szólni a témához, és mire a mívesen faragott, kényelmes párnázással ellátott dereshez értünk, kiderült, hogy járatos ebben a tudományban. Kérdőn nézett rám, hogy igénybe kívánom-e venni, hogy megneveljen, és mutatta a botot, ami oda volt készítve melléje. Biccentettem, és ingemet felhúzva felhasaltam. Miközben deresre húzott, dicsértem a madár trillázását, mely a fejünk feletti ágakról hallatszott. Ő maga is szépnek találta a madártrillát, és miközben kemény ütésekkel nyögdeltetett, próbálta kitalálni, vajon milyen madár örvendeztet meg bennünket énekével. Könnyedén botozott, miközben felsorolt huszonöt madárfajtát, minden ütéshez egyet. Jólesett a botozás, ezt be is vallottam, miközben kioldozott, és sóhajtva felkeltem a deresről. Megjegyeztem, hogy szeretem a madarakat, főleg ha ilyen szépen énekelnek, majd hálásan simítottam végig az eszközön, amit ismét a fához támasztott. Folytattuk utunkat.

Hátsóm egyre inkább sajgott, emiatt lassabban haladtunk, kísérőm azzal biztatott, hogy nemsokára a sétány felénél járunk, egyben reményét fejezte ki, hogy örömömre szolgál a séta. Megerősítettem ebben a hitében, és biztosítottam arról, hogy megelégedésemre szolgál.

Áttértünk a kortárs képzőművészetre, ebben a témában is elmerültünk, amikor az intellektuális társalgás közben a következő állomáshoz értünk, mely egy András-kereszt képében ijesztett meg, melyre szíjkorbács volt függesztve. Megráztam a fejem, és háromszor is elmondtam, hogy a Jim Black nevű piktor Narancssárga kiscsikó című festménye nem fogott meg, sőt meglehetősen távol áll az effajta művészet tőlem. Így tovább indultunk, és alig tíz perc után egy asztalon nagyobb dobozkát pillantottunk meg egy árnyas fa alatt. Ekkor tértünk rá a matematikára, és miközben elém tartotta felpattintotta a dobozkát, elsápadtam a látványtól. Három injekciós fecskendő várakozott egy felirattal, mely elárulta, hogy hová kell juttatni a színes folyadékokat.

Miközben a háromszögelés tudományáról beszélgettünk, felidéztem magamban, hogy háromszor rendelt orvosom számomra injekciókúrát, és mindig erősen feszengtem a kezelés alatt. Még a kúp megjárja, de hogy ugyanazon az úton injekciót is kapok, heves ellenérzést váltott ki belőlem.

Azt feleltem kérdésére, hogy a Pitagorasz tételt milyen nehezen tanultam meg annak idején, hogy egy narancssárga kiscsikó sem ér fel a tétellel, sőt kettő narancssárga kiscsikó sem. Kérdőn nézett rám, de harmadszorra nem mondtam ki a menekülőszót, ezért egyenként felszívta a fecskendőkbe a három kis üveg színes tartalmát, majd felmutatta, jelezve, hogy részéről az előkészület megtörtént. Hasmánt az asztalra dőltem hasmánt, és nagyot szusszantam, amikor szétfeszítette fenekemet, és óvatos, de határozott mozdulattal megszúrta féltett fenéklyukamat. Nagyot nyögtem, ahogy az injekciókúrák alatt mindig, és rátértem Thalész tételére, miközben körülnéztem a kertben. Lila, sárga és kék virágok szegélyezték a sétányt, melyen jártunk, bódító illatokkal árasztva el a kertet. Elmondtam, hogy véleményem szerint néhány piros virág is illene a sorba, már ki is húzta belőlem a fecskendőt, és a következőért nyúlt. Azt felelte, miközben nagyot nyögve fogadtam be a második injekciót döfését, hogy a lila, sárga és kék virágok csak együtt érik el a kívánt hatást. Visszaemlékeztem, hogy a három üvegcse pont ilyen színű folyadékokat tartalmazott, ezért beletörődtem, hogy mindhárom injekciót megkapom. Már kezdett bizseregni a hasam, ahogy a két folyadék találkozott a beleimben. Éreztem, hogy kihúzza a tűt, majd megpaskolja a fenekemet, és közli, hogy a kék virág illata a legerősebb, de reméli, hogy nem fog irritálni. Ezzel ismét széthúzta a fenekemet, megvárta, míg nagy levegőt veszek, és egy határozott mozdulattal ügyesen megszúrt, egyúttal megnyögdeltetett harmadszorra is. Végignyögtem az utolsó injekciót is, miközben vöröslő fejjel öklömmel ütöttem az asztalt. Amikor a harmadik tűt is kihúzta belőlem, és az halk cuppanással búcsúzott megszúrt lyukamtól, szégyenkezve vallottam be, hogy a virágok erőteljes illata igencsak elterelte figyelmemet Thalész tételéről, és mivel a harmadszorra belém fecskendezett szer igencsak csípni kezdett, ugrálni kezdtem kínomban, miután felkelhettem.

Ezzel rátértünk a méhekre, melyek közül vannak kisebbek, nagyobbak. Megerősítettem abban, hogy mind fullánkosak, és erősen csípnek. Miközben ugrándozva haladtam előtte az ösvényen, hogy csökkentsem az erős injekció hatását, elmondta, hogy a következő állomásnál a méhecskék el szoktak röppenni, aminek módfelett örültem, mert azt jelentette, hogy ott kapok valamit, amitől enyhül benn a csípés.

Mégis, amikor megláttam a rövid ágyat, melynek egyik részén egy lyuk is volt a fejnek, ráadásul szíjak, riadtan néztem a rövid botot, melyet azonnal felismertem. Ilyenből elég egyszer kapni valakinek, és örök életére megjegyzi. Nyelvemen volt a narancssárga kiscsikó, de mégsem mondtam ki, hanem szuszogva felmásztam az asztalra, terpeszben térdeltem, majd fejemet átdugtam az asztalon lévő kerek lyukon. Így az asztal alját láthattam, és azt nem, hogy mi történik a fenekemmel. Azzal amúgy is tisztában voltam. Kísérőm leszíjazta a lábaimat, hogy ne mozogjak, és széttárt karjaimra is hasonló sors várt, miután megkapaszkodtam az asztal két szélében velük. Fenekem a magasba meredt, és a póz sajátossága folytán nem kellett szétfeszíteni sem. Miközben arról beszéltem az asztal alatt, hogy eddig hány szilfát számláltam meg a kertben, kísérőm felvette a rövid botot, és miután megérintette vele felmeredő fenekem vágatában rejtőző lyukamat, majd tétovázás nélkül rácsapott, kicsalva belőlem egy heves jajdulást. Azt felelte, hogy nemcsak szilfák vannak a kertben, tanácsolta, hogy a nyírfákat, égereket és bükköt is számláljam meg, és miközben kimondta a fák nevét, minden alkalommal rácsapott a lyukamra, amitől nagyot nyikkantam, és panaszosan feleltem, hogy ennyi fa pont elég nekem. Kifejeztem reményemet, hogy fűzfa nincs a kertben, mire visszakérdezett, hogy fűzfa? Abból csak egy. A fűzfa és az egy szót kimondva megint célzott ütést mért lyukamra, amitől fájdalmasan nyögdécseltem az asztal alatt. Ezután kioldozott, és segített lemásznom az asztalról.

Tovább sétáltunk, és csodálkozva tapasztaltam, hogy a kert ezen részén tényleg nem élnek méhek, tehát nem is csípnek. Azt felelte, hogy örömmel tölti el, hogy a fák megszámlálása ilyen következtetésre juttatott, és botanikai témájú beszélgetésbe fogtunk. Negyedórás séta után vettem észre, hogy másik oldalról süt a nap, mely kellemesen melengeti bőrömet. Ebből kitaláltam, hogy egy nagy kört tettünk meg a Kertben, és következett az utolsó állomás, ahonnét már láttuk a kúria magas kőfalát csúcsdíszes ablakaival.

A bakhoz közelítve a botanika témáját már felváltotta az ácsmesterség, és eljutottunk az asztalos mesterségig. A bakhoz a diákkoromból jól ismert méretű pálca volt támasztva, láttán ismét fájni kezdett a hasam. Erről eszembe jutott, hogy diákkoromban is mindig megfájdult a hasam, ha megtudtam, hogy el fognak verni. Mielőtt odaérünk, el kellett döntenem, hogy beérem annyival, amit kaptam eddig, vagy a pálcára bízom a záróakkordot. Sajgott a fenekem a hintázástól, a derestől, még hasamban éreztem, hogy a három színes szer keveredik bennem, és az időközben feloldódott kúpok segítik tompítani az érzést beleimben. Megdörzsöltem fenekemet, hogy eldöntsem, hogy eléggé megkaptam-e a magamét, vagy még odakínálom a pálcának is. Végül az eszem győzött, így legyőzve a berzenkedést azt mondtam a kísérőmnek, hogy szívesen csodálnám még a csodálatos kertet ezen a helyen, ne menjünk még vissza a házba.

Helyeslően bólintott, és a henger alakú, bőrrel bevont alkalmatossághoz lépett, és intett, hogy hajoljak át rajta. Feszengve léptem fel a lábtartóra, és megigazítva farkamat, mélyen előrehajoltam, és megkapaszkodtam a keresztrúdban. Gondosan leszíjazott, miközben a jól sikerült asztalosmunkákról folyt a szó.

A Biedermeyer szobabelsőktől eljutottunk a nevelésre, büntetésre szolgáló alkalmatosságokig, melyek szintén hozzáértő asztalos keze munkáját dicsérték. Kényelmes deresen sokkal jobban oda lehet figyelni a kapott büntetésre, és ezáltal jobban használ. A lyukas asztal segít abban, hogy a delikvens nyugton maradjon, ha a féltett, szűk fenéklyuk szorul büntetésre. A derékig érő asztal segít a vesszőzés, pálcázás kényelmes lebonyolításában, és a bak, melyre most szíjaztak rá, kellően magasan tartja a fenekemet, miközben előrehajolva meg tudok kapaszkodni a bak lábait elől összekötő keresztrúdban. Ingem a nyakamba csúszott, és csiklandozta tarkómat. Éreztem, hogy a szellő simogatja fenekemet, majd a szellő érintését felváltotta a pálcáé. Az asztalosok nevelést és büntetést elősegítő bútorairól áttértünk az eszközökre, melyek alkalmasak arra, hogy helyes irányba tereljék a fiúkat és férfiakat.

Kísérőm lendületesen pálcázni kezdett, amire én visszafogott nyögdécseléssel felelgettem, miközben elmondtam, hogy jó húsz éve az iskolában is pálcával neveltek bennünket. Megkérdezte, hogy az akkor pálca esett-e jobban, vagy amit most kapok, mire tűnődve feleltem lentről, hogy azt hiszem, ez esik jobban.

Elnézést kért, amikor hangosabbat jajdultam egy ütése nyomán, és leeresztette a pálcát. Szaporán lihegve szabadkoztam, hogy ez ezzel jár, időnként úgy megcsap vele, hogy jobban kieresztem a hangomat. Fenékvágatomban pihentette a pálcát, miközben beszélgettünk, és kérdésére bevallottam, hogy az utóbbi években elhanyagoltam a fenekemet, miközben tudtam, hogy időnként meg kéne csapatnom, ritkán jutott el gondolatom a megvalósításig.

Nagyot nyögtem, amikor folytatta a pálcázásomat, és erősen kapaszkodtam. Figyeltem lentről, ahogy felmérte, hogy milyen állapotban van a fenekem, és azt javasolta, hogy legalább fél évente kínáltassam meg magam egy jó huszonöt bottal. Azt feleltem, miközben lihegve nyögdécseltem, hogy ezután jobban odafigyelek erre, és nem hanyagolom el ennyire.

Ismét leeresztette a pálcát, majd a fenékvágatomban pihentette, hogy gondolkozzon. Ezután megtudtam, hogy házakhoz is járnak, ebben az esetben ki kell fizetni a verés díján felül a kiszállási költséget is. Felemeltem a fejem, és azt válaszoltam, hogy ez jó ötlet, egyúttal azt is közöltem, hogy elmúlt a nyomás a hasamból, melyet a kúpok és injekciók okoztak.

Ezt meg kell ünnepelni, felelte, és folytatta pálcázásomat, amivel ismét megnyögdeltetett. Elnézést kértem, hogy megint hangosan nyögdelek, azzal védekeztem, hogy a pálca igencsak meggyötör. Tisztában voltam azzal, hogy ez a dolga a pálcának, és miközben nagyokat nyögve szabadkoztam, megkérdeztem, hogy hozzám is eljönne-e időnként, hogy helyre tegyen egy megbízható pálca vagy bot segítségével. Azt felelte, hogy szombatonként szokott házhoz járni, és egy szombaton két delikvenst botoz meg. Nekem is a botot ajánlotta. Egyetértettem ezzel, hiszen férfiként jobban illett hozzám a bot, mint a pálca, amivel fiatalkoromban oly sokszor büntettek.

Az ünneplős rész ütéseit kimérve ismét leeresztette a pálcát, egyúttal megnézte fenekemet. Közölte, hogy szerinte alaposan megkaptam a magamét, és megdicsért, hogy legyek büszke a nyomokra. Áthárítottam a dicséretet azzal, hogy sok munkája volt ebben. Ezután kioldozta szíjaimat, és felmentünk a házba.

A fehér hajú tulajdonos már várt bennünket, szobájában ott volt levetett ruhám és a pénz az asztal közepén érintetlenül. Kérdésére, hogy milyen volt a séta, azt feleltem, hogy máskor is megnézném a Kert csodaszép virágait, fáit, és meghallgatnám a madártrillázást is. Kölcsönös elégedettségről biztosítottuk egymást, és megtetéztem az összeget, majd a szolgák segítségével felöltöztem.

A hintóban rázkódva alig vártam, hogy lakosztályom magányában a tükörben is szemügyre vegyem hátsó felemet. Büszke voltam magamra, hogy bátran viseltem a sétát, és megfogadtam, hogy alkalomadtán vissza fogok látogatni, időnként pedig a szombati alkalmakat is igénybe veszem, ha szükségét érzem.