Az első találkozó

Reggel ébredek, még az ébresztő előtt. Miért mosolyog ma a nap is rám vajon. Vagy én mosolygok őrá? Csuda tudja, de nem is érdekes, akárhogy van, jó így. Zuhanyozás, hajmosás, a forró víz permetezi a bőröm, szeretem ezt az érzést. Ma valahogy mindent szeretek. De miért lúdbőrözik a testem? És mi ez a fura belső érzés, ami a gyomromból indul és egészen a szívemig fut? Na nem, én nem vagyok ilyen, hisz ez csak egy találkozó. Még semmi konkrét nincs. De akkor miért lett azonnal jéghideg a kezem még a forró zuhany alatt is? Ejj ... na ki a víz alól. Balzsamozom a hajam, nézem mit mutat a tükör. És megint mosoly. Ez az állandó mosoly fura, ritkán szoktál te ilyet reggel. Szárítom a hajam. Nane, remeg a kezem, ez már tiszta őrület. Stop. A feladatra koncentrálj, ne álmodozz! Ruhapróba 1, 2, 3, 4, felveszem, túl rövid, szövetszoknya, túl komoly, farmerszoknya ... hát az már nem való, másik szövet szoknya, ez meg bő. Harisnya, hm, fekete, vagy barna. Fekete, és vajon combfix vagy nadrág? Combfix, nem jó, kilóg a szoknya alól. Vissza az egész. Bevégeztetett, barna bőr szoknya, fekete combfix, fekete ujjatlan blúz, barna bőr tűsarkú csizma, bőrkabát. Nézem jobbról, nézem balról ... hát nem kimondottan sub öltözet, de nem is vagyok 100%-ban sub jellem.
Indulás, mert nem illik késni, igaz nem is szoktam. Hova is megyek tulajdonképpen? Hm. egy park, ismerem, sokat jártam arra. Kedves hely, csodaszép fákkal, bokrokkal, padokkal, igazi beszélgetős hely. Hétágra süt a nap, de azt hiszem nem csak ettől érzem jól magam. Megérkezem. Az izgatottságtól gyöngyözik a tenyerem. Azt kérte, szálljak ki a kocsiból, induljak el a nagy rózsabokor irányába. Ha odaértem forduljak körbe, mutassam meg magam. Nem tudom honnan lát, de érzem, hogy néz. Lúdbőrözik a testem, jó, hogy ez messzire nem látszik el. Érzem a parfümöm illatát, ez megnyugtat. Eltelik 10 perc. Egyik lábamról a másikra állok. Mindegy melyikre, mindkettő remeg. Tudom, hogy itt van, tudom, hogy néz. Ismét körbefordulok, csak, hogy történjen valami. Hátha nem látta az előbbit. Elszégyenlem magam, ez butaság, hisz alap, hogy előbb volt itt mint én. SMS 200-al ver a szívem, szerintem a park másik végében is lehet hallani ahogy dübörög. Ha megint az otp, hogy levontak valamit itt esem össze. De NEM.
Ő írt: Ülj le a padra. Megteszem. Hátradőlök, keresztbe teszem a lábam. Kezem az ölemben. Jóleső vibrálás fut végig a testemen. Igen, itt van, éreztem, jól éreztem, néz és vár. Már nem cidrizem, látszólag nyugodtan várom a megfelelő pillanatot amit Ő elképzelt. Persze belül zakatol minden mondat amit eddig olvastam Tőle/Róla. Valaki mögém lép. Időm sincs, hogy megforduljak, azonnal kendő kerül a szememre. Megfogja a kezem, felállít. Nem szól, én ugyan szólnék, de ráteszi a kezét a számra. Csendben vagyok. Elindulunk. Hova megyünk? Nem tudom, követem ahogy vezet. Kocsiba ülünk. Kicsit aggódom. Nem, nem kicsit, nagyon. Mondhatni félek. Ki ez? És honnan tudjam, hogy bízhatok benne? Végiggondolom minden sorunkat. Olyan megnyerő volt. Annyira érezte amit írni-mondani akarok. És ha sosem kerülök vissza? Rágódom, erősen reszketek, de ez most tényleg inkább félsz mint öröm. Megállunk, nem mentünk messze. Kiszállunk, még mindig nem szól. Legalább a hangját hallanám. De nem. Csendben van, csak az érintés az egyetlen amivel kommunikál. Az viszont megnyugtat. Nem tudom, hogy csinálja, de ahogy hozzámér, elmúlik a reszketés. Azért még félek, nem tudom hol vagyok és nem tudom kivel. Bemegyünk egy kapun, majd egy lépcsőházba érünk. Tisztaság illat van. Ez jó jel, nem egy kihalt házba hozott. Fogja a kezem, beszállunk a liftbe. Számolom hányadikra mehetünk. Kb. a harmadik lehet. Csendes ház, sem kutya, sem más hang nem hallatszik. Kinyit egy ajtót, finoman betessékel rajta. Reszketősen lépek be, mint akinek nagyon nem fűlik a foga hozzá. Becsukja az ajtót. Hallgatom, ráfordítja-e a zárat. Nem. Ez jó jel. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, azt hiszem kevés sikerrel. Körbejár, érzem, hogy végignéz elölről-hátulról-oldalról. Talán nem látszik, hogy remegek. A hátam mögé lép, a fülemhez hajol és azt mondja: vetkőzz le. A hangjától megroggyan a térdem, attól amit mond megdermedek. A harc ami bennem zajlik, valószínűleg kifelé is látszik, mert megfogja a vállam és lesegíti rólam a kabátot. A hangja még mindig a fülemben cseng, a térdem még mindig rogyadozik. Tudtam, éreztem, hogy megtalál egyszer. Az eszem viszont még mindig kapálózik, hisz sosem láttam, semmit nem tudok róla, csak azt amit leírt. Lassan lehúzom a cipzárt a szoknyámon és engedem lecsúszni. Kilépek belőle, kicsit ügyetlenül, megbillenek (kis rájátszással, hátha elkap, olyan jó lenne ismét érezni a testemen a kezét). Valószínűleg átlát rajtam, mert nem lép oda. Visszanyerem az egyensúlyom, lassan gombolom a blúzom. Nem sürget, pedig azért vagyok ilyen lassú. Az utolsó két gombot már normál sebességgel gombolom. Érzem a mosolyt az arcán. Jó-jó, ezt is Ő nyerte. Leengedem a blúzomat a vállamról, lesiklik a földre. Állok mint aki kész van a feladattal. Várunk. Én reménykedem, hogy megszólal és újra végigfut rajtam a borzongás, ő viszont ha jól hallom kiment a konyhába. Visszajön. Jéghideg víz csordul végig a nyakamon, le a mellem között egészen a köldökömig, majd tovább, hogy lejjebb is borzongasson. No igen, szó nélkül is ért az ember ... kikapcsolom a melltartóm, leveszem azt is. Fogom a bugyimat, mint valami utolsó szalmaszálat, aztán lassan azt is lehúzom.
Letekerem a combfix egyik, majd másik szárát is. Lassan húzom le a csizmám cipzárát, ezt már nem bosszantásból, vagy taktikából, inkább zavaromban. Hagyd a csizmát, mondja Ő és nekem ismét lúdbőrözik a testem, és megroggyannak a térdeim. Ha ez mindig így lesz, nézhetek. Felegyenesedem. Elém áll.
- Kérsz teát?
- Igen, kérek szépen.
- Rendben, várj itt.
Kimegy, én ácsorgok remegő térdekkel és a hűvös levegő miatt ágaskodó mellbimbókkal. Kellemetlenül érzem magam miatta, eltakarom a kezemmel.
- Tedd le a kezed.
Leteszem, zavarom egyre nagyobb, mert nem hallottam hogy visszajött volna. Mozdulni nem merek, nehogy valamit leverjek. Beszélgetni szeretnék, hogy kicsit megnyugodjak, de semmi értékelhető gondolat nem jut eszembe. Óvatosan körbefordulok, megpróbálom érezni ami körülöttem van. Lágy szellő suhan át rajtam, tehát valószínűleg mögöttem egy ajtó van. Balról mintha melegség érintené a testem, tehát onnan süt a nap és ott egy ablak lehet. Jobbra van a konyha, azt már tudom. A teafőző hangját hallom, azon kívül csak a madarak csicsergése hallatszik. Nem sok autó jár erre, még egyet sem hallottam elmenni.
Kész a tea, érzem az illatát. Hallom ahogy kitölti a csészékbe. Érzékelem ahogy bejön és leteszi az asztalra. Megfogja ismét a kezem, és az asztalhoz vezet. Leülök, érzésem szerint úgy mint egy elefánt. Próbálok bocsánatkérő mosolyt produkálni. Érzem ahogy mosolyog. Kezemet a csészére teszi, lassan a számhoz emelem. Nocsak, nem is olyan könnyű bekötött szemmel inni. Elegancia nulla, majdnem leöntöm magam, pedig nagyon igyekszem, de a kezem úgy remeg, hogy alig tudom tartani a csészét. Leteszem, persze hogy nem oda ahonnan felvettem. Kezemmel megkeresem a kistányért, és csendben visszateszem rá a csészét.
- Mesélj magadról - kéri azon a hangon, amitől nekem minden porcikám mozdulni szeretne.
Mesélnék én, hisz eddig arra vártam, hogy szólhassak. De egy hang nem jön ki a torkomon. Csak ülök, érzésem szerint nagyon szerencsétlenül, de azért egyenes háttal, kezem tördelem az ölemben.
- Hát ő, szóval én, vagyis hogy azt tudom csak, hogy hm. - Na ez így nem lesz jó, szedd össze magad, vagy teljesen hibbantnak fog látni.
Összeszedem magam, és mesélni kezdek. Eleinte nehezen megy, majd egyre könnyebben. Nem szól közbe, esetleg néha egy-egy kérdéssel akaszt meg a nagy monológban. És már élvezem, hogy beszélhetek, hisz nagyon szeretek beszélni. Igaz, jobb szeretem a párbeszédet, de most ez így alakult így is örülök, hogy elmondhatom amit gondolok.
Nem tudom mennyi idő telik el, a percek csak úgy repülnek, talán az órák is. Lassan végére jutok a történeteimnek, kifogyok a szóból.
Amikor végleg elakadok, csendesen azt mondja:
- Most öltözz fel.
Egyesével a kezembe adja a ruháimat, gyorsabban magamra veszem őket mint ahogy levettem.
- Látom, ha akarsz azért tudsz gyorsan is öltözni - szól mosolyogva.
A talpamig elpirulok, érezve ez megint az Ő köre volt.
Amikor a kabátot felsegíti, elöl összefogja, magához húz, és ... és én remélem, hogy megcsókol. De nem, csak a fülembe súgja:
- Az enyém vagy, kellesz nekem.
Lezsibbadok, valószínűleg érzi, hogy megszédülök, mert elkapja a karomat, tudja, hogy most nem produkálom magam.
- Na-na, ez már az elején sem jött be, - mondja cseppnyi iróniával, megfordít és finoman, de határozottan kitessékel az ajtón.
Újra az autóban, a gondolatok össze-vissza kavarognak bennem. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem, csak azt érzem, hogy végre helyemen vagyok. Megtalált, rám talált akire eddig vártam. Nem érdekel, hogy mi lesz, csak az érdekel ami most ebben a pillanatban fogva tart. Ez az érzés, szavakba nem önthető, ezt érezni kell. Még sosem éreztem ilyet. Mindig csak vágytam rá, de nem hittem, hogy létezik. És most itt van, és remegek, és sikoltani tudnék örömömben.
Megállunk, kisegít, visszakísér a padhoz. Leültet, végigsimít az arcomon. A hátam mögé lép, leveszi a kendőt és elmegy. Én csak ülök mozdulatlanul. Hátranéznék, de tudom az nem lenne korrekt, hisz nem adott rá engedélyt. Sokáig ülök még ott a padon, nézem ahogy a nap lassan nyugovóra tér. Gyönyörű nap volt. Életem egyik legszebb és legizgalmasabb napja. Megtalált, és magához láncolt egyetlen találkozás alatt.