Ókori történet

A fiktív történet az ókori Római Birodalomban játszódik, egy vidéki nemes díszes hajlékában, ahol egy rabszolga, egy szabad, és egy úr kerül pálcavégre.

Tiavan a nevem, huszonnyolc éves vagyok, és új gazdám a rabszolgavásáron vett meg. Így kerültem Flavius úr tulajdonába, aki miután a rabszolgák szállására kísértetett szolgáival, másnap kiutalt nekem két öltözet ruhát, valamint elrendelte, hogy még napnyugta előtt pálcázzanak meg. Ebben azért sem találtam kivetni valót, mert szokása volt az új gazdáknak ilyen módon tudomására hozni a háztartásukba kerülő rabszolgáknak, hogy ki az úr a háznál. A konyhára osztottak be, és ott vártam, míg értem nem jött a szolga, akinek tiszte volt a megcsapandó rabszolgákat arra a helyre vinni, ahol túleshetnek a procedúrán.

Ebben a fényűző vidéki kastélyban három ilyen hely is akadt, mint később megtudtam. Az egyiket az urak számára tartották fenn, akik maguk sem riadtak vissza egy alapos veréstől, ha úgy hozta a kedvük, vagy ajándékba kapták egymástól a figyelmesség ezen formáját. A másikat a szegény szabadok számára alakították ki, akik ellátták a gazdag házat terményeikkel, gyapjúszövetekkel, sarukkal, mécsesekkel, és ha nem jól végezték dolgukat, akkor meg kellett látogatniuk a pálcás helyiséget, és maradt a harmadik, a rabszolgáké. Mindhárom helyen több, erre a célra alkalmazott rabszolga gondoskodott arról, hogy a delikvensek mezítelen fenekét elverjék.


Így a rabszolgák számára kialakított épületbe vezetett kísérőm, akinek tiszte volt arról is beszámolni, hogyan állottam ki az elrendelt büntetést. Éppen egy negyven körüli, világosbarna bőrű mezítelen rabszolga kapta a büntetését, melyet fegyelmezetten fogadott egy dereka magasságában lévő alkalmatosságon áthajolva, lenn kapaszkodva az erre a célra kialakított rúdban. Jöttömre felemelte fejét, és kíváncsian nézett rám. Arca meg-megrándult, ahogy a suhogó pálca újra és újra lecsapott magasra emelt fenekére, de néhány sóhajon kívül nem hallatott más hangot. A verés végeztével nehézkesen emelkedett fel, ágyékkötőjébe bújt, miközben megköszönte a kapott büntetést, majd elhagyta a kínok házát.

A néhány rabszolga kihántott ruhámból, és pálcákat kezdtek válogatni, hogy melyik legyen, amelyikkel megkapom az első verést új helyemen. Mások közben segítettek elhelyezkedni az alkalmatosságon, mely biztosította, hogy magasan legyen a fenekem, miközben lenn kapaszkodom a bokáim magasságában. Egyikük meg-megdörzsölte hátsómat, és ő is javasolt pálcát. Végül megkérdeztek engem is, a fali tartókban elhelyezett bőséges kínálatra mutatva. Találomra választottam egyet a sorból, hiszen míg előző gazdáimnál szereztem tapasztalatot, itt még nem mutattak be egyik pálcának sem. A verésre kiképzett rabszolgák között fehér bőrűtől feketéig többféle árnyalatú akadt, eleinte a színükről tudtam megkülönböztetni őket. Ágyékkötőt viseltek, és izmos testükre, kidolgozott izmaikra pillantva biztos lehettem abban, hogy bármelyikük is fog elverni, gazdánk teljes megelégedésére teszi azt.

A pálca jó választásnak bizonyult, ezt azonnal megtudtam, amint érzékeny bőrömbe mart. Nagyokat szusszantva csapattam féltett ülepemet, erősen kellett kapaszkodnom, hogy nyugton maradásra bírjam testemet. Mint hasonló alkalmakkor, ezúttal is hálát adtam az isteneknek, amikor felkelhettem, hogy kibírtam a pálcázást hangosabb szó nélkül. A kísérő rabszolga a szálláshelyemre vezetett, és leheveredhettem ágyamra végre. Hatan osztoztunk a helyiségben, de mivel az imént vertek el, számomra aznap nem volt több feladat, kipihenhettem magam, amit nem is bántam.

…

Garion, a takácsmester fáradt léptekkel haladt a rabszolga nyomában, aki Flavius urasághoz vezette. A vidéki kúriában épp vacsoráztak az nemesek, amikor az ötvenes éveiben járó férfit bevezették. Flavius végignézett fekve csemegéző vendégein, majd intett a lantosnak, hogy hagyja abba a zenét.

- Te szőtted ezeket a gyapjúkelméket? – kérdezte, amikor csend lett.

Rabszolgái finom anyagok tekercseit hozták be, sáfránnyal sárgára festett, puha gyapjúszöveteket.

- Igen, nagyságos uram! – hajolt meg a kövérkés alkatú szövőmester.

- A színük förtelmes, nem ilyet parancsoltam – folytatta Flavius uraság, majd megkérdezte. – Mikor is csapattalak meg utoljára?

- Saturnus ünnepe előtti héten – felelte sóhajtva a mester.

- Nos, a munkádért most bottal fizetek – intett két rabszolgájának. – Kísérjétek a dereshez.

- Jó uram – próbált Garion tiltakozni. – Kegyelmezz, nehezen bírom a botot!

- Egy jó huszonöt eddig még senkinek sem ártott meg. Vigyétek! – parancsolta Flavius uraság.

Intett a lantosnak, hogy folytassa, és a vendégsereg újra a finom ételek élvezetébe merült.

Garion engedelmesen feküdt a szabadok számára kialakított helyiségben a deresre, és miközben leszíjazták felnézett a rabszolgára, aki a számára kiválasztott bottal várakozott.

- Ne botozz meg annyira, mint legutóbb – kérte. – Rászolgáltam a büntetésre, de már nem bírom annyira a botot, mint ifjan.

- Kíván szájpecket? – kérdezett vissza a rabszolga, aki jól tudta, hogy sokan szégyellik, mennyire hangosan jajgatnak a büntetés alatt, és ezért szájpecekkel érik el, hogy ne hallják meg mások.

- Nem – Garion büszkeségének maradékával utasította el ezt az ajánlatot.

A rabszolga botozni kezdte a nyögdelő férfit, aki szorosan markolta a deres lábait, és magában számolta az ütéseket. Fogadkozott az összes isteneknek, hogy igyekszik jobban végezni a munkáját, és dicsérte a botot, ami fogadalmának betartására sarkallja. A rabszolga igyekezett, hogy megszilárdítsa ezen elhatározásában, amikor a kövérkés férfi fenekére olyan huszonötöt vágott, hogy Garion alig bírt utána felkecmeregni a deresről.

- Ahh, de sajog – vallotta be, miközben a rabszolga segítségével felvette ruháját, amit verés előtt levetett.

- Ahhoz képest, hogy mennyire tartott a bottól, egészen jól viselte – vigasztalta a rabszolga, aki elverte.

- Jó urunk érdeme – sóhajtotta Garion. – Az elmúlt években többször is megcsapatott.

- Gondoljon arra, hogy megérdemelte, és a jövőben nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát – felelte a rengetegszer szajkózott vigasztaló mondatot a rabszolga, miközben végigtörölte a botot, és visszatette a tartóba.

…

Flavius uraság nemrégen töltötte be ötvennegyedik esztendejét. Fiatal korában katonáskodott. Leszerelése alkalmával kapta a nemességet, birtokot idestova tizenöt esztendeje. Ezalatt bejutott a felsőbb körökbe, és gyakran rendezett lakomákat. Ezen az estén egykori hadvezére vendégeskedett nála, akivel felemlegették a régi időket. Egymás után ürítették egymás egészségére a kupákat, melyeket a nesztelen léptű rabszolgák újratöltöttek veres boritallal.

Így esett, hogy kissé borgőzös állapotban a hajdani hadvezért felidézte a hajdani baka katonai kiképzésének azt az állomását, mely örökké emlékezetes maradt a jó tíz évvel fiatalabb Flaviusnak.

- Emlékezel arra, midőn megcsapattalak?

- Nem felejtem el, uram – felelte Flavius. – Először mutattak be a botnak, és utána napokig nyomtam az ágyat.

- Ohh, lehet kissé jobban elvertek, mint szándékomban állt – nyújtotta kupáját a hajdani hadvezér, és a rabszolga ismét töltött bele.

- Uram, inkább az lehetett az ok, hogy előtte nem részeltettek ilyen büntetésben, és emiatt jobban megviselt – szabadkozott szégyenkezve Flavius.

- Azóta hogyan gondolsz erre?

- Máig szégyen pírja ég arcomon olyannyira, hogy deresszobát rendeztem be a birtokomon, ahol magam is megfordulok, ha szükségét érzem.

- Ez igen derék – mondta elismerően a hajdani hadvezér. – De miért is szaporítjuk a szót – letette kupáját, és felkelt. – Vezess, látni óhajtom azt a helyet.

Flavius ebben a pillanatban kijózanodott, és aggodalommal gondolt arra, hogy a hajdani hadvezér fel akarja tessékelni őt a deresre. Voltaképpen mostanában eléggé elhanyagolta azon testrészét, noha amikor leszerelt, fogadalmai közé felvette, hogy behatóbban megismerkedik a bottal. Ebből a fogadalomból jött létre a deresszoba, amit az elmúlt háromszor öt évben körülbelül ennyiszer vett igénybe. Pedig a legkényelmesebb borítású deres várta, többféle vastagságú és hosszúságú pálcák és botok, és ennek ellenére még mindig berzenkedett attól, hogy gyakrabban megfeküdje a derest. Annak ellenére, hogy rabszolgáit és a földjén élő szabadokat gyakorta büntette ezzel, és a visszajelzések szerint legtöbbjüknek hasznára is vált. Persze nekik külön kínszobát építtetett, ahogy a rangbéli különbség megkívánta.

A kínszoba a kastély földszintjéről nyílt egy rejtett folyosón. Flavius parancsot adott, hogy készítsék elő a helyet, mire odaérnek, így fali karokba tett fáklyák világították meg a helyiséget, melynek közepén a fenékdomborító résszel ellátott, puha bőrborítású deres helyet kapott. A fali tartókban pálcák és botok várták, hogy használatba kerüljenek, noha igen ritkán használták ezeket Flavius épülésére, inkább előkelő vendégeivel kóstoltatta előszeretettel a botot.

A hajdani hadvezér álmélkodva járta körül a helyiséget, és a jelen lévő ágyékkötős fekete rabszolga izmai is megnyerték tetszését.

- Vétek kihasználatlanul hagyni egy ilyen helyet – összegezte végül. – Magam is kedvet kaptam a kipróbálásra.

- Uram, legyen a vendégem – készségeskedett Flavius megkönnyebbülten, miközben újabb fogadalmat tett, hogy még március idusa előtt megcsapatja magát.

- Ez a bot megfelelőnek látszik – bökött az egyik felé, amit a rabszolga készségesen le is vett a fali tartóról.

A hajdani hadvezér segítség nélkül levetkőzött, majd szikár testével elhelyezkedett a fenékemelővel ellátott deresen, megigazítva férfiszerveit, mielőtt karját nyújtotta, hogy leszíjazzák. Hamarosan készen állt arra, hogy elverjék. Feszengett, majd megkérdezte Flaviust:

- Mondd meg, mennyit javasolsz? – közben meg-megfeszítette fenekét.

- Uram, ha javasolhatom, egy kiadós huszonöt bizonyára jólesne – felelte Flavius.

- Hallottad, rabszolga! – emelte fel a fejét a hajdani hadvezér.

A következő percekben Flavius nézte, ahogy hajdani parancsnokát megnyögdelteti a bot. A szikár férfi lihegve fogadta az első ütéseket. Fenekén egyre szaporodtak a véraláfutásos csíkok. A kemény hadvezér fegyelmezetten nyögdécselt, és nagyokat fújt, időnként szabadkozott, ha hangosabb nyögés hagyta el ajkát. Végül elégedetten engedte el a deres lábait, amiket eddig két kézzel szorított.

- Bevallom, ez a bot módfelett ízlett a hátsómnak – szólt elismerően, majd a deres kényelmét is méltatta. – Végig a helyén tartotta fenekemet, így olyan verésben részesültem, amit nem fogok elfelejteni.

- Örülök, ha uraságod kedvére tehettem – bókolt Flavius. – Fogadja el a botot ajándékba, így ha szükségét látja, bármikor felújíthatja vele az ismeretségét.

- Elfogadom, de csak ha viszonozhatom – felelte a hajdani hadvezér, miközben felkelt a deresről, és visszavette tógáját.

- Uraságod nagylelkű – hajtott fejet Flavius.

- Ajándékom egy hajókirándulás a Földközi tengeren. Ragaszkodom hozzá, hogy ezt a hasznos rabszolgát is megjutalmazd – tette hozzá.

- Hálásan köszönöm, uram, a hadjárat óta nem láttam a tengert – hálálkodott Flavius.

Hajdani parancsnoka másnap elutazott, magával vitte a díszes csomagolásba foglalt botot, mellyel elverték.

Flavius emlékeztette magát fogadalmára, és néhány nappal később parancsot adott, hogy készítsék elő a deresszobát, mert meg kívánja csapatni magát. Bár zavarta kissé, hogy a hadjárat óta kissé meghízott, mégis rávette magát a botozásra. A rabszolga igencsak kitett magáért, és Flavius igen nehezen viselte a botot. Hangosan jajgatott, többször is pihenőt kért, így a parancsnoka által férfiasan viselt verést ő ugyanúgy élte meg, mint hajdan közkatonaként. Dühében aznap a legkisebb vétségért is deresre küldte rabszolgáit, és hetekig tartott, míg újra összeszedte bátorságát egy újabb veréshez.

Vége