Száguldás a tengerparton

Flavia egy szót sem szólt az egész úton, miközben Carlaval visszatértek a rejtekhelyüket képező hegyoldalába épült villába. Tudta, hogy, Carla neheztelt rá, mert ismét a könnyebbik utat választotta és a testét vettette be a céljai eléréséhez. Egy kémnek minden eszköz megengedett a siker kivívásához, de Carlat mindig is bosszantotta, hogy tanítványa, Flavia, túl gyakran folyamodik a csábítás erejéhez. A tudat, hogy a mestere elégedetlen vele, pedig bántotta Flaviát. A szőke kémlány lelkiismeretét az se nyugtatta meg, hogy megint átverte az a férfit, aki szerette. Talán pont ezek fényében volt Flavia számára hatalmas meglepetés, hogy Carla másnap felkérte, hogy a menekülőautójuk tesztelésében ő is vegyen részt.
A Lamborghini nem egy jó autó. Könnyen leül az alja egy bukkanóra, szélesebb, mint a legtöbb luxusautó, és még az elektromos ablakemelőt is külön kellett beleszereltetni. Emellett kapott még ABS-t, zsírozást a Brembo fékekre, és új kábeleket a régi elektronikához. Az ülések személyre szabottan simulnak a sofőr hátához, aki pedig élvezettel simít végig a bőrrel borított kormányon. A bika a címerpajzson most is ugyanolyan bőszen fenyegeti szarvaival a vezetőt, mint mikor legördült a gyártósorról. Te jó, mikor volt már az?! Hiszen ez az autó már majdnem húsz éves, az első sorozatból származó Lamborghini Diablo VT Roadster. Az egyetlen Diablo, ami nyitott tetejű. Nem gyártották túl sokáig, csupán három évig, így nem rohangál belőle túl sok az utakon.
Carla büszkeséggel vegyes szeretettel érinti meg a jókora gombot a rövid váltó tetején. Az ötsebességes autóban olyan ritkán kell váltania, főleg ezen az elhagyatott úton, hogy minden pillanatát kiélvezi. A fém gömb a tenyerébe simul odaadóan. A motor a váltás után mélyen feldörmög, a karosszéria pedig enyhén megrázkódik, mielőtt átugraná a százötven km/h-ás sebességet.
Mellettük az óceán terül el végtelen kékségével. Az ég alja felé közeledő nap aranyhidat varázsol a vízre, az ég alját pedig a vörös száz árnyalatára festi. A hullámok lágyan nyaldossák az aranybarna homokot. A sztrádának ezen szakasza majdnem magánbirtok, így se a parton, se az úton nincs senki.
- Kérlek Carla – búgja Flavia –, kérlek nyisd ki a tetőt!
Carla megcsóválja a fejét, de arcán már jóindulatú mosoly játszik. Jobb kezének mutatóujját rásimítja a megfelelő gombra, és máris felzümmög az elektronika. A hidraulika édesen sziszeg, miközben a ponyvát behúzza a csomagtartó alá. Az erős szögben megdöntött szélvédő eltereli a menetszelet a fejük felett, de Flaviát ez nem is érdekli. Feláll, a szélvédőbe kapaszkodik, és fejét hátrahajtva hangosan felkiált.
- Ez aztán a szabadság!
Ezzel Carla is egyetért. Az autó a mindene, amit igazán a magáénak mondhat. Minden kábele, minden lekerekített formája, a nagy gonddal megvarrt bőr huzatok, a műszerfalban ugráló mutatók, az abroncsok, a német gyártmányú profi fékek. A fogaskerekek, a V12-es motor, mely úgy dorombol a keze alatt, mint egy engedelmes nagymacska.
Flavia lepillant társnőjére, aki szinte rezzenéstelen arccal vezeti az autót. Egyedül apró mozdulataiból látja, hogy élvezi is. Ahogy a kormányt kezeli, szinte simogatja, ahogy a váltót éppen csak odébb pöccinti. Lábaival pedig mintha egy zongoránál ülne, olyan finoman bánik a pedálokkal. Igazi művész ez a nő, és ez vonzza a lányt.
Míg Carla farmernadrágban, egy egyszerű fekete ujjatlan topban, és egy hosszú bőrkabátban van, Flavia nem hagyott fel megszokásával; még autókázni is vörös bőr kosztümben jött. Kicsit már bánja, hogy nem valami lebegős ruhát vett fel, de már nem tudja megváltoztatni. Ellenben... Flavia fejébe szöget üt valami. Mi lenne, ha...? Őrültségnek tűnik, de miért ne tehetné meg? Nincs senki a közelben, és ha lenne is, akkor is csak pillanatokra látná őt, hiszen majdnem kétszázzal repesztenek.
Carla szeme majdnem kiesik a helyéről, mikor meglátja, mit művel Flavia. Ugyanis a lány kéjesen lehunyt szemekkel, lábaival kitámasztva magát, két kézzel húzza lefelé a blézere cipzárját. Megszólalni nem tud, pedig szívesen rákiáltana. A cipzár lecsúszik egészen a köldökéig, majd eléri a csatlakozót. Szétnyílik a blézer, úgy lebeg Flavia karjain, mint két bőrszárny. Ő pedig kitárt karokkal élvezi, ahogy a menetszél próbálja levenni róla a ruhadarabot. Úgy néz ki egy pillanatig, mintha árbocot játszana, de aztán egy picike vállmozdulata elég ahhoz, hogy a drága ruhaneműt felkapja a szél, és messze vigye.
- Szólni akartam, hogy ez lesz – jelenti ki Carla szenvtelenül. Ám meglepetésére Flavia elégedett mosollyal fordul felé.
- Nem bánom. Most az egyszer nem bánom! – kiáltja bele a sós levegőbe. Ebben a pillanatba a fehér ing is követi a blézert. Egy lepattant gomb tompán puffan Carla ülésének oldalán, majd az is követi az inget.
Carla nem hitte, hogy Flavia valaha is meg tudja még lepni, de ezúttal sikerült neki. Ahogy hófehér bőrével, fehér melltartójában, a szoknyájába, és a harisnyájában ott áll a szélben, haja lobog, olyan, mint valami modern istenség, aki megunta az uralkodást az emberek felett, és csak élvezni akarja a létet. Ő magát lepi meg a legjobban, de látni akarja Flaviát a szoknyája nélkül. Nem is kell sokat várnia, és Flavia szabad keze megindul a testén lefelé. Kételyek élednek Carlában. Ugyan cipzáras a szoknya, de nem fogja tudni levenni a kocsiban. Viszont Flavia nem áll meg a szoknya felső szélénél, lecsúsztatja a kezét egészen az alsó szegélyig, és onnan kezdi húzni a zárat. A nyelv pedig csak csúszik, és csúszik egyre feljebb, a szoknya egyre jobban nyílik szét. Aztán a szél abba is belekap, és mielőtt Carla fel tudná fogni, már el is repült.
- Melltartó kapocs – vonja meg a vállát csábosan Flavia, Carla csodálkozó szemei láttán.
Flaviának ötlete sincs, miért is vette le a szoknyáját, de jól esett neki. Érzi magán Carla barna szemeinek égető tekintetét, és ez felperzseli a vérét. Főleg, mert kivételesen nem normál harisnyát vett a szoknya alá. Kedvenc tangája mellé – vagyis inkább alá – combfixet vett fel. Ugyan nem szokása, de ezúttal azt az újfajtát, amin szilikon csíkot rejtettek el a csipke alá, hogy lessen hordani harisnyatartó nélkül, és ne csússzon le.
A démoni autó szép lassan veszít a lendületéből, és az út mellé áll, a finom homokra. Carla igazán érzi az autót, mert a kerekek nem pörögnek ki még az ilyen laza talajon sem.
- Valami baj van? – pillog társára a szőke ciklon.
Carla szó nélkül kiszáll a kocsiból, és tesz a parton pár lépést. A menetszél helyett most az óceán felől érkező sós szél kap a hajba, és lebegteti a kabátját.
- Carla – szólal meg csendesen Flavia.
Társának hangjára megfordul Carla. Flaviára néz, aki ezúttal az ülés tetején ülve, szexisen oldalra döntött fejjel néz rá. A következő szélroham haját az arcába fújja, mire inkább megfordul, és hirtelen széttárja karjait úgy, hogy a szél egyszerűen lehúzhassa róla a kabátot. Persze a nehéz bőr nem repül messzire, pontosan a motorháztetőn landol. Flavia szemöldök felhúzva figyeli Carlát. A göndör szépség az autó elejéhez lép, felteszi lábát a lökhárítóra, majd fellép a motorházra. Tudja jól, hogy ez nem a könnyített kaszni, ez meg fogja tartani a súlyát. Ezután lassan, de biztosan leveszi a felsőjét. Alatta fekete melltartót visel.
Flavia elismerően pillant az elővillanó kávébarna bőrre, a kockás hasra, a szépen ívelő mellekre. Aztán fütyülve bíztatja a folytatásra. Carla nem is vár tovább. Megfordul, kigombolja a nadrágot, majd nyújtott lábakkal előredől, és letolja a nadrágját, amit könnyedén át tud húzni meztelen lábfején. Cipőjét ugyanis egy óvatlan pillanatban ott hagyta a homokban. Rajta a nadrág alatt csupán egy feszes francia bugyi van.
- Gyere ide, cicus! – hívogatja ujjával a kávé-szépség az angyalkát.
Ő készséggel enged a kísértésnek, és együtt vetik be magukat a hűs habok közé.
Flavia nedves bugyival ébred reggel. El sem hiszi, hogy ezt álmodta, viszont titkon abban reménykedik, hogy egyszer mégiscsak lesz ilyen jó kapcsolatban Carlával. Még egyszer nyújtózkodik egyet, majd átöleli a párnáját, takaróját a két lába közé szorítja, és visszahunyja a szemeit abban a reményben, hogy még egy kicsit álmodhat.

Előzmény: A zsákmány