Vesszőfutás Velencében (3)

Este egyenként vitték el őket egy-egy gondolában, de akkor már mezítelenek voltak s csak egy bő köpeny volt rajtuk, úgy érkeztek meg a Campo San Giacomo, azaz Szent Jakab templom terére, a gnómhoz. Ott a kihirdető felolvasta az ítéletet, majd azt is közölte, hogy azonnal végrehajtásra kerül. Mire, akik hallották ezt, felocsúdtak volna, már újra eltűntek a térről a delikvensek. A gondoláikban mentek vissza a S. Marco negyedbe egyenként, ahol kitették őket, de már a köpenyeik nélkül, a kis csatorna partjaira s kezdődhetett a vesszőfutásuk.
Nem tudták hol vannak, hiszen nem ismerték alaposan Velencét, csak pár napot voltak előtte ott, abból is hosszabb időt a börtönben töltöttek. Így szinte mindegyik más-más irányba indult el, azt gondolta megfelelő iránynak a gnóm felé.
Jó pár sikátor, utcácska, kis híd megtétele után – a kevésbé megzavarodottak, s nem a gondjaikon merengők – rájöttek, hogy az elágazásoknál mindig kis tábla jelzi a helyes irányt: S. Marco, vagy Rialto.
Ugyan már este, azaz sötét volt, s Velence sikátorai nem híresek kivilágításukról, de azért olyan sötét sem, hogy ne „világított” volna a mezítelenségük, a fehér bőrük.
Igaz, nem voltak túl sokan az utcákon, hidakon, még nem terjedt el a „vesszőfutás” híre a közösségi térben, így elég nagy távot maguk mögött hagyhattak.
A három német macsó nem sokára „összetalálkozott” az egyik hídnál, mert jó szokásuk szerint hangosan kurjongattak, énekeltek, mint egy „jeladásként” a többieknek, így találtak a hang után egymásra.
De pechjükre nem csak ők találtak egymásra, de rájuk is „találtak” a helybéli lakók, akik túl zavarónak vélték az újabb esti-éjszakai zajongást, hangos éneklést. Volt, ahol csak a lakások erkélyéről öntötték nyakon a lent az utcán, hangosan kurjongatva vonulókat; de rájuk találtak azok a helybéli fickók is, akik előre eltervezték, megszervezték azt, hogy a vesszőfutásuk közben megzavarják, „foglyul” ejtik azokat. Alaposan ellátják majd a „bajukat”, sőt nem csak megverik, megszégyenítik, de meg is erőszakolják őket büntetésül azért, amiért e vesszőfutásra ítélték őket a hivatalos szervek. Még azt is eltervezték, hogy a fogságuk egészen éjfélig tart majd, így nem érnek oda időben a gnómhoz, tehát maradnak továbbra is Velence börtönében két évig.
Szerencsétlenségükre a németek nem csak rossz irányba indultak, de nem is figyeltek fel, az elágazásokon lévő, helyes irányt mutató táblákra, ezért hamarosan a Venice Színház közelbe kerültek. Ott pedig egy tősgyökeres velencei is könnyen eltéved a zegzugos kis sikátorokban.
Ide is utánuk jöttek azon helybéli fickók, akik a terveiket követve – a három németet – zavarva – abba a sikátorba űzte, amelynek közepén mások már vártak rájuk. El is kapták mind a hármat. Szájukat betömték előkezelt rongyokkal, szemükre sálat tettek s bevonszolták a három németet lefogva, majd már elkábítva a házba.
Mikor magukhoz tértek éjfél felé, ébredezve, de még megkötözve azt tapasztalták, hogy fáznak, de nem csak fáznak, hanem alaposan sajog, ég a hátuk, fenekük, de még jobban a hátsó ánuszuk. A megkötésük miatt megtapogatni nem tudták, de azért „ráébredtek” arra is, hogy mindannyiukkal megtették azt, talán nem is egyszer, amit ők is számtalanszor nagy nevetések közben megtettek a társaságukba került csajokkal, lányokkal elkábításuk után.
Mikor ráébredtek a valóságra, arra is rájöttek, hogy hiába is kiabálnának már segítségért, csak azt érnék el, hogy még kapnának újabb hiriget a hátukra, hasukra, de mást is az ánuszukba. Így hát inkább csendben maradtak, még egymás között sem beszélgettek, sugdolóztak, hanem azon töprengtek, hogy mit tegyenek, majd ha valaki, vagy valakik belépnek hozzájuk.
Közben azért hallgatták a kintről beszűrődő zajokat, beszédfoszlányokat s próbálták megérteni azokat.
A két fiatalabb srác azonban más úton indult el s haladt. Ők hamar rájöttek külön-külön is, hogy az elágazásokon a helyes irányt jelzik a táblák (Rialto), így ha néha el is tévedtek, tettek kisebb kitérőket, alapvetően jó irányba haladtak. A híd felé.
Még az is előnyük volt, hogy arra is rájöttek, hogy mezítelenül, szinte „világítva” az éjszakában a pöre bőrükkel, ezt csökkentsék. Ezért az egyik hídnál lementek egy stégre s ott lehasalva a vízből merítettek piszkos vizet, s bekenték a bőrüket, így hamarosan már nem voltak olyan feltűnőek a magukra kent sártól, piszoktól.
Abból is sejthették, hogy jó irányba haladnak külön-külön, mert egyre nagyobb lett a tömeg a szűk sikátorokban, hidakon, észlelték, hogy izgatottabb is a tömeg, melynek okát sejtették is: ők voltak azok, illetve a vesszőfutásuk.
Nem sokára már a híd közelbe értek, de azt is belátták, hogy a sűrű tömegben nem tudnak előre haladni már, nem „takar” eléggé a sáros, piszkos, összekent test sem, de azt is belátták, hogy így nem jutnak át a hídon a gnómig.
Visszafordulva arra jutottak, hogy a parton maradva a híd mellett tovább haladva kell lejutniuk a Grande Canale partjára s ott át kell úszniuk a csatornát.
Míg megközelítették a vizet, annak partjára kiérve, elképedve látták, hogy a vízen igen sok hajó, vaporetto, motor csónak, gondola kerülgeti egymást. Szóval zsúfolt a vízfelület, nehéz lesz közötte úszni.
Végre így akadtak egymásra a parton, s majdnem megijedve egymástól szinte egyszerre ugrottak a vízbe.
Ennek két előnye is volt: nem látszott a mezítelenségük, ruhátlanságuk; de már bent voltak, együtt a vízben. Így hát nekilódultak s igen óvatosan haladva, kerülgetve a sok vízi alkalmatosságot, jó egy óra alatt átértek a másik oldalra úgy, hogy nem vették őket észre se a hídról, se a partokról, de a vízi alkalmatosságokról sem.
Azt is konstatálták, hogy milyen nagy a tömeg a hídon, de még a piacon is, pedig már dél óta nem voltak ott árusok.
Arra is rájöttek, hogy a vízből nem mászhatnak partra, mert erre sem hely, sem kellő sötétség nincs. Azt is megbeszélték közben, hogy itt nem tudják újra összekenni magukat, palástolva mezítelenségüket, mert bár a csatorna vize koszos volt, de ahhoz nem eléggé.
Segítség kell!
Szerencséjükre a vízből is látható volt egy utcai óra, így azt is látták, hogy még van idejük éjfélig. Persze a hátralévő közel másfél órát nem tölthetik a vízben, mert túl azon, hogy átfáznak, átfagynak, de le is merevednek, nem fognak tudni mozogni, futni, pedig az utolsó métereket jó erőben, rövid idő alatt – kihasználva a meglepetést – kell megtenniük.
Visszafelé úsztak a híd felé, a kanyarban, s találtak is egy kis csatornácskát, ami éppen gondola szélességű volt. Ide állhattak be hajnalban, a teherhordó gondolák, kipakolni a friss árut a halpiacra.
Ott áztak a vízben, kezdtek dideregni már, mikor egy halk hangot hallottak a fejük fölött. Rossz angolsággal szólt:
- Ti vagytok az elítéltek? – kérdezte a hang.
- Igen, igen. – élénkültek meg.
- Nem a német macsók, ugye? – jött az újabb kérdés.
- Nem, mi más nemzetiségűek vagyunk. Kérlek, segíts nekünk! Ki kell jutnunk, s el kell érnünk a gnómig, hogy elkerüljük a büntetésünket. – rimánkodtak.
- Tudom, segítek. Hoztam ruhákat, ezt vegyétek fel, ha kijöttetek a vízből, hogy ne legyen vizes! – hallották s tették is, amit mondott.
Felöltözve már hármasban kisétáltak, átfúrták magukat a tömegen, majd a téren már csak keresztül kellett futni a gnómig s átölelni azt.
Nagy taps s ováció fogadta ezt, majd elvezették és még az éjjel vonatra rakták őket.
(vége)