Mirkó ismét megcsapatik

A történet kitalált. Játszódik százegynéhány éve, amikor még a csendőrök képviselték vidéken a hatalmat.

A kunyhóm nem volt valami tágas, de magam építettem nádból a zsombékos terület szilárdabb részére. Az évek során sokat toldozgattam foldozgattam, és így már nem esett be az eső sem. A kunyhó előtt sütöttem a kis tűzön a nemrég kifogott halat, amikor meglátogatott Tihomér, akivel ismeretségünk nem volt régi keletű. Néhány hete a csendőrök mindkettőnket deresre húztak. A vállas, izmos férfit a piactéren kapták el zsebtolvajlásért, míg az én számlámon némi tiklopás szerepelt. Megosztoztunk a sügéren, majd kevés szóval a kunyhóba invitált.

- Hogy s mint vagy Mirkó? – kérdezte. – Látom, már egész jól tudsz ülni.

- Magamfajta parasztlegény idejekorán megismerkedik a deressel – feleltem, és a félhomályos kunyhóban hellyel kínáltam, majd megtömtük kurta pipáinkat.

- Az öreg egész jól bírta – emlékezett vissza. – Magamról azonban nem mondhatom el ugyanezt.

- Ne gondolj ezzel, nem vagyunk egyformák – eregettem a szép, bodor pipafüstöt.

- Gondolok mással akkó – hunyorított rám. – Ladomér a lyánytól bolydult meg, de jómagam inkább veled nyoszolyáznék, Mirkó.

Felhúztam a szemöldököm, erre igazán nem számítottam. Tihomérnak felesége is volt már vagy kettő, nem is gyanítottam, hogy másra vágyik.

- No ne kéresd magad – biztatott.

- Vond elő a lőcsöd, hadd lássam – döntöttem végül.

Ha szép, jó formájú és fogású lőcse van, bizony magamba eresztem, döntöttem el. Nem is csalódtam, amikor kioldotta gatyamadzagját, és kezével elővonta a büszkeségét. Félig már merev állapotba hozta a látványom is.

- Ejha – dicsértem elismerően. – Mostanában nem sűrűn láttam ilyen daliásat. Jó idő elmúlik úgy, hogy csak magamnak verem.

- Használd ki az alkalmat – biztatott Tihomér, és ökléből újra és újra előbukkanó lőcsét felém kínálva oldalvást heveredett.

Letettük kialudt pipáinkat. Magunk fajta lápi népek között nem szokás a sok szó. Fölé hajoltam, és mivel nem is volt büdös, körbenyaltam lőcsét, majd engedtem, hogy számba tegye, hogy leszopasson. Kisvártatva levettem bő gatyámat, és kevés zsírt kentem a hátsó nyílásomra. Hamarosan ostromolni kezdett, és némi fájdalmas feszegetés után bevette váramat. Lendületesen hágott, miközben kétszer is pózt váltottunk, végül négykézlábra helyezkedtem, és úgy lövellte belém magját. A jól sikerült csatározás után hevertünk egymás mellett, kitapogattuk kurta pipáinkat és ismét füstöt kezdtünk eregetni.

Két nappal később a csendőrök ismét megállítottak, noha nem volt nálam lopott tik és más sem. Épp csak halat akartam a fogni a vacsorámhoz, amikor rám tették a bilincset, és ismét futhattam a lovaik után a porban. Még nem derült ki, miért visznek be, de azzal tisztában voltam, hogy különösebb ok nélkül is jár a huszonöt bot.

A tömlöcben ezúttal hárman vártunk sorunkra. Balambóc bátya hevert a szalmán egy ismeretlen férfi mellett, akinek jobb ruhája láttán úti vándornak gondoltam, és nem is tévedtem sokat. Balambóc megosztotta velem szalonnáját és kenyerét, míg az idegen elutasította a kínálást. Szemlátomást sokkal jobban aggódott sorsa felől, minthogy egyen. Csendesen rágcsáltuk a szalonnabőrt, és figyeltük a férfit, aki a falnak vetve hátát ült, és szalmaszálat hajtogatott ujjai között minél kisebbre, majd kihajtotta és kezdte elölről.

- Mért hozták be, uram? – kérdezte Balambóc, hiszen ő is jól láthatta az idegen ruházatán, hogy nemesember.

- Hogy mersz szólni hozzám, bitang? – villantotta ránk dühös tekintetét a fogoly.

- Ahogy gondolja – Balambóc vállat vont, és a továbbiakban nem vett tudomást rabtársunkról.

Miután leszállt az éj, és az öreg elszunnyadt, ismét megpróbáltam szóra bírni az idegent, ezúttal sikerült is.

- Honnét vetette ide a sors uraságodat? – kérdeztem.

- A ravinovinói egyetem tanára vagyok, átutazóban – válaszolta lassan. – Filozófiát és történelmet tanítok ott.

- Az uraságok hintón szoktak utazni – kételkedtem.

- Kiraboltak, a köpönyegem is elvitték. Amikor jelentettem a csendőröknek a gaztettet, ők engem hoztak be.

- Az megesik errefelé – most már hihetőbbnek tűnt a meséje. – Próbáljon pihenni, a holnap mindig okosabb a mánál – bölcselkedtem, ami éveim számát tekintve kissé pökhendiségnek tűnhetett, hiszen nemrég haladtam túl a húsz évet.

Korán reggel a csendőrök hangjára ébredtünk. Pár falat szalonnát és száraz kenyeret kaptunk reggelire hűs kútvízzel, majd egyenként kimehettünk az udvar végi pottyantóshoz a szokásos eljárás szerint. Utána sor került a sebtében meghozott ítéletek felolvasására. Az egyik írástudó csendőr kihajtotta az ívet, és érdes hangon rákezdte:

- Balambóc, koldulásért huszonöt botütés!

- Köszönöm alássan – hajtotta meg fejét a hajdani katona.

- Drave Marekovi, mán ha ez a neve, csavargásért huszonöt bot!

- De uram, ez igazságtalan, engem kiraboltak! – tiltakozott a férfi.

- Sergeházi Mirkó, csavargásért szintén huszonöt bot! Megértette?

- Igen, uram – feleltem kiszáradt torokkal.

Kivezettek bennünket az udvarra, és elsőnek ismét Balambért tessékelték fel a deresre. Megszokásból oldotta meg gatyamadzagját, mielőtt felfeküdt a deszkára, és kérges kezével megtapogatta fenekét, mielőtt megkapaszkodott volna a deres lábaiban. Pillanatok alatt deresre húzták, és míg az egyik csendőr megbotozta, a másik unottan számolta az ütéseket. Balambóc szokása szerint elégedett sóhajtásokkal fogadta az ütéseket, nem először mutatták be a botnak, és nagy valószínűséggel nem is utoljára. Amikor a büntetés végén felkászálódott a fekpadról, elismerően dicsérte az őt elverő csendőrt:
- Ez jólesett, uram, alaposan ellátták a bajomat! – majd a közeli fa tövébe roskadt, hogy onnan nézze végig a többieket, miközben pihen egy kicsit mielőtt megkapja a szabaduló passzust.

- Drave Marekovi – kocogtatta meg szokása szerint a derest a csendőr, hogy sürgesse a vonakodó férfit.

- Uraim, ez tévedés lesz, én a ……-i egyetem nagy hírű tanára… - kezdte, de a csendőr szavába vágott.

- Ne várja meg, hogy segítsünk!

- Kérem, én még soha… nem kaptam verést – árulta el az idegen, miközben felfeküdt a deresre arccal lefelé.

- Akkor eljött az ideje – felelte a számoló csendőr, és mivel a tanár elfelejtette kibontani nadrágját, ő tette meg helyette, miközben eligazgatta a férfit, hogy szabályosan feküdjön. Lemeztelenítette a fenekét, és valóban, a fehér ülepen nem látszottak régebbi verések nyomai, mint a miénken.

- Kérem – emelgette a fejét a férfi akkor is, amikor a bot megérintette a fenekét, és a csendőr nekikészült, hogy elverje.

Balambóc és én, de a csendőrök se láttak még ilyet. A többi csendőr is odagyűlt a váratlan szórakozásra. A férfi vad horkantásokkal fogadta az első ütéseket, feneke meg-megfeszült, elernyedt, és egymás után többször is recsegve fingott. A csendőrök harsány kacagással fogadták a vidám eseményt, hogy nemcsak a szájával, de a fenekével is tiltakozik. A botozó csendőr is megállt, annyira kacagott ő is. Utána ismét megmarkolta a botot, és folytatta a verést. A férfi panaszosan jajgatott, miközben megszégyenítették, de hiába próbálta visszatartani, ezután is el-elszólta magát a feneke egy-egy botütés nyomán. A recsegés végül abbamaradt, de a szájával továbbra is panaszolta, hogy őt igazságtalanul verik el, és hogy még soha de soha nem kapott ilyen büntetést. Még Balambócnak is mosolyra állt a szája, pedig épp az imént kelt fel a deresről.

- Fel e gondoltál kelni? – kérdezte a csendőr, amikor hiába oldozták ki a szíjakat, a megvert tanár továbbra is zokogva feküdt a deresen.

- Uraim, nagyon fáj… - emelgette a fejét, és óvatosan próbált talpra kecmeregni, de nem ment.

Végül, ahogy ilyenkor szokás, a deres megbillentésével esett le róla, és mászott el Balambóc felé a fa alá. Ott igyekezett felhúzni nadrágját, közben többször is láthattuk pucér lőcsét is, melyet nem is igyekezett takargatni. Úgy elbámultam a látványon, hogy a csendőr harmadszori figyelmeztetésére figyeltem csak fel.

- Sergeházi Mirkó, huszonöt bot! – közben a tiszteletre méltó eszközzel kocogtatta a derest.

- Igenis, uram – oldottam ki gatyamadzagomat, és nagyot szusszanva elhelyezkedtem a fekpadon.

- Ugye, nem először kóstolsz botot? Mintha ismerős lenne a feneked – kérdezte a csendőr, aki a botozás munkáját végezte aznap.

- Nem uram, legutóbb is uraságodnak tetszett elverni, Szent György napja után való pénteken – fordítottam hátra arcomat, miközben deresre húztak.

Hátsómon ismét könnyű szellőt éreztem, de ez most nem hordozta eső ígéretét.

- Emlékszem – emelte fel a botot, és a levegőbe suhintott vele, mielőtt lecsapott. – Ladomir akkor kapta a harmadik huszonötöt a lyány miatt, aki után járt – komótosan mérte ki az ütéseket, amiktől szokásom szerint nagyokat nyögtem, de azért odafigyeltem beszédére is. – Azóta összeházasították egy másik lyánnyal, és a gazdatiszt parancsára minden hónapban jelentkezik újabb huszonötért, három egész éven át. Ennél hatásosabb gyógymódot nem ismerek, a bot sok ostoba parasztot kigyógyított a nyavalyájából.

- Oh, igen, uram – helyeseltem, majd elégedett nyögéssel fogadtam a következő ütést.

- Szerinted is használ?

- Nagyon… auhhh… hasznos, uram – bizonygattam.

- A magadfajta csak ebből ért – kacagtak harsányan a bámészkodó csendőrök. – Ha még sem, akkor a kezelést meg kell ismételni.

- Úgy igaz – botozott továbbra is komótosan, mint aki már rengetegszer vert el valakit deresen. N

Nyögdécselve helyeseltem, míg a másik csendőr hangosan számolt. Első alkalommal éreztem azt, amit Balambér, amikor lekászálódik egy alapos verés után a fekpadról. Nem is rejtettem véka alá véleményemet, amikor felkecmeregtem a botozás végén a deresről:

- Hálásan köszönöm, uram, ez jólesett! – ereszkedem óvatosan Balambér és a megviselt tanár közé a fűbe.

- Végre valaki hálás a munkámért – vakarta a fejét a csendőr. – Nagy munka valakit alaposan elverni, és sokan nem fogják ezt fel.

A többi csendőr visszament a házba, de a számoló csendőr a kapu felé nézett:

- Ladomér jön, talán itt az idő egy újabb adagra?

- Ez igen valószínű – felelte a csendőr – Legutóbb is holdtölte volt, amikor elvertem.

- Uram – ért közelbe Bágyoni Ladomér, és szokása szerint a gyolcs bő gatyán keresztül megsimogatta fenekét. – Tisztelettel kérem, hogy a törvény által nekem büntetésként kirótt botozást mérje ki rám!

- Használ? – kérdezte a számoló csendőr, miközben deresre húzta a férfit.

- Ó, igen, használnia kell – buzgólkodott Ladomér.

- Jó bot ez, sok paraszt köszönheti neki, hogy jó útra tért – kínálta meg vele a botozó csendőr. – Ugye, ízlik?

- Meglehető…sen – nyögte a férfi, és hátranézett, majd újra felnyögött, ahogy a kínzóeszköz a testébe mart.

- Fejet előre! – parancsolta a botozó csendőr, és újabb ütésekkel nyögdeltette a férfit. – Vedd úgy, hogy jót akarok neked! Ez a bot csodákra képes. Hamarosan a nevét is elfelejted annak a lyánynak!

Ladomír és az őt botozó csendőr végigbeszélgette az egész büntetést. A csendőr kérdéseire alázatosan válaszoló férfi igyekezett tisztelettudóan nyögdécselni, és elnézést kért, ha nagyobbat jajdult, kínosan érezte magát. Elvégre nem először kínálták meg bottal, mégsem tudott uralkodni magán. Mindamellett bizonygatta, hogy jólesik neki a kemény botozás, és kifejezte abbéli reményét, hogy használni fog. Felemlegette, hogy minap, amikor a csapszékben találkoztak, és a csendőr úr említette neki, hogy hamarosan esedékes a következő huszonöt, megrettent, és ezért nem fizetett a figyelmeztetésért egy kupa bort a csendőr úrnak, de legközelebb isten bizony meghívja. A csendőr újfent elmondta neki, miközben keményen verte, hogy minden holdtölte reggelén jelentkeznie kell újabb botozásért, míg le nem telik a három év. Érjen ide mindig hajnalban, mert ha nem jön, érte mennek, és akkor a piactéren kell szégyenszemre megcsapatnia magát. Itt mégis kevesebben vannak, és maga is beismeri, hogy jólesik neki, hát miért maradna el? Ladomír nagyokat nyögve helyeselt, és amikor megkapta az utolsót, elégedetten sóhajtott fel:
- Köszönöm uram, isten tartsa meg tehetségét – majd térdre húzta magát, és lelépett a deresről. – Vendégem a csapszékben, uram, egész hónapban az én kontómra ihat.

- Szavadon foglak – felelt a csendőr, és odaszólt számoló társának. – Látod, mindig mondom, hogy amint rájönnek, hogy az saját érdekükben botozom meg őket, mindjárt hálásak lesznek.

Hamarosan megkaptuk az elbocsátó passzust, és mind a négyen elhagytuk a csendőrség udvarát.