Mirkó, a tyúktolvaj

Történik százegynéhány éve, ahol még kakastollas csendőrök képviselték vidéken a hatalmat. A történet ezúttal is fiktív, és szándékom szerint korhű.

A csendőrök nem sokat teketóriáztak velem, amikor elfogtak néhány tik ellopásáért. A bűnjeleket megtalálták az iszákomban, ahová elrekkentettem a kotkodákat, amikor kerülővel igyekeztem a szittyós vidéken át kunyhómba. Tán a paraszt látott meg, tán a szomszédai eresztették nyomomba a kakastollasokat, mindenesetre alaposan megfuttattak, mielőtt belöktek a tömlöcbe pár hozzám hasonló balsorsú társaságába. A gyér fényviszonyok miatt csak egymás körvonalait láttuk.

- Te vagy-e a Sergeházi Mirkó? – fordult felém a hozzám legközelebb heverő legény a szalmán.

- Én valék – feleltem. – Ismernők kéne egymást? – firtatózom.

- Aratáskó együtt kaszáltunk tavaly, Bágyódi Ladomér a becsületes nevem – felelte, és megszorítottuk egymás jobbját.

No lám, a Ladomér, aki elcsábította a gazdatiszt Mariska lyányát, emiatt előbb huszonötöt vertek rá, most meg bezárták, ahogy félfüllel hallottam a búfelejtő csárdában a minap.

A salétromos falú helyiségben Ladomér a falra sercint egy jóízűt, majd visszadől a szalmára.

- Mit követtél el, Mirkó? – hangzott távolabbról, a hang tulajdonosában az idős atyafira, a hatvan év körüli Balambócra ismertem.

Mindenki így hívta, aki csak ismerte. Koldulásból, kisebb lopásokból tartotta fenn magát. A dologhoz nem fűlött a foga, de ha volt pár fityingje, azt elmulatta a csárdában.

- Pár tik akadt az iszákomba – vallom be szégyenkezés nélkül. – A kakastollasok megfogtak.

- Azért kijár egy kiadós huszonöt – tűnődik Balambóc.

- Az ördöggel cimborálnak ezek, hogy elkaptak bennünket – köpök ki keserűen.

- Ez a sorsunk. Mindannyian deresre kerülünk holnap – hallatszik a morgás bal felől, ismeretlen férfi könyököl fel. – Engem a piactéren kaptak el, néhány gazdának könnyebb lett a zsebe – meséli. – Hamarja Tihomér – mutatkozik be. Hangjából ítélve még ő is innen van harmincon.

- Holnap mindannyiunkat megcsapatnak, és mehetünk – szól Balambóc a sötétbe.

- Félsz, Balambóc? – kérdi Tihomér.

- Mitől félnék? Kaptam én már annyit, amennyit ti együttvéve – veti vissza a szót foghegyről az öreg. – Még ferencjóska közkatonájaként kaptam először pálcát, majdnem negyven esztendeje Mátyás napján. – A kényszersorozás nem volt ínyünkre, hát időről időre meg kellett feküdni a derest. Tizenhét év után szereltem le, kifizettek annyival, hogy haza tudtam jönni. Aztán a csendőrök megcsapatnak, ha úgy gondolják, rég kapott a Balambóc.

- Nincs is ellenemre most a bot – tűnődik Tihomér. – A napokban gondoltam arra, hogy idestova azóta nem hoztak be, mióta a szolgabíró kinevezése alkalmából megcsapatott, és azóta már elvásott az új csizmám. – Az első néhány alkalom után már nem kellett erővel dereshez rángatniuk, magam feküdtem fel – dicsekszik.

- Ladomér – fordulok Mariska megrontójához. – Még mindig gondolsz arra a lyányra, vagy használ a bot?

- Nem, még mindig nem használ, pedig már a harmadik huszonötre fogok holnap felhasalni néhány héten belül – feleli keserűen. – Mariskát hamarosan férjhez adják a szolgabíró fiához, miközben nekem még a deresen is ágaskodik, ha csak eszembe jut az a lyány.

Szavai megnevettetnek bennünket. Láttam én is Mariskát, pirospozsgás, erős lyány, de bennem ugyan nem mozgatott meg semmit. Ladomér pedig hiába várja, hogy a bot segít, továbbra is ágaskodik rá.

Az éj leszálltával elcsendesedünk, próbálunk valamennyit aludni. Másnap a csendőrök ébresztenek, még alig pirkad, amikor kapunk némi élelmet és vizet, és egyenként kimehetünk az udvar végén álló pottyantóshoz is.

- Nincs is többre szükség – rágcsál kevés fogával egy szalonnabőrt Balambóc. – Nem jó teli gyomorral deresre feküdni.

Ebben valamennyien igazat adunk neki. Miután az orvos egyenként megvizsgál, ami abból áll, hogy megnézi csupasz fenekünket, és egy-két perc után közli, hogy alkalmasak vagyunk a büntetés felvételére, a csendőrök kihirdetik a gyorsan meghozott ítéleteket.

- Balambóc bátya, a szokásos huszonöt bot koldulásért – olvassa egy nagy ív papirosról az első nevet a kakastollas.

- Köszönöm alássan – biccent az öreg.

- Hamarja Tihomér, piaci lopásért kaptunk el, szintén huszonöt bot – harsan a csendőr hangja.

- Köszönöm, uram – szusszan nagyon Tihomér.

- Bágyódi Ladomér, huszonöt bot, hogy elfelejtsd a gazdatiszt lyányát, Mariskát – jön a következő ítélet érces hangon.

- Próbálom, uram, próbálom – bólogat Ladomér, és két keze gyolcs nadrágján keresztül a fenekét markolja, mintha máris érezné a számára kimért botütéseket.

- Sergeházi Mirkó, tiklopás – fordul felém a csendőr felpillantva az ív papirosról. – Huszonöt bot a farodra, hogy megjegyezd, a lopást a biblia is tiltja.

- Megjegyzem, uram – ígérem buzgón, noha tudom, hogy ezután is rá fogok járni a parasztok lábasjószágára.

Mindannyiunkat kiterelnek az udvarra, ahol már felállították a derest. Még alig kelt fel a nap, Balambóc az első. Nehéz sóhajjal végigfekszik rajta, miután megoldja gatyamadzagját. A csendőr egy határozott rántással lerántja fenekéről a bő gatyát, melyhez hasonlót a csikósok hordanak errefelé, felfedve az öreg szíjas ülepét. A következő percekben csak háromféle hangot hallunk. A legfélelmetesebb a bot hangja, ahogy újra és újra a felkínált testrészre sújt. A másik az öreg fegyelmezett sóhajai, melyekkel az ütéseket fogadja. A harmadik a másik csendőr hangja, aki unottan számolja a társa által kimért ütlegeket. A botozás végeztével feloldják a szíjakat, melyek igencsak hasznosak egy ilyen fájdalmas büntetésnél, és Balambóc lekecmereg a deresről. Arca piros, nehezen lélegzik. Zavartan igazgatja bő gatyáját, fenekére véraláfutásokat rajzolt a bot.

- Hamarja Tihomér – a csendőr megkocogtatja a bottal a derest, mire a férfi lehasal, meglazított nadrágját neki is lehúzzák.

A megalázó büntetés fájdalmas jajgatást csal elő a Tihomérból, aki fogadkozik, hogy nem fog többé lopni, száradjon le a keze, ha megint más zsebébe nyúl. Felemlegeti jézust és az összes szenteket, a segítségüket kéri, hogy elviselje a kemény ütéseket. Arca szégyentől vöröslik, amikor a verés végeztével lekászálódik a deresről. Aggódik, hogy hírét visszük a faluban viselkedésének, és estére a csárdában már mindenki rajta fog nevetni, ez leolvasható arcáról.

- Bágyódi Ladomér – hangzik az újabb parancsszó, és a legény bátortalanul elhelyezkedik a deresen, előre letolt bő gatyával.

Fenekén látszik az előző hetekben kapott botok nyoma, emiatt jobban megszenvedi a büntetést. Hosszan elnyújtva nyögdécsel, jajgat, ahogy a bot dolgozik rajta. Nem kímélik őt sem. Amikor kioldják a szíjait, nehezen mozdul, egyszerre akarja a kín könnyeit letörölni és fenekét elrejteni, de annyira remeg, hogy a csendőröknek kell segíteniük. Belerázzák a bő gatyába, és odébb lökik, a két leroskadt férfi, Balambóc és Tihomér mellé.

- Sergeházi Mirkó – emlékeztet a csendőr arra, hogy én következem.

Odalépek a dereshez, és félelmemet leküzdve kibontom a gatyamadzagot és leeresztem a bő gatyát én is. Végigfekszem a gyalulatlan deszkán, majd megkapaszkodom a deres lábaiban. Hűs szélroham éri fenekemet, ez jó, nagyon jó, mert ha a bot fog cirógatni, akkor enyhíti lángoló hátsóm kínjait. Valóban, a szél nem csillapul, sőt erősödik. Többször kell a szememből is kisöpörni a belesodort növényi törmeléket, szemetet, amíg botoznak. Szerencsére ennyi mozgást megengednek a szíjak, csak a fenekemhez nem nyúlhatok. Az erősődő szélben a számoló csendőr hangja is erősödik, a másik gyorsít, hogy minél előbb kimérje meg-megfeszülő fenekemre az ütéseket, és ezzel ugyancsak megnyögdécseltet.

Mindenki másképp viselkedik a deresen, de általában csak nyögdelni szoktam. A hűsítő zápor az utolsó ütéseimnél ered el, de még megkapom a huszonötöt, mind egy szálig. A csendőrök em várják meg, míg lemászom a deresről, megbillentik, hogy leessek róla, és magamnak kell feltápászkodnom, míg a két csendőr besiet az épületbe. Félnek az esőtől, pedig az eső jó.

A másik három éjjeli zárkatársam is így gondolja, mind erőre kapnak, és mire megkapjuk a csendőrök által kiállított passzust, hogy elmehetünk, már sokkal jobban érezzük magunkat az isten által az égből küldött esőtől, mely langyos borogatássá változtatta lángoló fenekünkön a gyolcsnadrágot.

A csendőrség udvaráról kijutva négyen négyfelé indulunk. Hamarosan a parasztok kertekalján óvakodom, hiszen az esőben ritkán dugják ki a fejüket, még a kutya is behúzódik házába, és a tikok engem várnak. Büntetés ide vagy oda, legalább egyet megsütök ma, annyira éhes vagyok.
Vége