Egy viktoriánus korabeli felsőbb iskola hétköznapjai

A viktoriánus kori Angliában a felsőbb réteg tagjai külön bentlakásos iskolába jártak, és többen közülük tanítani is ott maradtak diákéveik elvégzése után. Az alábbi fiktív történetben a tanárok hétköznapjai kerülnek más megvilágításba. Figyelmeztetés: A történet homoszexuális aktust is tartalmaz.

A tanárok közül többen is igénybe vették az intézményben dolgozó pálcás szolgák segítségét. Az ötvenes éveiben járó Sir Wood is közéjük tartozott. Diákkora óta jól ismerte a pálca áldásos hatását, és azok alatt az évtizedek alatt is, mialatt tanította az új nemzedékeket, gyakorta érezte szükségét, hogy a pálcások kezére adja magát. A jó étvágyú férfi az utóbbi években kissé meghízott, ám ez sem akadályozta meg, hogy időről időre megcsapassa magát. Mivel a tanárok a szolgáltatást ingyen vehették igénybe, ellentétben a diákokkal, akik súlyos aranyakat fizettek az elnáspángolásért, így nem kellett takarékoskodnia az ütlegekkel. Ha szükségét érezte, felkereste az alagsori helyiséget, ahol elhelyezkedett a kiválasztott deresen vagy bakon, és nagyokat nyögve csapatta meg féltett fenekét. Tavasztól őszig, amikor a jó idő engedte, az udvaron kapta meg a magáét, és az sem zavarta különösebben, hogy itt még több kíváncsiskodó gyűlt össze, hogy megjegyzéseket tegyenek rá.


A tanárok egymás közötti vitáikat is gyakran így oldották meg. Amennyiben megharagudtak egymásra, nem hagytak fel a szokásos udvariaskodással, hanem egy iskolaszolgával levelet küldtek a másiknak, melyben mély tisztelettel a deresszoba látogatását ajánlották neki, hogy huszonöt vagy ötven ütéssel lehűtsék kedélyét. Az időpontot is megírták ilyen alkalommal, mert ők is jelen szerettek lenni az eseményen.

Sir Wood így nem lepődött meg különösebben, amikor egyik tanártársával udvarias szóváltásba keveredve még aznap délután levél várta a szobájában, melyben a tiszteletre méltó Sir Wilkins huszonöt botütést küldött neki, melyet másnap, az ötórai tea előtti órában kellett megkapnia. Szobája magányában olvasta el az udvarias fordulatokkal teli levelet, majd hasonló stílusban megírta Sir Wilkinsnek, hogy köszönettel elfogadja a botot, és reményét fejezte ki abban, hogy tanártársa elégedett lesz a látvánnyal. A levelet a szobája ajtaja előtt várakozó szolgára bízta, aki nyomban továbbította a tanári lakrészben három szobával odébb lakó Sir Wilkins számára.

Sir Wood számára nem volt ismeretlen a bot, ám most kifejezetten nem kívánta. Épp előző este rendelte fel a pálcást, hogy lefekvés előtt részesítse pálcázásban, és az ütéseket kimérő férfi többször is figyelmeztette, hogy maradjon nyugton a széken, melynek támláján áthajolva pálcázta a nyöszörgő férfi hátsó felét. Annak ellenére, hogy Sir Wood saját maga kérte az ütleget, elég nehezen bírta, és másnap a reggelinél a két szomszédos szoba lakója is maró gúnnyal megjegyezte, milyen panaszosan jajgatott.

Sir Wood pironkodva kért elnézést, és megjegyezte, hogy régebben sem bírta valami jól a pálcát, de mivel szüksége van rá, a jövőben nem fogja a szobájába hívatni a pálcást, inkább ő megy le megcsapatni magát.

Ezt hallotta meg a harmincas évei vége felé járó Sir Wilkins az asztal túloldalán, és nemes egyszerűséggel gyávának nevezte Sir Woodot. Ezt a kövér tanár tisztelettel visszautasította. Sir Wilkinsről mind tudták, hogy heti rendszerességgel szokta megfeküdni a derest, és meg se kottyan neki a szombat délutánonként kapott ötven botütés, melyben félévente egy hónapos szünetet tart. Ezt követte az udvarias hangú szóváltás majd délután a levél, melyben Sir Wilkins a legnagyobb tisztelettel huszonöt botütést küldött a hájas fenekére.

Sir Wood maga is tisztában volt azzal, hogy elhízott, mégis bántotta a hájas szó. A tükörben nézegette fenekét szobája magányában, miközben a gyógyító kenőccsel bekente a legutóbbi pálcázás halványuló nyomait. „Nem vagyok gyáva” – ismételte magában többször is, és igyekezett ráhangolódni a másnap ötórai tea előtt esedékes botozásra. Sir Wilkins előzékenyen ahhoz is hozzájárult, hogy azzal a bottal döngessék el, amelyikkel ő szokta kapni a szombat esti adagját.

Délben étvágytalanul tologatta tányérján az ételt, és a közelgő botozásra tekintettel a babsalátából sem szedett, pedig az kedvencei közé tartozott. Emlékezett néhány alkalomra, amikor verés közben jelentkezett a bab hatása, és hetekig nevetség tárgyává vált tanártársai körében, akik maró gúnnyal ajánlották neki a fingató botot, és tolták feléje az asztalon időről időre az ételkínálatban megjelenő babételek valamelyik formáját. Akkor még néhány évvel fiatalabb volt, és a szégyen máig égette, ahogy a botütések nyomán többször is recsegő hang tört elő fenéknyílásából. Szerencsétlenségére két másik tanár is ott várakozott bakra és deresre szíjazva, hogy megkapják a magukét, és így szem- és fültanúi voltak annak, hogy Sir Wood akaratán és szándékán kívül alfelével is véleményezte a kapott ütéseket.

Így ezen a napon félretolta a babsalátás tálat, melyet gúnyos mosoly kíséretében többször is feléje küldtek az ebédlőasztalon, és hamarosan el is hagyta az ebédlőtermet, hogy délutáni órájára felkészüljön. Mégsem tudta az időt megállítani, és az öt óra vészesen közeledett.


Gyávasága bizonyítéka lett volna, ha késik, ezért pontosan érkezett. Kabátját az a szolga vette el tőle, aki bekopogott, amikor eljött az idő, és lekísérte a tanárt a számára előkészített dereshez. Így nem telt bele sok idő, Sir Wood kövérkés testét a pálcások deresre húzták, és Sir Wilkins figyelő szeme előtt üdvözölte a bot egy kiadós ütéssel. Sir Wood felhorkant az ütést megérezvén, de egyelőre még tartotta magát. A következő ütések is csak meglepett nyögéseket csaltak ki belőle. Hamar rájött arra, régen ízlett neki ennyire a bot. Sir Wilkins minden tizedik ütés után megkérdezte tőle, hogy érzi magát, és ő minden alkalommal hangot adott elégedettségének. Bevallotta, hogy nehezen hangolódott rá a botra, de most érzi, hogy mennyire szüksége volt rá. A pálcázás alatt sosem érezte ennyire férfias cselekedetnek, hogy kikap, de a bot az más, erőteljesebb, férfiasabb.

Sir Wilkins hasonló udvariassággal hangjában válaszolt, megjegezte, hogy a bot remekül kicsinosítja Sir Wood hájas farát, és kifejezte abbéli reményét, hogy Sir Wood nem neheztel meg az ajándék miatt. Egyben arra is célzott, hogy amennyiben Sir Wood viszonozza a kedvességét, ő is ennek a botnak hasalna le legszívesebben. Sir Wood kijelentette két nyögés között, hogy megfontolja az ajánlatot, majd keservesen szuszogva felkecmergett a fenekét tapogatva, amikor kioldották szíjait.

- Hálásan köszönöm, uram – biccentett Sir Wilkins felé, majd a szolga karjára támaszkodva talpra állt, és segítségével felhúzta nadrágját.
- Bevallom, uram – mosolyodott el Sir Wilkins hátrarázva félhosszú, kékes árnyalatú fekete haját – hogy nem hittem volna, hogy ilyen jól fogadja. Felkészültem a jajveszékelésére, hogy szidni fogja a botot, engem, és az egész világot, mert megcsapattam.
- Eszembe se jutna, uram – vette fel sóhajtva a kabátját Sir Wood. – Hallom, ön is gyakran szükségét érzi a botozásnak. Heti rendszerességgel azonban túlzásnak érzem az ötven botot.
- Minden fél év után egy hónap pihenőt adok a fenekemnek.

- Hogyan vette észre, hogy jó hatással van önre a kapott verés?

Sir Wilkins zavartan felelt, miközben már a tanári lakrész folyosóján jártak.

- Még diákkoromban történt, amikor először kértem egy nehéz vizsga előtt magamnak verést. Addig mindig más rendelte el nekem, de aznap, amikor összeszedtem minden bátorságomat, és másnap sikerült a vizsgám, rájöttem, hogy a jövőben is így kell tennem. Így váltam kiváló tanulóvá és utána tanárrá. Tanári mivoltomban is gyakran hanyagoltam a kötelességeimet, és ekkor tanácsolta nekem egy tanártársam, egykori tanárom, hogy vegyem igénybe a bot segítségét újra. Ő maga is így cselekedett, és mivel tanárok számára ingyenes a szolgáltatás, majdnem egy év kihagyás után ismét megfeküdtem a derest. Utána eleinte havonta, majd az utóbbi években hetente húznak deresre. Már régen nem hanyagolom el a kötelességeimet, hála a botnak, ami még ennyi év után is félelmet kelt bennem.

Sir Wood ajtajához érve elköszöntek egymástól, majd nem sokkal később a tanári kar ötórai teáján ismét találkoztak. A többi tanár érdeklődve nézte Sir Woodot, aki óvatosan ült le a kényelmes karosszékbe, és kézbe vette csészéjét.

- Nos, uram, hallom megcsapatta a farát nemrég? – kérdezte egy hatvan év körüli tanár Sir Woodot.

- Ó igen, Sir Wilkins személyesen ellenőrizte a műveletet – bólintott a kérdezett.

- Sir Wilkins maga is nagy szakértő – vette át a szót egy fiatalabb, szőke tanár.

- Valóban, uram – fújta meg teáját Sir Wilkins. – Elmondhatom, hogy az utóbbi években én kaptam a legtöbb botot uraságaitok közül.

- Sir Wood, hogy érzi magát? Elvégre nemrég még a deresről nézhetett körül – jött a következő kérdés.

- Hálás vagyok Sir Wilkins úrnak, akinek jóvoltából ma igencsak megkaptam a magamét – felelte Sir Wood. – Köszönöm uraim, jól vagyok.

Sir Wilkins sötét haja árnyékából biccentett feléje. Sir Wood folytatta:

- Válaszul figyelmességére ma este felküldöm hozzá a pálcás szolgát, hogy még a szombati botozása előtt három nappal látogassa meg a bottal. Természetesen azzal, amelyikkel ma megkínáltak engem.

- Uraságod nem tudja kivárni a szombat estét, amikor a szokásos botozást veszem fel? – húzta fel szemöldökét Sir Wilkins.

- Tudatában vagyok annak, hogy meghíztam az utóbbi időben, ezzel egy időben a fenekem is kikerekedett, de ön mostanában gyakran használta rá a hájas szót.

Neheztelésem csak úgy múlik el emiatt, ha egy könnyű huszonöt bot után tér nyugovóra ma.

- Ne kéresse magát, tapasztalatból mondom, hogy jobban alszik utána – biztatta az alig harminc éves szőke tanár is, és ezek után Sir Wilkins kénytelen volt beleegyezni.

- Nem bánom, igazán nem fog megártani egy soron kívüli botozás. Hányra jön a pálcás szolga?

- Pontosan nyolcra, uram – felelte Sir Wood.

- Kérem, legyenek vendégeim a szobámban egy italra az adott időben! – nézett körül Sir Wilkins teát szürcsölgető tanártársain.

Dúlt-fúlt benne a harag, midőn visszatért szobájába. Levetkőzött, és megszemlélte izmos fenekét a tükörben. A gyógykenőcsnek hála, már elhalványultak az előző szombati botozás nyomai, és a fájdalom is elmúlt. Mégis, hogy merészel Sir Wood botot küldeni neki? Egyáltalán nem kívánta a botozást, és ahogy közeledett az idő, egyre nyugtalanabbá vált. Félhosszú, sötét haját bársonyszalaggal kötötte össze, hogy ne hulljon az arcába a művelet alatt. Az elmúlt évek tapasztalatai megtanították arra, hogy mennyire tudják zavarni botozás közben saját, arcába omló hajtincsei.

Negyedórával nyolc óra előtt kezdtek érkezni a kíváncsibb tanártársak, szám szerint öten, hogy megszemléljék az eseményt. Házigazdájuk csak egy kék selyem házikabátot öltött magára, így amikor letelepedtek az asztal köré, hogy a szolga által töltött whiskeyt, sherryt és egyéb italokat elkortyolják, szétnyíló házikabátja elárulta, hogy Sir Wilkins az átlagnál méretesebb férfiúi ékességgel rendelkezik.

Nyolc órára már egyre feszültebbé vált a várakozás, de a pálcásszolga nem késett. Pontban a megadott időpontban érkezett, és megkérte Sir Wilkinst, hogy lesz szíves elhelyezkedni a botozáshoz. A férfi szégyenkezés nélkül dobta le házikabátját, így teljesen meztelenül hasalt ágyára, korábban összegöngyölt takaróját öle alá igazítva feneke kellőképp kidomborodott.

A következő néhány percben csak botozás megszokott hangjait, valamint Sir Wilkins fegyelmezett nyögéseit lehetett hallani. A pálcásszolga igazán kitett magáért, így sikerült néhány panaszos jajdulást is kicsalnia a vonagló férfiból. Mivel nem volt leszíjazva, így több időt elvett az ütések előtti visszahelyezkedés, mert a kemény botütések igencsak meghánykoltatták a szenvedő férfi testét.

A vendégek fogadásokat kötöttek arra, hogy vajon fog-e jajgatni a következő ütéstől Sir Wilkins, vagy csendben marad, és mennyi időbe telik, amíg újra elhelyezkedik az ütés után. A megalázott férfi igencsak megkínlódott, de büszkesége nem engedte, hogy könyörögjön, így reszkető fenekére hamarosan megkapta a huszonötödik ütést, melytől hosszan elnyúlóan jajdult, és öklével a párnába bokszolt.

Miután a pálcásszolga elhagyta a szobát, Sir Wilkins házikabátja után nyúlt, és felkecmergett ágyáról. Jó házigazdaként ismét itallal töltette meg a szolgával vendégei kiürült kelyheit, majd megköszönte Sir Wood figyelmességét. Maga is felhajtotta az előbb félbehagyott italát, és kisvártatva minden vendége elköszönt Sir Wood kivételével.

Amint magukra maradtak, a kövérkés férfi Sir Wilkins büszkesége felé nyúlt, majd kérdőn felpillantott a tulajdonosára:

- Ugye, megengedi uraságod?

Sir Wilkins kihúzta a bársonyszalagot hajából, mert kibontva jobban szerette viselni haját, és csodálkozva pillantott le a férfira. Aztán vállat vont, és ismét megszabadult házikabátjától. Egyik lábát feltette egy székre, és az elé térdelő Sir Wood gyérülő hajába markolva lehunyta a szemét.

Hamarosan levette a székről lábát, és a támlájára lökte a hájas férfit, aki a széktámlán át mélyre hajolva előzékenyen húzta szét fenekét, hogy Sir Wilkins nehogy meggondolja magát.

Sir Wilkins azt szerette, ha ő irányít, és ezt éreztette is Sir Wooddal, aki áldotta előrelátást, hogy mielőtt átjött szobájából, bekente síkosítóval féltett fenéknyílását, mely annak ellenére szűk maradt, hogy Sir Wood felnőtt élete során tucatnyi alkalommal is felkínálkozott. Ennek oka az lehetett, hogy többször előfordult, hogy a szopásnál nem jutottak tovább, valamint egyik férfival sem került sor második találkozóra. Így lehetett, hogy noha ötvenes évein is túljutott, mindössze hárman tették tiszteletüket benne.

Néhány határozott lökés után Sir Wilkins kedve szerint mozoghatott Sir Wood alfelében, és ezt ki is használta. Az aktus után udvariasan elköszöntek egymástól, és Sir Wood visszatért szobájába, Sir Wilkins arra gondolt, hogy eggyel több lett azon férfiak száma, akit a szobájába rendelhet, ha üríteni támad kedve. Neki Wir Wooddal ellentétben mindig akadt férfi, aki egy szóra hajlandó volt élvezetet okozni neki. Miközben bekente sajgó fenekét, megállapította, hogy nem gondolta volna, hogy a hájas Sir Wood ilyen tehetségesen szopik, és azt is ellenkezés nélkül hagyta, hogy ő legyen a lovasa.