Vesszőfutás Velencében (1)

Nagyon érdekes város Velence s különleges is, amit igazolhat mindenki, aki már egyszer is járt ott. Nem csak a fekvése különleges, kialakítása, „alapozása” is az, mivel vörösfenyő cölöpökre épült már az V. századtól kezdve, mert az korhad legkevésbé.
Velence 6 kerületre (Sestiere-re) oszlik, amit minden gondola orrán a hatfokozatú alabárdszerű fémlap is jelez, szimbolizál. A kerületek közül három-három terül el a Canal Grande partjain: a S. Marco a legszorosabb belváros; tőle keletre, Velence halfarokszerű nyúlványán a Castello az Arzenált is magában foglalva; majd a Canal Grande északi nagy kanyarja felett, a Rialtón túl a S. Lucia pályaudvarig a Cannareggio-t találjuk. Azzal szemben a S. Polo negyed, majd alatta,középen S. Croce negyed s azon sziget alsó részén, az ősi Rialto települést is magában foglaló Dorsudoro negyed található.
Számtalan kis s nagyobb templom, katedrális, bazilika épült Velencében, s szinte mindegyik egy-egy térre „néz”, de soha sem, vagy általában nem a főbejáratával, hanem az oldalával. A főbejáratok zömmel kis utcákból, utcácskákból nyílnak, melyek a templom nevét is viselik.
A sok-sok leg mellett van még egy érdekes különlegessége a városnak: ez pedig a kisebb bűnöket régebben kiváltó vesszőfutás hagyománya. A XVI. századtól egészen a XVIII. század végig élt az a hagyomány, hogy a kisebb bűnöket elkövetőket – pár napos börtönlét után – a Rialto híd közelben, a mercato, vagyis a piac (hal- és zöldségpiac) mellett lévő, egymásba futó bevásárló utcák, aranyművesek, fűszerészek, egyedi boltok központi terére, a Campo San Giacomo, azaz Szent Jakab templom terére vitték.
A tér közepén már ősidők óta, az V. századtól, csorgó kút működött. Ma is s a Szent Jakab védőszentről (aranyművesek, zarándokok pártfogója) elnevezett, Giacometto-nak becézett templommal szemben, az árkádok alatt található egy most ráccsal elkerített, lépcsős kis emelvény, ahol annak idején kihirdették a Serenissima törvényeit a városlakóknak.
Ennek igazi fontosságát a lépcsőt tartó kis gnóm, ez a sajátos bájú, torz atlasz adja, akit a velencei népnyelv csak „gobbo di Rialtóként” azaz a Rialto púposának tisztel, s aki púpos hátával tartja a lépcsőt.
Az ide hozott bűnösöknek a kis púpost megmutatva ezt követően visszavitték a Rialto hídon túlra, a S. Marco negyedbe. Ott mezítelenre vetkőztették őket, majd elengedték. Így ruhátlanul – akár tél volt, akár nyár - persze mindenfajta térkép nélkül. S az ottani kis, girbe-gurba utcácskákon, hidakon kellett, vagyis a Rialto rugáiban, futniuk vissza a Giacometto-hoz, vagyis pontosabban a gnómhoz, s odaérve át kellett ölelniük s megcsókolniuk a „gobbo-t”.
Ha ez sikerült nekik, akkor elengedték a büntetésüket s továbbiakban mentesültek minden következmény alól, szabadon élhettek a továbbiakban, a városban. Ha nem sikerült, mert vagy elkeveredtek a kis utcácskákban, hidakon, vagy estig sem értek oda, akkor visszavitték őket a „Sóhajok hídján” át a tömlöcbe, ahol éveket is eltölthettek a penészes s sötét falak között.
Persze, természetesen a város népe ilyenkor kisereglett a Rialto környéki utcákra, hidakra s minden módon próbálta elterelni a futók figyelmét, megzavarni a tájékozódásukat, akár azzal is, hogy kihúzott kötelekkel elbuktatták a futókat, vagy vesszővel, bottal elgáncsolták azokat s végső esetben még egy-egy ütés is érte s az volt a jó, ha csak a hátukat .
A mai időben is sok helybéli zsörtölődik azon, hogy a sok turista miatt már nem élhető a városuk. Zajos, piszkos, s a külföldiek hangoskodnak, részegen dalolnak, nem csak nappal, de éjszaka is. S ne adj Isten, még oda-oda piszkítanak a házaik tövébe, a fel mellé, vagy a fiatalabbak a hidak korlátjára felállva - „pisilő fiú” - versenyt rendeznek a csatornák vízébe. 
A mai városvezetés meghallgatva az elégedetlenkedő városlakók panaszát, ez év elejétől bevezette a napi 5 eurós „belépési díjat” minden a városba érkező utazó számára.
Ezt a sarcot megfejelte azzal, hogy a régi hagyományt felújítva, az utcákon, hidakon vizelésen kapott egyéneket a fogdmegek elviszik, egy éjszakára lecsukják, majd másnap a régi hagyomány szerinti helyen, levetkőztetve, mezítelenül szabadon engedik. Elmondva, hogy hova kell megérkezniük s a „gobbo-t” kell átölelniük, megcsókolniuk, akkor visszakapják a ruháikat, de ezt követően azonnal ki is toloncolják őket a városból.
(Persze mondani sem kell, hogy nem csak a ruháikat veszik el, de a telefonjaikat is!  )
A héten került sor az első ilyen esetre.
Történt, hogy egy nagyobb társaság – fiúk-lányok vegyesen – vagy tucatnyian, a hétvégén kirándultak Velencébe s jó kedvük lévén, mit sem tudva az új szabályokról, természetesen sok piát elfogyasztva, a báli forgatagban alaposan berúgva, részegen megszegték az új törvényt. Pechükre, nem csak megszegték, de a városi őrök szeme láttára szegték meg.
Ugyan az őrök kevesebben lévén a tucatnyi fiataloknál, csak ötöt tudtak feltartóztatni, majd éjszakára börtönbe csukni: négy fiút s egy fiú-lányt, vagy lány-fiút. Ez utóbbi miatt került sor a letartóztatásukra is, mert a „tagnak” meg volt mind a két nemi szerve: azaz egy vagina s felette egy kis, töppedt, de mégis működő farkincája. Ezzel akarta megmutatni ott és akkor, hogy mindkettő működőképes. Felállva, a kis kanális hídjára, a vízbe pisilt.
Ő, s a „lovagja”, aki egy fiatal, gyermekképű, pelyhedző arcszőr nélküli, 18 éves srác, mindkettőjük nagy, vállig érő, dús loboncos hajat viselt. (Ezzel is kapták el s tartották vissza őket a városi őrök.) A másik három srác, már harmincas évei elején járó, macsó, német legények voltak, mind a hárman sok tetoválást viseltek bőrükön. Az egyik még a tetoválását, ami egy kígyót ábrázolt, egészen a mellétől kanyarogva lefelé a farkincája végéig „varratta” magára. Ők látva a fiú-lány „hőstettét”, maguk is mellé ugrottak fel a híd korlátjára – a többiek hangos biztatásával - s szintén „vitézi tettüket” végezték éppen, így nem tudtak elmenekülni.
Az éjszaka elég mozgalmasan telt a börtönben, mert mind az öten eléggé részegek voltak ahhoz, hogy szinte mindig valamelyiküknek éppen pisilnie kelljen s ilyenkor össze-össze vitatkoztak, kicsit még dulakodtak is a sorrenden a küblinél. Így nem hagyták nyugodtan aludni a rácsokkal elválasztott többi részen elhelyezett rabokat, akik így hamarosan felfedezték a „különlegességeiket” s hangos röhögésekkel tettek megjegyzéseket rá s adtak „tanácsokat”, hogy hol, hogyan, miképpen lehetne a legjobbat „kihozni” abból. Ezt persze lassan már az őr is meghallotta, majd maga is megfigyelve hamarosan nem csak a váltótársának, de az őrs többi tagjának is tudomására hozta felfedezését. Valóságos „népvándorlás” alakult ki a cellánál az érdeklődőkből.
Mi sem természetesebb, hogy mikor másnap reggel, mikor mind az ötöt átkísérték a bíráik elé, közben a az ottani őrszemélyzet is értesült az „érdekességekről”, sőt egyikük jóvoltából még az egyik bírót is felvilágosították erről.
Amikor sorra kerültek, a bírók már előtte maguk között erről is egyeztettek, véleményt cseréltek, így a meghallgatást úgy irányították, hogy „szóba kerüljön” a vallomásuk elmondásában ez is hangsúlyozottan.
A bírók persze kimondták az ítéletet: vesszőfutás.
Végrehajtandó: nem másnap, ahogy az előírásokban van, hanem napokon belül!
Ugyan maguk is tisztában voltak azzal, hogy ez nem csak attól lesz különleges, hogy a mai korban az első lesz Velencében, s hogy nagy hírverés fogja a médiumokban és a közösségi terekben követni. Ezért tájékoztatták a bíróság elnökét, aki maga is megrettent a várható média vihartól s még feljebb passzolta a döntés felelősségét.
Velencében sincs másképpen, mint a világ többi pontján, itt is „lyukas” a titkosság „hálója”, így hamarosan már széles körben tárgyalták s vitatták az esetet s annak várható fejleményeit a városban, majd nem csak ott.
(folyt. köv.)