Sir Willibald nehéz napja

Sir Everald nem volt elrontója a jó tréfáknak, és maga is kieszelt néhányat. Attól sem zavartatta magát, ha ő került a tréfa célpontjába, hamar túltette magát az emlékezetes karózáson is, melyben barátja, hajdani iskolatársa, Sir John részeltette egy tréfára válaszul. Királyvári tartózkodásai során maga őfelsége is felfigyelt rá, és miután elégedetlen volt Sir Rodrigo viselkedésével a deresen, őt is megcsapatta. Sir Everald ötvenes évei elején járt, és nem jött zavarba attól, hogy a király feltessékeli a deresre. Jó mókának tartotta, és miközben a hajdú megismertette alfelét a bottal, kedélyesen beszélgetett a király őfelségével, elérve ezzel, hogy az egész királyvárban tiszteljék a nevét és becses személyét.
Az egyik lakomán figyelt fel a harmincas éveiben járó, kövérkés testalkatú nemesre, Sir Willibaldra, aki gúnyosan húzta el száját, mialatt Sir Everald a jól sikerült bemutatkozás után felkecmergett a deresről. Jól ismerte a fajtáját. Sir Willibald rangján alulinak, megalázónak tartotta a pálcázást, kastélyában pálcásfiúkat alkalmazott arra az esetre, ha orvosa javasolt számára egy könnyű botozást. Ám hiába a pálcásfiúk áldozata, uruk emésztési problémái nem oldódtak meg. Gyakran kínozták a szelek, mégsem óhajtott megismerkedni a bottal.

Sir Everald kellő információt gyűjtve a hájas nemesúrról, egy napon levelet küldött neki, melyben méltatta a botozás jótékony hatását az emésztési problémákra, másrészt reményét fejezte ki, hogy az ajándékba küldött bot meggyógyítja Sir Willibaldot, ha ülepére méret vele jó huszonötöt. A levél felháborította Sir Willibaldot. Nem és nem kívánta a botot, így egy pálcásfiú hasalt helyette deresre, és miközben az ajándék botütéseket pőre fenekére mérték, heves nyögdécselés közben bizonygatta Sir Willibaldnak, hogy milyen hálás, hogy az ura számára küldött ajándékot átveheti.

Sir Willibald ezután cirkalmas levelet íratott íródeákjával Sir Everaldnak, melyben megköszönte az ajándékot, beszámolt a pálcásfiú véleményéről, egyszersmind gavallérosan ötven botütést küldött neki, melyet az uraság savanyú képpel fogadott, mivel éppen nem volt olyan periódusban, hogy kívánta volna a botozást. Mindazonáltal udvari orvosa tanácsát is kikérve másnap délután szuszogva és nyögdelve átvette az ajándékot az árnyas fa alatt feküdve meg a derest.

Sir Willibaldnak levélben köszönte meg a figyelmességet, egyszersmint vadászatra hívta vadregényes kastélyába. Az uraság elfogadta a meghívást. Több napot töltöttek vadászattal és lakomákkal, mire Sir Willibald is terítékre került, Sir Everald huszárosan meghágta vendégét, aki szemmel láthatóan élvezte a vendéglátás eme módját is. A baldachinos ágyban hajnalig beszélgettek az aktus után, majd ismét meghágta Sir Willibaldot, akinek ezúttal sem volt ellenére a dolog.
- Elhalmoz kegyeivel, uram – bókolt.
- Még mindig meglepően szűk uraságod – felelte Sir Everald, miközben ezüst szálakkal csíkozott hollószín haját hátradobta válla felett. – Engedje meg, hogy megkaróztassam!
- Tessék? – hökkent meg Sir Willibald.
- Fogadja tőlem ajándékba a karót, hajdúim kellő óvatossággal és hozzáértéssel segítik, hogy jól beleüljön. Magam is részeltettem benne néhány éve Sir John jóvoltából, és roppant férfias dolognak tartottam, hogy kiálltam a gyötretés eme formáját.
- Ha óhajtja uram – szabadkozott Sir Willibald, ám Sir Everald hajthatatlan volt:
- Ragaszkodom hozzá! Még ma megkapja, és miután jól megülte, egy könnyű botozással ünnepelheti meg a karó eltávolítását.
- Jó tíz éve annak, hogy tanítóm saját kezűleg forgatva a pálcát, elverte a hátsóm – vallotta be szégyenkezve Sir Willibald. Botnak még nem mutattak be, uram.
- Akkor most jött el az ideje – mosolygott Sir Everald, megpaskolva a vendég uraság kövérkés ülepét. – Meglátja, az emésztésének is jót fog tenni.

Így hát aznap délelőtt hajdúk keresték fel lakosztályában a hálóinges Sir Willibaldot, aki hamarosan azon vette észre magát, hogy teli torokból ordít, miközben az asztalra dőlve hasmánt próbálja befogadni a faggyúval bekent karót fenéklyukába. A durva szőrrel övezett nyílás többszöri testhelyzet változtatás után is nehezen fogadta a karó nyomakodását, noha a hajdúk mindent elkövettek, hogy kellő szakértelemmel történjen a dolog. Sir Everald többször is tiszteletét tette a folyamat alatt, tanácsokat adott Sir Willibaldnak, aki hanyatt feküdt az asztalon, felhúzott térdekkel, és vöröslő orcával nyöszörgött, miközben a hajdú határozott csavarintás után beljebb küzdötte a karót.
- Nyom és feszít – panaszolta Sir Everaldnak. – Oly messze van a szalag, melyet kegyeskedett rátenni, pedig kétszer fordították át a homokórát, mióta nyomnak.
- Mivel Ön elég szűk, kissé elhúzódhat a dolog - simogatta szakállát Sir Everald. – Magam négy kínos óra után éreztem meg a szalag csiklandását.
- Elnézését kérem, uram, hogy ennyi gondot okozok – szabadkozott Sir Willibald verítékben úszó testtel, és belekapaszkodott térdeibe.

A hajdú ismét nekifeszült a karónak, és a hájas uraság újfent jajveszékelni kezdett. Sir Everald megsimogatta a kínlódó férfi oldalra lankadt vesszejét és nyirkosnak érzett heréit, majd intett a hajdúknak, hogy folytassák. Emlékezett, hogy saját karózása folyamán többször is merevedése volt, és az emléktől elmosolyodott. Sohasem hozta kellemetlen helyzetbe daliás férfiszerve, és a karózás óta is temérdek fiút boldogított vele.

Egy szolgafiú jött vele szembe a kastély folyosóján, szőke haja háta közepéig ért, amikor meglátta Sir Everaldot, meghajolt, és kitért, hogy elengedje.
- Mi dolgod erre, fiú? – rivallt rá Sir Everald.
- Az ablaktáblákat nyitottam ki, uram – felelte a siheder leszegett fejjel.
Sir Everald eltűnődött, hogy ezt a szolgát vajon meghágta-e már, de aztán gyors döntésre késztette a Sir Willibald lakosztályából felhangzó jajveszékelés. Meglazította nadrágját, és a hosszú hajú legényt a a legközelebbi ablaknyílásba lökte, majd amikor a szolga kinézett az udvarra, heves lökéssel beléhatolt. A szolgalegény szemébe könnyek szöktek, de mivel volt dolga már több hasonlóan heves természetű nemesúrral, amióta itt szolgált, megadta magát sorsának. Mi mást is tehetett volna?

Sir Willibald másfél óra múltán üzent Sir Everaldért. A sarokba támasztott karóján feszelgett, és diadalmasan dicsekedett el a várúrnak, hogy többször is érezte farán a szalag csiklandását. tehát már nem sok kell.
- Valóban – hajolt oda Sir Everald. – Remekül megülte a karót, még egy kis híja van, és a helyén lesz. Megengedi?
Előrehajoltatta a hajas uraságot, majd megragadva a karót óvatos, de mégis erélyes mozdulattal helyére nyomta.
- Ahhhh – nyílt tágra Sir Willibald szeme. – Ön roppant ügyes, uram. Hosszú percek óta próbáltam jobban ráereszkedni, de nem sikerült volna a segítsége nélkül.

Felemelkedett, és elkínzott arcán diadalmas mosoly jelent meg:
- Immár én is elmondhatom magamról, hogy meg lettem karózva. Igazi, férfias érzés, majd beszarok, annyira feszít és nyom.
- Hamarosan eltávolítják, és akkor könnyű botozásban fog részesülni.
- Bízom abban, uram, hogy javamra fog szolgálni – helyeselt Sir Willibald, aki reggel még nem gondolta volna, hogy ezeket a szavakat ki fogja valaha is mondani.

Amikor átfordították ismét a homokórát, két hajdú néhány perces feszegetés után eltávolította a nyöszörgő uraság farkaróját annak hájas fenekéből, majd levezették az udvarra, ahol már várta a deres. Sir Willibald férfiszerveit igazgatva végighasalt rajta, majd megállapította, hogy kényelmes fekvés esik rajta. Átizzadt hálóingét felhúzták, így a hajdúk megjegyzéseket tehettek a terebélyes fenékre. Egyikük sem emlékezett arra, hogy valaha is botoztak ilyen húsos hátsót. Amíg várakoztak Sir Everald érkezésére, a deresre húzott urat kérdezgették, hogy kívánja-e már a botot. Sir William szabódott, bevallotta, hogy most fogja elmélyíteni az ismeretségét eme büntetőeszközzel, hiszen eddig csak a pálcának mutatták be, és annak is jó tíz éve már.

Sir Everald nem sokkal később megérkezett, és egy hosszú, szőke hajú szolgalegény készítette oda a karosszéket, tette elé a boroskupát, melybe a kancsóból öntögette a vörösbort. Intett a hajdúknak, hogy kezdhetik. Sir Willibald élete első botozását egész jól fogadta. A két hajdú két oldalról csapott le, és alaposan megdolgozták a kövér uraság ülepét, aki jajgatott és nagyokat nyögött, nem sokkal később ötven kiadós botütéssel gazdagabban, szuszogva mászott le a deresről. Kövér teste rszketett, szemébe könnyek gyűltek, de valahol büszke is volt arra, hogy kibírta.

Sir Everald intésére a hosszú, szőke hajú szolgát lekapták a tíz körméről, és fanyar fintorral tűrte, hogy deresre húzzák. Sir Everald huszonöt botütést rendelt neki, majd mivel túl visszafogottnak ítélte a legény viselkedését a deresen, az első adag után nagylelkűen még ugyanennyit rendelt a szemtelen sihedernek. A szolgalegény erre ismét megmarkolta a deres lábait, és Sir Everald elégedetten hallgatta, hogy a második adag már alaposan megnyögdelteti, és látta, hogy végre letörölte a fanyar fintort a legény arcáról. Miután kioldották szíjait, szinte fürgén mászott le a deresről. Megigazította ruháját, majd a kancsóból ismét bort töltött urának, miközben hálásan megköszönte a kapott ütleget.
- Bizton állítom, uram, hogy ilyen alaposan még nem látták el a bajomat.

Sir Willibaldot időközben a szolgái ágyába vitték, Sir Everald pedig a szolgalegényt elküldte a kiürült boros kancsóval és kupával, majd végigsimított hegyes szakállán, és a várakozó hajdúkra parancsolt.
- Húzzatok deresre, és azzal a bottal, amivel legutóbb annyira megkaptam a magamét, mérjetek a faromra jó ötvenet!

A hajdúk jól ismerték urukat, így nem csodálkoztak a kérésen. Kisorsolták, melyikük mérje ki az ütéseket, és fürgén, szakértelemmel deresre húzták megszokásból vonakodó urukat, majd a hajdú megkínálta a választott bottal. Sir Everald elégedetten dörmögött, majd elismerően nyögdécselt, miközben csapatta magát. Többször is megjegyezte, hogy mennyire ízlik neki a bot. Végül a hajdú kimérte ura fenekére az utolsót, majd miközben kioldozta szíjait, kifejezte abbéli reményét, hogy jólesett a bot. Sir Everald kifejezte megelégedését, majd kimért léptekkel visszatért lakosztályába.

Alkonyodott, mire az urát botozó hajdú is felkecmergett a deresre, hogy egyik társa kiporolja farát.
- Nem akarom holnapra hagyni, jobb ezen túlesni – mondta, miközben végighasalt a deresen, és növekvő aggodalommal gondolt az előtte álló verésre.
- Aki az urát elveri, még ha parancsra is teszi, ugyanúgy megfekszi a derest – idézte társa a törvényt, majd egy megbízható bottal fenékbe kínálta a deresre húzott társát.
- Auhhh… sohasem fogom megszokni… - jajdult a férfi, és görcsösen kapaszkodott a deresbe.
Társa nevetett, majd ismét megkínálta:
- Olyan régóta botozol már urakat és szolgákat, és még mindig fanyalogsz, ha magadnak kell kapnod?
- Auhhh… - nyögte a hasaló hajdú. – Nem tudom megszokni ezt az érzést, pedig istenemre, nagyon gyakorlottan botozol.

A két hajdú további beszélgetését Sir Everald lakosztálya ablakából hallgatta. A botozott hajdú tovább is berzenkedett a kemény ütések ellen, de a másik figyelmen kívül hagyta lamentálását, és hallatszott, hogy alaposan alávág minden alkalommal.
- Hangolódj rá a botra, ahogy urunk teszi – tanácsolta a hajdú, és újabb ütéssel kínálta hasaló társát.
- Auhhh – lihegte társa. – Próbálok, de akkor is… auhhh… meggyötör, ahogy újra és újra alámvágsz!
- Hánynál tartunk? – törölte meg homlokát a másik, és leeresztette a botot.
- A harmincharmadik ütést mérted rám – emelte fel a fejét társa, és hátrasandított társára, aki tenyerébe köpött, és ismét nekiveselkedett.
- Auhhh… - jajdult a deresre húzott hajdú. – Hónapok óta nem kaptam, nem csoda, hogy… auhhh… kissé nehezen viselem – szabadkozott.
- Mindjárt kész vagyunk – bíztatta társa, és hallatszott, hogy újra és újra lecsap társa hátsó felére.
Társából minden ütés kiadós nyögést váltott ki. Végül az utolsót is megkapta, ami után ernyedten nyúlt el a deresen, ahol eddig testét megfeszítve csapatta magát. Boldog mosoly ömlött szét verítékes arcán:
- Köszönöm! Vendégem vagy a csapszékben egy ital borra, amiért ilyen alaposan megbotoztál.
- Iszom az egészségedre! – felelte társa, és kioldozta a szíjakat.
Sir Everald becsukta az ablaktáblákat, és elégedetten nyugovóra tért.