A királyvárban

Immár huszonhét éve tanítottam egykori iskolámban históriát, isten kegyelméből uralkodó XIV. Ulrich király birodalmában. Az aritmetika és az asztronómia mellett a magam tantárgyát is igen fontosnak találtam, akkor is, ha a középosztálybeli és annál alacsonyabb sorból bekerült diákok a legjobb képzést a testi fenyítések terén kapták. A három év alatt, amíg a komor vár falai között tanultak, felkészültek arra, hogy főúri kastélyokban teljesítsenek szolgálatot pálcásfiúként. Kiváló ajánlólevelet jelentett, ha valaki a királyi pálcásiskolában szerezte ismereteit. A jól képzett, huszonéves koruk elején járó pálcásfiúkra mindig nagy igény volt, és hallottam olyanról is, aki már hatvanas éveiben járt, néhányszor gazdát cserélt, de még mindig ilyen szolgálatban állt. A kastélyok dölyfös urai, isten bocsássa meg nekem, hogy így vélekszem róluk, megszégyenülés veszélye nélkül a pálcásszolgák útján kaptak verést, melynek többféle okból is szükségét látták. Egyrészt némely tettük miatti lelkiismeret-furdalás okán már kevés volt az imádság, így a pálcásfiú megcsapatásának látványa segített eme bajon, másrészt a henye nemesifjak között egyfajta vetélkedés alakult ki, évekig küldözgettek nemesi iskoláik elvégzése után egymásnak vesszőzést, pálcázást, sőt nem ritkán jó huszonöt botot is, melyet ritkábban saját magukra mérettek, gyakrabban a pálcásfiút vették igénybe a figyelmesség átvételéhez.

Iskolánkban tucatnyi ifjú igyekezett elsajátítani a tudást, amely majdan kenyérkeresethez segítette őket. Hiszen nem kellett fát hordaniuk a konyhára, izzadni aratáskor a földeken, szőlőt kapálni, csak és kizárólag hátsó felükkel szolgálták urukat, igazán kis ár a jólétért, finom ruhákért és hogy gazdáik asztalánál ehettek, hogy havonta, kéthavonta szolgálhatták urukat a deresen.

A tükör előtt állva új sötétzöld taláromban újra és újra arra a következtetésre jutottam, hogy mennyire hasznos is a mi munkánk. Egyszerre csepegtetünk tudást a fejekbe, és szoktatjuk őket fokozatosan a fenyítőeszközökhöz. Még volt időm a következő előadásig, melyet Szürke, avagy XXII. Adalbert néhai uralkodónkról szándékoztam tartani, aki bő hatszáz esztendővel ezelőtt foglalta el ősei trónját Királyváros kastélyában, és tettei méltán híresek ahhoz, hogy ennyi idő után is fennmaradjanak.

Kintről az udvarról beszélgetést, majd fülemnek érdekes zajokat hallottam, így elhagyva a tükröt kitártam az ablaktáblákat, hogy megtudtam, hogy mi vont el ezüst szálakkal átszőtt zöld talárom, és süvegem alól vállaimra hulló barna fürtjeim szemlélésétől a tükörben. Kinn az udvar szokott képét mutatta, e kora délelőtti órán csak egyik tanártársam, Sir Georgio a pálcás oktatónak jelentkező férfit tesztelte, hogy megfelel-e az állásra. A tucatnyi diák a legjobbat kapta ebből is, három pálcás gondoskodott arról, hogy minden eszközzel behatóbban megismerkedjenek, ám a minap egyikük bejelentette távozási szándékát, mivel zsírosabb állásra kapott ajánlatot. Királyunk, isten éltesse soká, seregében botozhat bakákat a jelenlegi keresete duplájáért, így gondoskodnunk kellett pótlásáról. A jelentkező izmos, harmincas férfi volt, süvegét kezében tartva felelt a kérdésekre, melyekből Sir Georgio megállapíthatta, hogy alkalmas-e a jelölt betölteni az állást. Az ablakom alatt álltak meg, ahol egy pad segítette a felvétel elbírálásának következő állomását. Ehhez Sir Georgio feltérdelt a padra, majd támlájára könyökölt, talárját maga mellé dobva felszólította a jelöltet, hogy mutassa be tudását. Sir Georgio negyvenes, hórihorgas férfi volt, feneke szerény méretét azzal növelte, hogy gyakorlott mozdulattal kitolta, mint az órákon, amikor a helyes testtartást tanította diákjainak a verés elviseléséhez. A jelölt sétapálcája éppen megfelelő volt arra, amire használták a következő percekben, és gyanítom a múltban is már sokszor vizsgázott ily módon. Sir Georgio hollószín nadrágba bújtatott ülepe és a sétapálca a következő percekben behatóbban megismerkedtek egymással. Tanártársam nagy önuralommal fogadta az ütlegeket, ahogy elvárható is volt egy pálcástanártól. Felismerte a jelentkezőben a gyakorlott pálcaforgatót, és amikor leszállt a padról, magára kanyarítva talárját, kezet nyújtott a jelöltnek.
- Gratulálok, uram, Ön valóban jól ért ahhoz, hogyan kell valakit móresre tanítani. Öné az állás!

Ebédnél a tanári asztalnál részletesen ecsetelte, milyen tapasztalt pálcást talált. Reményét fejezte ki, hogy kedvünk támad megcsapatni magunkat vele, hiszen nekünk tanároknak illett is időről időre megfeküdni a derest. Mind a négyen jó ötletnek tartottuk, hogy még a héten hasaljunk egyet.
Így hát két nappal később az alkonyi órákban sort kerítettem egy alapos botozásra. Az új pálcás külhonból érkezett, de jól beszélte nyelvünket. Felakasztottam taláromat és meglazítottam nadrágomat, majd a számomra előkészített deresre feküdtem hasmánt. Gyakorlott mozdulattal húzta le nadrágom térdig, és hajtotta fel ingem derekamra, mielőtt leszíjazott. Könnyű huszonöt botot vágott ülepemre, miközben figyelte visszafogott nyögéseimet. Elismerően fújtam egyet, miután felkeltem, és rendeztem ruházatomat.
- Hálásan köszönöm, uram! Ez jólesett! – vallottam be őszintén.
- Örülök, hogy ízlett uraságodnak! – biccentett, és megszorította kezem.

Szobám magányában a tükör mellé tettem a gyertyatartót, hogy a lángocskák fényénél is megszemléljem alfelemet, és igen elégedett voltam a látvánnyal és büszkévé tett a tudat, hogy még ma is kellő önuralommal fekszem meg a derest, bár változatlanul tisztelem a botot, ami meggyötör.

Felidéztem hajdani tanítómat, aki elsőnek vállalkozott arra, hogy rávegyen egy kiadós verésre. Akkor már hetek óta elhanyagoltam tanulmányaimat, és nem használt az sem, hogy a pálcásfiú napi rendszerességgel nyögdécselt óráimon, miközben okulásomra csattogott a pálca fenekén. Még gúnyt is űztem belőle, amikor egy-egy hangosabb jajdulással reagált a háta mögött ténykedő tanítóra, aki az asztal túloldaláról parancsolta hasmánt az asztalra könyökölni, hogy verés közben láthassam a legény arcát. Minden óra elején letolta nadrágját, és felfeküdt az asztalra felsőtestével. A tanító járkált a pálcával a kezében, tőlem kérdezett, de rossz válaszaim után a pálcásfiú kapott. Pőre hátsója egy-két tanóra után behurkásodott, lángvörössé vált, ilyenkor másik legényt rendeltek óráimra, aki szintén letolt nadrággal, pálcáztatott fenekével szolgált. Míg egy nap a tanító úr már a negyedik pálcát törte össze a szűkölő pálcásfiúk csupasz ülepén, és az az ötlete támadt, hogy ideje kipróbálnom nekem is a pálcát. Mivel ebben látta szorgalmam előcsalogatásának egyetlen módját, sikerült meggyőznie. Aznap este lefekvés előtt kaptam tőle első pálcázásomat. Máig szégyen pírja ég arcomon, ha eszembe jut, hogy az általa kezdetnek ideális mennyiségnek ítélt tucatnyi ütést többszöri pihenő közbeiktatásával sikerült kimérnie rám. Ezt azóta minden verésemnél igyekszem korrigálni, amikor kellő tisztelettel fogadom az ütlegeket, majd bármennyire is meggyötör a verés, mindig megköszönöm annak, aki rám mérte az ütéseket.

Másnap XXXV. Koribald uralkodásáról beszéltem tanítványaimnak, miközben az iskola új pálcása segítette munkámat. Az elkalandozó figyelmű diákok mindegyikének volt szerencséje öt ütéshez, melyet bokafogással kellett kibírniuk. Hamar kivívta tiszteletüket az új pálcás, sőt amikor figyelmükbe ajánlottam, hogy milyen remekül forgatja a botot, hiszen még most is fájdalmas leülnöm, elismerően nézegették izmait. Épp az órát bekiabálással megzavaró Bertold diák hajolt le a pálcának, amikor értem jött Sir Georgio, és közölte, hogy várnak a tanári helyiségben. Még kivártuk, hogy Bertold megkapja a magáét, és miután megköszönte nekem és a pálcásnak a verést, befejeztem a hajdani uralkodó hőstetteit tartalmazó előadásomat, és feladtam a házi feladatot nekik. Utána követtem tanártársamat a tanáriba.

Három ismeretlen uraság várt rám. Király urunk, isten tartsa meg soká, küldöttei voltak, akik felkértek arra, hogy bőséges fizetéssel, udvari járandóságokkal legyek a királyvár új pálcásfiúja. Mivel túl voltam a negyvenötödik évemen, már nem számítottam arra, hogy ilyen jól jövedelmező állásban lesz részem, melyet talán még vagy húsz esztendőig betölthetek, mielőtt visszavonulnék takaros kis vagyont gyűjtve. A küldöttek elmondták, hogy havi rendszerességgel kellene urunk és kísérete szeme láttára verést kapnom, melyet a legkiválóbb hajdú mérne ülepemre. Ha ennél gyakrabban rendelnének nekem verést, azért külön fizetség jár.

Nem kellett soká gondolkodnom, elfogadtam az állást, így egy héttel később jelentkeztem urunknál, isten kegyelméből hetedik éve uralkodó XIV. Ulrich őfelségénél. Hálásan elfogadtam az állást, és reményeimet fejeztem ki, hogy soká tudom szolgálni őt. Ezután megcsókolhattam kezén gyűrűjét, arra gondolva, hogy hamarosan nekem is ekkora smaragddal ékes ékszerem lesz, nem is egy. Urunk mindenekelőtt megkérdezte, jól utaztam-e, majd mit szólnék egy üdvözlő ötven botnak, melyet az udvari sokaság előtt kellene fogadnom, egyúttal megismerném az itteni szokásokat is. Ilyen ajándékot a múltban sem volt tanácsos visszautasítani, így azt feleltem, hogy alig várom, hogy urunk kedvére tehessek.

Úti köpönyegemet és ládámat a szobámba vitték, míg engem a szolgahad az udvaron felállított dereshez kísért. Körülnéztem, és láttam, hogy elég sokan vannak, valamint azt is, hogy egy idősebb forma férfi épp büntetését kapja, lehúzott nadrággal kapja a büntetést, melyet nyögdécselés közepette nagy tisztelettel hangjában számol. Most felemelte fejét, és amikor király urunkat látta letelepedni a faragott karosszékbe, a hajdú leeresztette a botot, hogy szólani tudjon. A deresen hasaló férfi szabadkozott, hogy ennyire elhúzódik a büntetése, melyet urunk két napja adott parancsba neki, de csak most tudott időt szakítani arra, hogy hasaljon egyet. Biztosította felséges urunkat arról, hogy nem állt szándékában kibújni a botbüntetés alól, és kérte, hogy a maradék nyolc ütést is kimérhesse rá a hajdú. Urunk kegyesen megadta az engedélyt, mire a hajdú újra munkához látott. Az ötvenes éveiben járó férfi lihegve nyögött, és folytatta a számolást, majd amikor megkapta az utolsót, ernyedten tette le fejét karjaira.
- Köszönöm, felséges uram! – hálálkodott fájdalmas sóhajjal.
- Ennyire megizzasztott ez a kis bot? – vetette oda megvetően urunk, utalva a férfi verítékben úszó testére és vöröslő arcára.
- Nem gondoltam volna magam sem, felséges uram – szabadkozott szégyenkezve a férfi, miközben felkelt a deresről, és ingébe törölte arcát, majd ruháját igazgatta. – Régebben, amikor gyakrabban részesültem e kegyben, sokkal jobban bírtam a botot.
- Új pálcásfiút avatunk, aki első alkalommal mindjárt ötven botütésben részesül – szólott a király, és már nem foglalkozott a háttérbe húzódó férfival. – Sir Rodrigo, kérem – intett kegyesen.
Tétován a dereshez léptem, mivel feszélyezett a tömeg, és meglazítottam övemet, hogy amikor lefekszem, a hajdú könnyedén le tudja húzni rólam. Ezután utazástól fáradt testemet átadtam a botozás élményének. Az udvari hajdú igazán kitett magáért, alaposan megbotozta csupasz hátsómat, amit nem is vehettem rossz néven tőle, hiszen ez volt a parancs.

Nyögdécselve kapaszkodtam a deres lábaiba, és felséges urunk meg az összegyűlt tömeg tekintete előtt szégyenültem meg. A megjegyzések jobban égettek, mint a bot, amikor nyögéseimen nevettek, és biztatták a hajdút, hogy rendesen végezze a munkáját. Ami azt illeti, később sem tudtam megszokni és figyelmen kívül hagyni a gúnyolódásokat, melyet minden elvert férfi hallhatott. Felséges urunk érdeklődve figyelte, ahogy szabadkozva nyögök a bottól, és megjegyezte, hogy azt hitte, keményebb fából faragtak. Felemlékezett egy katonatisztet, akit a minap megcsapatott valami vétség miatt, és a fegyelmezett baka egy katonadalt fütyörészett, miközben negyven pálcaütést mértek pőre hátsójára a deresen. Többen is emlékeztek rá a tömegből, valamint egy idegen országbeli csavargóra, akit szintén lekaptak a tíz körméről, és hiába dolgozott a hajdú keményen, a bot csak néhány sóhajt csalt ki belőle.

Király urunk megszemlélte alfelemet, mielőtt intett a hajdúnak, hogy oldozza ki a szíjakat. Remegő tagokkal keltem fel a deresről, és akadozó nyelvvel mondtam köszönetet felséges urunknak a fogadtatásért. Bevallottam, hogy nem számítottam rá, hogy már az első napomon bemutatnak a botnak, ám már tudom, hogy így gyorsabban rá tudtam hangolódni. Ezután hálásan megköszöntem az üdvözlő ajándékot, és kifejeztem abbéli reményemet, hogy kedvére fogom szolgálni őfelségét.
Ebben nem is csalódtam.
Egy balul sikerült vadászat után, melyben király urunk egyetlen vadat sem ejtett, búskórságba esett, és az udvari orvos tanácsára néhány rab büntetését nézte végig kedélyjavítás céljából. Ám se a karózott rab bizonykodása, hogy a felséges úr jó hangulatának visszatéréséért önként jelentkezett karózásra, és nézze urunk, néhány órai feszegető nyomás után teste részévé akar válni a karó, mert már nem esik ki, sem a tornác oszlopához szíjazott fogoly korbácsolása sem hozta vissza urunk kedélyét.
Akkor jutott eszembe, hogy mennyire elégedetten hallgatta nyögéseimet a deresen, amikor néhány hete megérkeztem a kastélyába. Azóta lakosztályt utalt ki számomra, és a legszebb fiú rabszolgákkal oszthattam meg ágyamat, de urunk mintha elfeledkezett volna rólam. Így búskomorsága nyolcadik napján audenciát kértem tőle, és javasoltam, hogy húzasson deresre.
- Nocsak, ennyire ízlett az üdvözlő bot? – lepődött meg.
- A hajdú igencsak kitett magáért – ismertem el. – Alaposan megismertetett a bottal, melyet azóta is volt szerencsém munkában látni, mert időről időre megcsapják a szolganép tagjait.
- Igen, ez bevett szokás volt mindig udvarunkban – legyintett urunk.
- Ők nem saját jószántukból kaptak büntetést, hallani, amikor verik őket, szinte mind fogadkozik, esküdözik, könyörög, miközben a hajdú megdolgozza alfelüket.
- Ez is így van, mert egynek sincs ínyére a kapott bot és pálca, pedig én tudom a legjobban, hogy jót tesz nekik. Utána sokkal szorgalmasabban dolgoznak.
- Uram királyom, kedélyed borús, és ezt rossz látni nekem és az udvari népnek. Csapasd meg hű szolgádat, és miközben a deresen szolgállak téged, visszatér jó kedélyállapotod, és meglásd, egy új vadászat már bőséges zsákmányt hozna.
- Hát legyen, az estebédnél a nagyterembe hozzák a derest, és a hajdú kiadós ötvenet vág alfeledre.
- Köszönöm, uram, felkészülök a lakomára.

Így aznap a lakomára öltözvén új bársony ruhámban, díszes kalpaggal jelentem meg az estebéden, és mindenféléről folyt a szó. Már azt hittem, urunk elfeledkezett rólam, és ezt nem is bántam volna, mivel addigra már többet faltam az étkekből, mint kellett volna, amikor urunk egyszer csak szót kért, és közölte, hogy felhozatja a derest.
Az udvari nép, a vendégsereg mind elnémult, egyik uraság se tudta, melyikükre gondolt a király, élveztem arcukon a félelmet. Legtöbbjükön látszott, hogy bemutatták már ülepét botnak, pálcának, és az is, mennyire nem kívánja, hogy kiporolják.

A hajdúk felhozták a derest, és király urunk ismét szót kért. Közölte, hogy kedélyállapotának javítása miatt jónak látja, ha megcsapatja egyik szolgáját, aki most a vendégsereg szeme láttára ötven botütésben részesül.
- Sir Rodrigo, a deres előállt – intett nekem, mire mindenki rám nézett.

Letettem boros kupámat, és felkeltem a gazdagon terített asztaltól, hogy lemenjek a terem közepén felállított dereshez. Egy ilyen lakoma után erőst nem kívántam a botot, de igyekeztem ráhangolódni, hogy ne okozzak csalódást. Máskor is kértem már botot magamnak, az iskolában nem volt ritka, hogy szükségét éreztem, hogy megcsapassam magam, de itt más volt a helyzet. Megálltam a deres mellett, és meghajoltam urunk királyunk felé.
- Örömömre szolgál, hogy felséged színe előtt kapok botot – bókoltam. – Remélem, kedvére lesz a látvány, ahogy a hajdú ellátja a bajomat!

Ezzel levettem köpenyemet, és egy szolga kezébe adta, majd meglazítottam övemet, és rátérdeltem a deresre, majd végighasaltam. Már tisztában voltam azzal, hogy felséges urunknak igencsak kedvére van, ha a deresen hasaló férfi beszélget vele, ezúttal is közelemben helyezték el karosszékét, és míg deresre húztak, felemeltem fejem, hogy lássam urunkat. Nadrágomat egy határozott mozdulattal húzták le, ingemet felhajtották hátamra, és rám csatolták a szíjakat.
- Ötven jó botot kapsz – közölte urunk.
- Alaposan meg leszek csapva – sóhajtottam. – Tartok tőle, hogy nehezen bírom majd.
- Ez a bot már meglett férfiakat is megnyögdeltetett – biztatott a király. – Ne fogd vissza magad!

Intésére a hajdú megérintette hátsómat a bottal, hogy megállapítsa az optimális távolságot, majd nyögdeltetni kezdett vele.
- Ugye, hogy ízlik? - hajolt felém király urunk kíváncsian.
- Elég zamatos… uram – emeltem fel a fejem, és nagyot nyögtem.
- Ennyire gyötör? – csodálkozott király urunk. – Legutóbb sokkal jobban bírtad.
- Elnézést… uram – nyögdeltem, és éreztem, hogy bőségesen verítékezem. – Talán sokat ettem…
- Bizony, aki botot kap, az általában keveset eszik előtte – szólt közbe egy uraság.
- Uraságod ezt tapasztalta? – néztem fel rá, majd ismét kicsalt egy nyögést belőlem a bot.
- Magam is élek időnként a botozás jótékony hatásaival – felelt feszengve az uraság. – Nevelőim óva intettek, hogy estebéd után csapassam meg az ülepem.
- Jó tanácsot adtak… - nyögtem. – Megszívlelendő… ahh, ez a bot… - kiadós nyögéssel fejeztem be a mondatot.
- Uraságod nemrég érkezett a lakomára – nézett rá tűnődve felséges urunk.
- Csak nem arra gondol, hogy…? – lepődött meg a férfi.
- Ugyan, Sir Everald, Önről az a hír járja, hogy egyszer egy karót is felnyomtak, és az se viselte meg különösebben.
- Igazsága vagyon, felséges uram – felelt az uraság. – Egyik barátom tréfából megkaróztatott a minap.
- Jól értesültem, hogy karózás után olyan ötvenet vágtak méltóságos ülepére, hogy az eget is bőgőnek nézte?
- Uram, királyom, csak az ottani szokásoknak megfelelően jártak el – sápadt el az uraság.

Hová lett már az önuralmam, keservesen nyögdeltem miközben a hajdú az utolsó néhány ütéssel kínált. Alaposan megkínlódtam urunk jobb kedvre derítéséért, és mintha sikerült volna jobb kedvre derítenem urunkat. Legalábbis ezt árulta el, ahogy Sir Everald vállára csapott.

- Nosza, Sir Everald, mutassa meg Sir Rodrigo-nak, hogyan kell viselni férfiként a botot, mert most csak jajveszékelt – nézett rám felséges urunk vasvillatekintettel.
- Elnézést kérem, uram – esdekeltem, de már nem figyelt rám.
- Sir Everald, lesz szíves… - húzódott kegyetlen vigyorra urunk ajka.
- Ha óhajtja, természetesen megcsapatom – sandított hátra ülepére Sir Everald, és meg is tapogatta a ruházatán keresztül. – Elvégre mostanában elhanyagoltam, a karózásom óta csak kétszer kóstoltam botot.
- Nosza, akkor ne késlekedjék – nevetett király urunk. – Egy frissítő huszonötöt, és mindjárt délcegebben jár!

Időközben félrehúzódtam a derestől, és a hajdú most a vonakodó Sir Everaldon fűzte be a szíjakat. Nem hittem, hogy egy uraság le tud körözni engem, megszégyenít azzal, hogy jobban bírja a botot nálam, aki igaz, hogy most nem viselkedett túl férfiasan, de mégis gazdagabb lett ötven bottal.

Sir Everald kidomborodó hátsó fele nem volt olyan széles, mint a sajátom, ezt azonnal megállapítottam, amint lehúzták a nadrágot róla. Királyunk beszélgetést kezdeményezett vele, miközben Sir Everald nyögni kezdett a hajdú ténykedése során.

- Hogy ízlik?
- Uram, királyom, meg kell állapítanom – nézett királyára a hasaló férfi - , hogy az alfelemet gyötrő bot felettébb zamatos! Hadd figyeljem még, mit érzek közben!
A hajdú ténykedésének köszönhetően Sir Everald mélyről jövő torokhangokon nyögdelt, királyunk érdeklődve nézte:
- Látom, uraságodnak kedvére van a dolog.
- Hálás vagyok, hogy bemutatott felséged ennek a botnak – lihegte Sir Everald, majd elismerően felnyögött.
- Ha ennyire ízlik, akkor megduplázom az adagot. Hajdú, ötvenig ne állj meg! – utasította felséges urunk, mire a hajdú tenyerébe köpött, és újra megkínálta az uraságot.
- Köszönöm, felséges uram – nyögte meglepetten Sir Everald. - Lejjebb, ha kérhetem!

A hajdú engedelmesen lejjebb irányította a következő néhány ütést, melyektől Sir Everaldnak jobb kedve kerekedett.
- Látja felséged? Ahhh, de jólesik – nyögte mély torokhangon.

Királyunk felkelt karosszékéből, és közelebb jött a dereshez, Sir Everald felnézett rá, majd letéve fejét újra felnyögött, ahogy a hajdú lecsapott.
- Mire megkapom az ötvenet, uraságod egészen jó kedvre derül – mosolygott Sir Everald, és elégedetten nyögve jelezte, hogy ismét megcsapta a bot.

A második huszonötöt is kedélyes beszélgetés közben fogadta Sir Everald, aki férfiasan nyögve csapatta magát, ám közben dicsérte a botot, ami ilyen keményen alávág újra és újra.
- Bevallom, már szégyellem, hogy elhanyagoltam a faromat, amikor egy kiadós botozás után mindig jobban éreztem magam, kedélyállapotom sem hullámzott, felséges uram!
- Ha ezt tudom, már korábban deresre húzattam volna – nyújtotta kezét a király, és személyesen segítette fel a férfit a deresről.
- A királyi bot mindig megtiszteltetés lesz számomra – hajolt meg Sir Everald, és szolgi segítségével rendezte ruházatát. – Ha felséged kedélyállapota ismét ingadozni találna, küldjön postagalambot, és felutazom a királyvárba egy frissítő botozásért.
- Miért kérte, hogy lejjebb verjék?
- Kezdett felfelé haladni a faromon a bot, és olyan részen kaptam, ahol még nem. Lejjebb haladva ismét megtalálta a területet, ahol munkálkodnia kell.
- Uraságod holnap lóra tud ülni? Vadászatot rendezek ismét!
- Természetesen, hajnalra kiheverem, felség – bókolt Sir Everald.

Szégyenkezve mentem le a tömlöcsorra, ahová nem sokkal később visszahozták a derest. A hátsó felemet tapogatva megállapítottam, hogy korántsem vagyok annyira elverve, mint megérdemelném, ezért az egyik hajdúval még huszonötöt vágattam a faromra. Ez már sokkal jobban esett, elégedetten nyögdécselve markoltam botozás közben a deres lábait. A fali tartókba helyezett fáklyák pislákoló fényénél mentem vissza lakosztályomba, ahol szentül megfogadtam, hogy rendszeresen megfekszem a derest, míg el nem jutok addig, míg Sir Everald, aki kedélyesen beszélget felséges urunkkal, míg felveszi a neki rendelt botokat, amelyek azért valljuk be, alaposan megnyögdeltették.