Válasz a búcsúajándékra

Sir Everald néhány évvel később viszonozta hajdani barátja látogatását. Azt remélte, hogy kis tréfája azóta feledésbe merült. Nem gondolta, hogy mekkorát téved. Sir John lelkét nem a kapott verés miatt érzett szégyen égette azóta is, hanem Sir Everald gúnyolódása, nevetése. Így amikor néhány postagalamb ide-oda szálldosott kastélyaik között a levelekkel, eljött a nap, amikor a régi barát visszaadta a látogatást. Sir John régi fóliánsok között keresgélt, vissza akarta adni a megszégyenítést úgy, hogy Sir Everald sose felejtse el. Így akadt rá a karózás műveletére, melyet ellenségeiken próbáltak elődei a homályba vesző évszázadokban, és fennmaradt, hogy az ily módon büntetett harcosok néhány hétig nehezen ültek lóra. Egyesek gyorsabban összeszedték magukat, mások hónapokig nyögték a karózás emlékét. Tetszett neki az ötlet, hogy barátja alfelébe közepes vastagságú, tompított végű karót helyeztet fel bő arasznyira, melyet előtte faggyús vederben tárolnak, megkönnyítve a felhelyezést. Hetekkel előtte már alkalmazta ezt a fajta büntetést a kastély alagsorában sorakozó zárkák lakóin, akiktől részletes beszámolót kért érzékleteikről. Felajánlotta, hogy aki közülük önként vállalja a karót, annak további büntetését elengedi. Ezután Sir Everald érkezésére várva gyakran töltötte a kínkamrában az időt, figyelve a delikvensek reakcióit, elképzelve, hogy barátja kínlódik a karóba ültetve.
A rabok között fiatalok és idősek egyaránt voltak, ő inkább az idősebbek közül válogatott, lévén Sir Everald sem ifjonc már. Az alul lecsupaszított rabok egyenként helyezkedtek el az erre a célra kiválóan alkalmas bakon, ahová leszíjazva beszámolhattak uruknak a karózás közben érzett tapasztalataikról. A tucatnyi beszámoló egyben megegyezett: férfiembernek ennél nagyobb csúfságban ritkán lehet része. A delikvensek közül legtöbben már az elején hangosan méltatlankodtak, amikor még alig helyezték fel nekik a karót, és ahogy haladt előre a folyamat, sokan még azt is elátkozták, hogy erre a világra születtek. A karót egységesen arasznyira helyezték fel nekik, majd pár óra elteltével a fenekükre lépve kifeszegették, majd az ily módon megalázott rabok egy könnyű botozás után feloldozást nyertek bűneik alól, Sir John valamennyit szabadon engedte. Tudta, hogy hírét viszik szabadulások kegyetlen árának, de sokkal jobban fűtötte a visszavágás vágya. A karózás utáni botozást az udvari orvos javasolta, mert véleménye szerint sokkal jobban összezárul a meggyötört nyílás egy könnyű huszonöt bot után. Sir John hallgatott az orvos véleményére, annak ellenére, hogy emlékezett arra kollégiumi időkből, amikor közös szobában laktak húszas éveik elején Sir Everalddal, hogy a pálca és a bot sohasem viselte meg annyira szobatársát, mint őt. A kis tréfa gyanánt kapott ötven botütést hetekbe telt kihevernie, és most készen állt arra, hogy ő gúnyolja ki vendégét.
Sir Everald nem is sejtette, hogy milyen fogadtatásban fog részesülni, amikor kíséretével belovagolt a kastély udvarára. Ha meg is fordult a fejében, hogy Sir John visszavágásra készül, legyintett arra a gondolatra, hogy barátja gyér fantáziájával esetleg deresre húzatja, és ő akkor a deresről fogja nevetni és gúnyolni őt, hiszen hosszú évek során nem hanyagolta el ülepét, ha botozásról volt szó. Ha nem is csizmatalpként gondolt hátsó felére, de tudta, hogy akár ötven botot is kibír különösebb megrázkódtatás nélkül. Gondosan tanulmányozta az uradalmában deresre húzott férfiak viselkedését a deresen és utána, és meggyőződött arról, hogy sokuknál jobban bírja a botot. Maga is évente több alkalommal rendelte fel a hajdút, majd kastélyának kínszobájában, a párnázott fekpad kényelmét élvezve hol huszonötöt, hol ötvenet vágatott pőre ülepére. Mivel büszkeséggel töltötte el az érzés, hogy férfiként állja a botot, nem zárkózott el attól, hogy az esetlegesen a kastélyban időző férfivendégei, szolgái szeme láttára bizonyítsa bátorságát. Mintha hájjal kenegették volna, úgy estek lelkének az elismerő szavak, mellyel vendégei fejezték ki ámulatukat, látván a hajdú ténykedése közben fegyelmezetten nyögdécselő házigazdájukat.
Ezért bátran jelent meg Sir John meghívására kíséretével, hiszen kevés esélye volt annak, hogy a cimbora emlékszik a kis tréfájára, és milyen mulatságos volt, ahogy szaladgált a lakosztályban, miközben elverette. Azóta is felkacagott, hacsak eszébe jutott.
Sir John a fogadóteremben várta, ahol szívélyesen köszöntötte hatalmas termetű barátját. Közölte, hogy hamarosan lakomára tálalnak, és addig foglalják el szobáikat a nyugati szárnyban. A szolgák elhelyezték a lakosztályban a vendég urat és kíséretének is találtak helyet. Alkonyodott, mire megkezdődött a lakoma. Sir Everald és Sir John egymás után ürítették a kupáikat egymás egészségére, a jó termésre, a gazdag zsákmányra az őszi vadászatokon, majd miután felszolgálták az étkeket és a mulattatásukra udvari zenészek húzták a talpalávalót a táncosoknak, Sir John elérkezettnek látta az időt, és odafordult barátjához.
- Emlékszel, uram a tréfádra? Holnap szeretném viszonozni.
- Ejnye, még nem felejtetted el? Milyen jót mulattunk! – kacagott Sir Everald, egy pillanatig sem érezte, hogy félnie kellene. Hatalmas teste csak úgy rázkódott a nevetéstől.
- Holnap délelőtt egyfajta tortúrázást találtam ki, melynek a végén könnyű botozásban részesül, Sir Everald.
A vendég uraság meghökkenve koppantotta le kupáját, tekintete a hajladozó táncos fiúkról és lányokról visszatért Sir John hideg kék szemére. A házigazda végigsimított hosszú, fekete haján, melybe már ősz szálak vegyültek, jelezvén, hogy nem oly fiatal már ő sem, majd gúnyos mosolyra húzódott keskeny ajka. Sir Everald beleizzadt ebbe a mosolyba, ahogy elfogta valami ismeretlen rémület. Vajon mit eszelt ki barátja?
A lakoma végeztével lakosztályába vezették a szolgák, ahol levetkőztették, megfürösztötték, illatos olajokkal kenegették, majd hálóingét ráhúzva a baldachinos ágyba fektették. Éjjel is többször felriadt, Sir John gúnyos mosolyra húzódott száját, hideg kék szemeit látva zavaros álmában, majd miután a kandallóban parázsló fahasábokat bőséggel megöntözte, hajnaltájt sikerült elaludnia.
Késő délelőtt ébredt arra, hogy behozzák a reggelijét, de nem volt étvágya, néhány falatot gyűrt le, és egy kupa vörösborral öblítette le, majd száját kézfejével törölve a nyíló ajtó felé pillantott, ahol Sir John lépett be udvari orvosa kíséretében.
- Uram, a tortúrázás előkészületeihez tartozik egy aprócska vizsgálat, remélem nem lesz ellenére.
- Ugyan, miféle vizsgálat? – horkant fel Sir Everald gyanakodva.
Méltatlankodását figyelmen kívül hagyva a szolgák hasmánt az ágyra fektették urukat, majd Sir Everald hálóköntösét felhúzva az udvari orvos megtekintette a célterületet.
- Miért van erre szükség? – bokszolt párnájába a vendég. – Sohasem engedtem senki fiát oda, sőt számolatlanul sok lányt és fiút tettem boldoggá ott.
Az orvos felemelkedett, és bólintott:
- Egészséges, végrehajtható rajta a művelet.
- Köszönöm, doktor úr, elmehet – biccentett Sir John, és barátjához fordult, aki szuszogva lekászálódott ágyáról.
- Mit eszelt ki, uram? Miért volt szükség erre?
- Uraságod bizonyára hallott a karózásról. Megkérem, legyen segítségemre abban, hogy a hajdúk megkarózhassák az imént megtekintett lyukat.
- Tehát ezt eszelte ki? – nyelt egyet Sir Everald, és elsápadt.
Sir John kettőt tapsolt, mire nyílt a lakosztály ajtaja, és a hajdúk becipelték a bakot, majd egy faggyúval félig töltött favedret, melyben néhány méteres hosszúságú karó várakozott.
- Lesz szíves választani közülük, és utána elhelyezkedni a bakon az optimális testhelyzet felvétele érdekében, uram! – kínálta nyájas mosollyal Sir John vendégét széles karmozdulattal.
Sir Everald kétségbeesetten rágta bajszát, de belátta, hogy tréfájára igencsak kínos választréfát eszelt ki barátja. Nem akart gyávának mutatkozni. Megragadott egy vékonyabbnak látszó karót, ami nem tűnt olyan félelmetesnek, és kirántva a faggyúból megnézte a tompított végét.
- Nyugodjon meg, a hajdúk nagy gyakorlattal rendelkeznek, nem okoznak sérülést. Az utóbbi időben rendszeresen karóztattam férfiakat, és mind a saját lábán távozott – biztatta Sir John, ajkáról nem múlt el a gúnyos mosoly. Elemében érezte magát.
- Milyen mélyen nyomják belém? – sóhajtott Sir Everald, és kezdett megbarátkozni a gondolattal. Ha eddig mindenki kibírta, akkor neki is menni fog.
Sir John piros szalagot kötött a zsinórra, bő arasznyival a faggyútól csöpögő vége felett.
- Íme, ez nem lesz az Ön számára megerőltető, meglátja uram, jól meg fogja ülni!
Sir Everald visszatette a favederbe a karót, majd a bakhoz lépett.
- Essünk túl rajta! – szusszant, és termetéhez képest fürgén elhelyezkedett rajta. – Az én kastélyom kínkamráiban is van bak, sokan választják ezt a deres helyett. Remek találmány, csakúgy, mint a fekpad – szuszogva elhelyezkedett, és megkapaszkodott az alján futó rúdba.
A hajdúk rákapcsolták a szíjakat, a művelethez szükséges mozgásteret hagyva a fenekének, hálóingét felhajtották a válláig. Sir Everald érezte, hogy szétfeszített fenekét hűs levegőmozgás éri.
- Meglátja, uram, hamarosan a szalag csiklandozza majd, persze ez beletelhet néhány órába is.
Sir Everald a következő pillanatban megérezte féltett nyílásán a karó csúszós végét. Nagy levegőt vett, és néhány farmozdulattal segített, hogy a hajdú elkezdje nyomni neki.
- Mmmmm – nyögte kimeredt szemmel.
- Ízlik? – hajolt hozzá a barátja, és intett, hogy lassan forgassák meg benne.
- Keményen nyom és feszít – lihegte Sir Everald, óvatos csípőmozdulatokkal segítve a karó útját.
- Ez a dolga – helyeselt Sir John. – Eddig nagyon férfiasan állta, de még jó darabot be kell fogadnia.
- Istenverte karó – csikorogta a szenvedő férfi. – Mintha vastagabb lenne! Biztos ezt választottam?
- Egy szűk fenéknyílásnak még a vékonyabb karó is vastagnak tűnik. Kérem, ülje meg!
- Pihenőt kérek! – lihegte Sir Everald. – Most jöhet megint! Istenverte karó! – nyögte.
- Egyre jobban nyög, uram! – csillogott a kék szeme a házigazdának.
- Ezt senki nem bírná csendben – lihegte a vendég, és felkészült az újabb nyomásra.
- Mindenkit megvisel, ha karót kap – helyeselt Sir John, és elégedetten nézte, hogy vendége homlokán kövér verítékcseppek ütköznek ki.
A következő órákban Sir John időről időre magára hagyta szenvedő vendégét. Sir Everald nyögései ordítássá fokozódtak, többször is kérte, hogy engedjék le a bakról, hadd lépjen párat, és egy idő után nem kellett fogni a karó végét sem ilyenkor, keményen fészkelt az uraság fenekében. Feltérdelt ágyára, előredőlt, és a párnát püfölte, amikor a hajdú ebben a testhelyzetben is nekifeszült a karónak. Sir Everald ordított, míg a nyomás abbamaradt, szidta az istenverte karót, és a szalagot, hogy még mindig nem érzi, hogy csiklandozná a fenekét. Lekecmergett a kínzó nyomás után az ágyról, és szokásához híven a kandallóba vizelt. Szolgái lehúzták róla az átizzadt, fehér gyolcs hálóinget, így teljesen meztelenül lépkedett terpeszben a lakosztályban. Végül négy átkínlódott óra után a bakon egy szerencsés nyomás után megérezte, hogy csiklandja a vörös szalag. A hajdú még csavarintott egyet a feszes karón, amivel kicsalt még egy fájdalmas jajgatást az úrból, majd közölte, hogy kész, az úr karózásának ez a szakasza befejeződött.
Sir John gúnyos mosollyal szemlélte, ahogy lekecmereg a bakról, és óvatosan végighasal ágyán.
- Igazán szégyellheti uram, hogy ennyire rosszul viselte. Négy óra kellett, hogy megkaróztassam, ez azt jelenti, hogy nem ülte meg rendesen, és el-elhúzódott a nyomások elől.
Felemelte a piros szalag egyik végét, és végighúzta a hasaló férfi farán jobbról és balról. Sir Everald szégyenében a párnába törölte könnyeit. Megfeszítette fenekét a szalag érintésére.
- Mindenki értesülni fog arról, hogy a karózás alatt mennyire gyáván viselkedett – folytatta Sir John, majd elengedte a szalagot, és mintegy mellékesen vetette oda. – Nemsokára kivetetem a karót. Ezt követően lesz szíves lefáradni az udvarra, a szolgák előkészítették a derest. A maga egészsége érdekében kénytelen vagyok megcsapatni. Attól összehúzódik majd a lyuk.
- Mennyit? – emelte fel a fejét Sir Everald. – Mennyit…?
- Ó, meg se fog kottyanni az ötven botütés – kacagott fel gúnyosan Sir John.
Így történt, hogy miután eltávolították fenekéből a megszégyenítő karót, Sir Everald szolgái tiszta hálóinget húztak rá, majd lekísérték a dereshez. Remegő lábakkal állt meg a fekpad mellett, ahol már várta a hajdú egy férfihüvelykujjnyi vastag, megbízható bottal. Az udvari sokaság és saját szolgái előtt feküdte meg a derest, és miután leszíjazták, Sir John reményét fejezte ki, hogy jól fog esni a könnyű botozás vendégének.
Sir Everald jól ismerte az érzést, és ezúttal is igyekezett méltósága maradékával férfiasan állni a botot. Megállapította, hogy a hajdú remekül érti a dolgát, és nyögdécselve igyekezett ráhangolódni a büntetésre. Rég kapott ilyen a kiadós botozást, és ezt nem is rejtette véka alá. Érezte, hogy féltett nyílása fájdalma alábbhagy, és lassan összezárul. Másokkal ellentétben, akiket legyengített a deres, ő másként élte meg. Büszkévé tette, hogy férfiasan állja az ütéseket, és örült, hogy megmutathatja, hogy kell viselkedni ebben a helyzetben. Amikor a hajdú kimérte neki az ötvenediket, nagyot szusszant, vaskos teste elernyedt. Megvárta, míg kibontják a szíjakat, és ahogy felkelt a deresről, elismerően biccentett Sir John felé:
- Hálásan köszönöm uram!
- Örülök, uram, hogy viszonozhattam vendégszeretetét! – felelte hasonló kimérten barátja.
A szolgák leplekbe burkolva rejtették el Sir Everald testét a bámész népség elől, és felvitték szobájába. Aznap este a lakomán megjelent. Igaz, óvatosan ült le, ami többfelé nevetést váltott ki a meghívott vendégseregből, de ennek ellenére Sir Everald úgy érezte, kiköszörülte a csorbát. Barátságuk helyreállt Sir John-nal, ami nem zárta ki jövőbeli tréfák lehetőségét.
Mialatt eszegették a jobbnál jobb fogásokat, több kupát ürítettek egymás egészségére, miközben felemlékezték több évtizedes barátságuk eseményeit, majd Sir John felajánlotta, hogy a jelen lévő táncosokból és szolgákból választhat hálótársat magának, amit Sir Everald köszönettel visszautasított. A mozgalmas nap után inkább aludni vágyott, amit Sir John teljes mértékben megértett.