Búcsúajándék

Sir John és Sir Everald még hajdani kollégiumi tanulmányaik során barátkoztak össze, amikor huszonéves koruk első felében közös szobán osztoztak a királyvárosban. Sir Everald majd két évtizeddel később vendégül látta barátját és annak kíséretét vadregényes kastélyában. Kedélyes poharazgatás közben emlékezték fel a régi szép időket, vadászatokkal, lakomákkal múlatták az időt, míg eljött a búcsú napja. A vadászatokra, bálokra összesereglett vendégek mind elutaztak, csak Sir John és kísérete maradt a kastélyban. Délutánból estébe hajlott az idő, amikor Sir Everald bekopogtatott a déli szárnyban lévő lakosztály míves ajtaján, és a lakomáktól, vadászatoktól elfáradt barátjáról a régi szép időkről beszélgetett. Felidézték a tanulással töltött keserédes éveket, amikor a többi nemesifjúval együtt gyakran részeltették őket nevelőik pálcázásban, a jobb eredmények elérése érdekében. Sir John feszélyezve érezte magát a témától, ám Sir Everald nosztalgiával emlékezett a régi kínos percekre.
- Emlékszik arra uraságod, amikor felrendelték a pálcázót a közös kollégiumi szobánkba, és hol egyikünk, hol másikunk, hol mindketten sajgó hátsóval tértünk nyugovóra?
Sir John savanyú képpel bólintott. Hajdani ösztövér alakja mára mackóssá vált, és jól emlékezett arra, hogy hányszor szégyenültek meg holmi iskolai vétség, gyenge vizsgaeredmény miatt, amikor az erre a célra alkalmazott pálcázók egyike feljött, hogy megbüntesse őket. Nemcsak ők részesültek ebben, hanem a kollégium szinte egyetlen nemesi származású felnőtt diákja sem úszta meg az ott töltött két év alatt az effajta serkentést. Sir Everald könnyebben vette fel a dolgot, mint ő, és az sem könnyítette meg a dolgot, hogy barátja igyekezett tréfával bagatellizálni a kapott veréseket. Sir Everald mindig is cinikus volt e tekintetben, és előszeretettel gúnyolta őt, hogy huszonéves kora ellenére is mindig megviseli az effajta büntetés.
Sir Everald jó házigazdaként most is azonnal a tárgyra tért. Előre dörzsölte a markát, hogy milyen jó tréfát eszelt ki régi barátja búcsúajándékául.
- Arra gondoltam, szívesen fogadna a régi idők emlékére egy kiadós huszonötöt.
- Igazán megtisztelő az ajánlata, uram – sápadt el Sir John. – De régen részeltettem benne magam.
- Akkor itt az ideje, hogy felelevenítsük a régi emlékeket! – lelkesült Sir Everald, kövér képén ravasz mosoly terült szét. – Mikor kapott utoljára uraságod verést?
- Három éve lesz holdtöltekor, úgy vélekszem – vallotta be Sir John, és az emléktől megremegetett a hangja.
- Meglátja, jól fog esni – biztatta Sir Everald.
- Igazán megtisztelő az ajánlat – Sir John hangja ismét megremegett. – De inkább nem élnék vele.
- Ragaszkodom hozzá! – komorult el Sir Everald. – Ellenkező esetben kénytelen lennék a gyávaságoddal bemocskolni jó hírnevedet.
Sir John nagyot nyelt, majd így válaszolt:
- Amennyiben úgy látja jónak, bizonyosodjon meg afelől, hogy nem vagyok gyáva. Elfogadom a huszonötöt a hátsómra, de bottal csapass meg – zavartan babrálta tollas kalpagját. – Diákkorunkban úgyis sok pálcát kaptunk, de már férfiak vagyunk, eljött a bot ideje.
Sir Everald bort löttyintett a két kupába, és felhajtották. Sir John igyekezett bátorságot meríteni az italból, míg Sir Everald a közelgő jó mókára ivott.
Kisvártatva a tágas lakosztályba két pribék érkezett, akik vállalták a búcsúajándék átadását Sir John részére. Sir Everald elhelyezkedett egy karosszékben, hogy jól lássa az eseményeket, és keze ügyébe készíttette kis asztalkán a kancsó vörösbort, amiből időről időre egy szolga töltögetett kupájába. Intett vendégének, hogy készüljön. Sir John szolgái segítségével ingujjra vetkezett, majd nagyot sóhajtott, mint aki elszánta magát, és az asztalra dőlt hasmánt. Alfele pőrén meredezett, rajta néhány halvány csík jelezte, hogy nem először kap verést. Az egyik pribék nekigyürkőzött, hogy megbotozza a vendég uraságot, míg a másik hátratett kézzel figyelte az eseményeket, rá hárult a számolás.
- Essünk túl rajta – horkant Sir John, és megmarkolta az asztal túlsó szélét.
- Szeretném, ha emlékezetes maradna a látogatása, barátom, ezért megduplázom az ajándékot – emelte kupáját Sir Everald. – Ötven botot kap!
Sir John felkapta a fejét, majd mégsem szólt. Tudta, hogy nem tudná meggyőzni barátját, és csak elhintené a gyávasága hírét, ha ellenkezne. Érezte, hogy a pribék hozzáérinti csupasz hátsójához a botot, hogy kimérje a távolságot, majd elkezdődött a verés. A férfi eleinte egy-egy sóhajjal, szusszanással fogadta az ütéseket, a csendet ezen kívül csak a botozás zaja és a másik pribék számolása törte meg. Sir John fel-felkapta a fejét, nehezen tudott nyugton maradni. Szabadkozva nyögdelt, meg-megfeszítette fenekét. Aztán hirtelen felegyenesedett, két kezével fenekéhez kapva sziszegett, majd körülnézett a lakosztályban. Az ágyhoz lépdelt szándéka szerint méltóságteljesen, valójában remegő testtel, és felhasalt rá, a párnába fúrva arcát. Ebben a pózban számoltatta magára a következő ötöt, majd ismét két kézzel a fenekéhez kapott, szitkozódva tapogatta az ütések nyomát.
- Nocsak, még mindig tartja a futkosós szokását? – kacagott Sir Everald. – Hajdan a kollégiumi szobánkat is körbefutotta néhányszor, míg verték.
Sir John lemászott az ágyról, savanyú képpel tapogatva fenekét az egyik székhez lépett, és áthajolt a támláján. Elengedte sajgó hátsó felét, és megkapaszkodott a székben.
- Ez a bot ugyancsak meggyötör – felelte összeszedve önuralma maradékát, ebben a pózban sikerült is megmaradnia a következő néhány ütés erejéig, noha a pribék kicsalt belőle néhány nyögést ténykedésével.
- Ugye? Nem is hinné az ember! – nevetett ismét Sir Everald, aki remekül szórakozott régi barátja viselkedésén.
- Remek választás volt – lihegte Sir John, odafigyelve a másik pribék számolására rájött, hogy már túl van a felén Sir Everald búcsúajándékának.
- Ön igazán tudja értékelni – biccentett Sir Everald, majd letette kupáját, és figyelte, hogy barátja kihajol a nyitott ablakpárkányon.
Ebben a pózban is megnyögdeltette vendégét a bot, pedig Sir John igyekezett példaképére, arra a legendás hírű harcosra hasonlítani, aki egy alkalommal, amikor az ellenség fogságába esett, és deresre húzták, fegyelmezetten szuszogva fogadta a negyven botot. Neki még sohasem sikerült. noha mindig megfogadta, hogy méltó lesz példaképéhez.
Ismét felemelkedett, két kezével érintgetve sajgó fenekét, és igyekezett visszanyerni önuralmát és bátorságát, hogy a maradék tizenöt ütést is kimérhessék rá. Ismét a széket választotta, mert az előbbi is jól megtartotta a derekát, miközben lábait fel-felkapta, és kiadós nyögésekkel válaszolt a botütésekre. Feneke lángolt a kemény botütésektől, ismét felemelkedett, és lihegve tapogatta újra. Sir Everald ismét kacagott.
- Elég volt? Nem bírja úgy a botot, hogy szeretné? Feladja, Sir John?
Barátja lesújtó pillantást vetett rá, de nem szólt, csak rákönyökölt az asztalra, verítékes arcán elszántsággal.
A pribék kimérte az utolsó néhány ütést, melyek panaszos nyögést csaltak ki a botozott nemesből. Szégyenkezve emelkedett fel, miután az utolsót is megkapta:
- Elnézést, uram, ha kissé hangos voltam, de ez a bot alaposan meggyötörte a hátsómat. Mindazonáltal hálásan köszönöm a figyelmességét, amivel e búcsúajándékban részeltetett. Alkalmasint, ha a kastélyomban meglátogat, viszonzom gesztusát – mondta kiszáradó szájjal.
Sir Everald magára hagyta szolgái körében régi barátját, és a remek programtól felcsigázva tért nyugovóra. Másnap, miután vendége és kísérete után elporzott a hintó, némi bűnbánatot gyakorolva húzatta magát deresre és az árnyas fák alatt ötven botütést méretett pőre hátsójára.
Miközben szokása szerint nyögdécselve csapatta fenekét megállapította, hogy erre alaposan rászolgált, valamint hogy negyvennégy évesen épp olyan jól bírja a botot, mint húsz éve, és ez elégedettséggel töltötte el.