Közjáték 1.

Josephine megigazította a haját majd figyelmét újult erővel fordította az előtte álló két emberre. Egy férfi és egy nő, mint már annyiszor és még hányszor lesz ilyen. A férfi az átlagnál kicsit magasabb világosszőke, fehér bőrű kék szemű. Téli kabátja még mindig szorosan összezárva rajta. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Néhány perce alig szólat meg. A mellette álló nő pont az ellentéte volt. Alig ért a férfi válláig. Bőre fekete, haja szintén, szeme is közel volt hozzá. És beszélt.
Josephine próbált koncentrálni a nő hangjára de annak monotonitása és tónusa mindig újra és újra elnyomta figyelmét és gondolatai elkalandoztak más, távoli helyekre.
Nemsokára lejár a műszak és végre hazamehet.
Ahol is ledobja magáról ezeket a kényelmetlen vackokat és beáll a zuhany alá. Elöször forró vízzel, majd hideggel aztán újra forró vízzel.
Nagyon kimerítő nap voltak ezek. Amióta Jasmine eltűnt. De nem is számít. Nemsoká vége.
Aztán felhívja Samet. Igen, ezt fogja tenni. Itt az ideje annak is. Mielőtt túl késő lesz és a férfi talál valaki mást. Épp elég ideig játszott vele. A mai nap tökéletes lesz erre. De persze azért hagyni fogja hogy férfi küzdjön még egy kicsit mielőtt…
-… a véleménye erről? – kérdezte a nő.
Összerezzent. Zavartan nézett végig a két emberen. Azok pedig érdeklődve néztek rá.
- Szóval? –kérdezte újra a nő.
- Nos – kezdte lassan- azt hiszem ebben önöknek kéne megegyezniük..
A másik kettő össszenézett. Majd a férfi szólalt meg.
- Azért csak tud ajánlani egy szobát az igényeinkhez.
Josephine szeme elkerekedett és bólintott.
- Hát ööö hogyne. Természetesen.
A papírjai között kezdett turkálni, mintha keresne valamit. Nem nézett az őt figyelő két szempár tulajdonosaira.
- Én a 216os szobát ajánlom Önöknek – hallott meg egy hangot Josephine.
Felnézett. A férfi takarásától nem látta ki az. Azok ketten megfordultak így a lány észrevette a rövid fekete hajú nőt amint az ajtóban áll. Elöször nem ismerte fel. a nő közelebb lépett hozzájuk miközben elkezdte kigombolni a kabátját.
- Jasmine. – szólalt meg suttogva Josephine.
A nő ránézett. Szeméből nem tudott kiolvasni semmit. Jasmine kibújt kabátjából és a férfit megkerülve átnyújtotta Josephinenek.
- Jöjjenek velem. Odevezetem önöket. Josie, írd be a vendégeket a 216os szobába.
- Igen azonnal. – válaszolta a lány.
- Kövessenek, kérem. – szólalt meg nyájasan Jasmine.
Mire Josephine felnézett a monitortól az előtér üres volt.

Alig tíz perc múltán Jasmine visszatért. Beállt Josephine mellé a pultba. Nem szólt egyetlen szót sem. A lány azonban igen:
- Nem számítottam Rád. Egyikünk sem.
Jasmine bólintott.
- Nincs mondanivalód?
- Itt vagyok. – felelte Jasmine egyszerűen. – Nyugodtan elmehetsz. Majd én befejezem a műszakod.
Nem nézett a lányra. Az viszont kezdett dühös lenni. Ezt hangjában sem tudta vagy akarta elrejteni.
- Nem kértelek meg rá hogy helyettem csináld.
- Valóban nem. Mégis úgy tűnt segítségre van szükséged.
A lány zavartan elfordította fejét.
- Bárkivel előfordulhat. – mondta. Megoldottam volna.
- Igen tudom. – mondta neki Jasmine még mindig hüvősen.
Josephine ránézett a nőre. Néhány pillanatig figyelte, majd békülékeny hangon így szólt:
- Mi történt?
- Menj haza kislány! Innentől átveszem. – mondta válasz helyett Jasmine.
Josephine lassan bólintott, majd alig hallhatóan megszólalt:
- Jól van. Elmentem.
Néhány perccel később, Josephine kilépett az ajtón. Jasmine egyedül maradt.
Megnyomott néhány gombot a pultján és élőkép jelent meg az egyik monitoron. A 216os szobát mutatta. Elkezdte figyelni őket. Néhány perc elteltével újra nyílt az ajtó és újabb vendégek érkeztek.


Jeremy befejezte a vacsoráját. Egyedül volt a lakásban. Tányérját és evőeszközeit bedobta a mosogatóba majd később megcsinálom jelszóval. Újra eszébe jutott a találkozás a szomszéd nővel. Emlékezett a nőre még régről de az sosem foglalkozott vele. Az érdeklődés amit most tanúsított íránta nagyon meglepte a fiút. Meglepte és megis ijedt tőle.
Nem volt hozzászokva hogy a lányok mitöbb a Jasminehez hasonló nők észrevegyék őt. Tudta viselkedésén ez nagyon jól látszott és valószinűleg a nő is észrevette milyen ügyetlen volt. Bár úgysem fog számítani. De nem baj. Egyik nap átfog menni hozzá. Felnézett az órára. Kilenc elmúlt. Ideje indulnia ha nem akar elkésni. A tragédia óta ez volt az első csillagász gyűlés amit megtartottak. Nem akarta kihagyni. Talán az a barna hajú lány is ott lesz. Mi is a neve? Sophie. Igen ez az. Összepakolta a dolgait amiket magával szokott vinni majd felöltözött. Miután elkészült kilépett a folyosóra és bezárta az ajtót. Elindult a lépcső felé mikor mozgást látott a szeme sarkából. Tett néhány lépést visszafele. Egy férfit látott amint leül a földre pont Jasmine ajtajával szemben és a falnak támaszkodik. Közelebb lépkedett hozzá. Majd biztonságos távolból megszólította:
- Segíthetek valamiben?
A férfi ránézett. Tekintete mintha keresztül ment volna rajta. Néma másodpercek teltek el majd megszólalt:
- Nem. Köszönöm.
- Nincs itthon.
A férfi most már érdeklődve nézett vissza rá.
- Hogy mondod?
- Miss Shepard, nincs itthon.
- Ki aza Miss Shep… óh értem.
A férfi felkuncogott.
- Miss Shepard hát persze. Honnan tudod hogy nincs itthon?
- Találkoztam vele mikor elment. Elment dolgozni.
- Értem. Nos hát akkor feleslegesen várok itt rá igaz?
Jeremy nem válaszolt. James lassú mozdulatokkal felkelt a földről. Kiegyenesedett és loprolta magát. Egy fél fejjel magasodott a fiú fölé.
- Hova tartasz? – kérdezte Jeremytől érdeklődve.
- Én csak egy…. Egy csillagász gyűlésre. Nézzük a csillagokat. Most tiszta az idő.
James elgondolkodva bólintott.
- Veled tartok. – közölte egszerűen.
- Tessék? – lepödött meg a fiú.
- Talán zártkörű az esemény?
- Nem dehogy. Csak nem értem.
- Nem is kell értened. Addig jó amíg nem érted. Induljunk.
Ezzel James elindult. Ellépett Jeremy mellett és mikor a lépcsőhöz ért megállt és megfordult.
- Te nem jössz? Egyedül nem találok oda.
Jeremy egy pillanatig tétovázott majd ő is elindult a férfi után.


Miközben Jasmine az új vendégekkel bajlodott és próbálta rábeszélni őket az általa legjobbnak tartott szobára, és miközben James és Jeremy az utcán haladt a gyűlés helyszíne felé Robert Henderson belépett az Égikert kapuján és botjára támaszkodva megindult a liftek felé. Mikor elhaladt a recepciós pult mellett oldalra nézett és meglátta a recepciós lányt.
- Jó estét. – köszönt rá.
Az lesütötte a szemét, elfordult és úgy válaszolt.
- Önnek is őrnagy.
Robert megállt. Visszafordult a pult felé és tett egy lépést felé.
- Tudja ki vagyok? Találkoztunk már korábban.
Veronica elképedt. Minden második nap szolgálatban van és a férfi naponta többször megy el mellete.
- Igen őrnagy. Nap mint nap. Mikor megérkezett is én mutattam meg a lakását.
- Óh valóban. Hogy is felejthettem el? Veronica igaz?
A lány újra megdöbbent. Csak szórakozik velem futott át az agyán. Tudja hogy mindig figyelem mikor elhalad előttem.
- Igen az vagyok. – válaszolta.
- Tudja, hosszú napjaim voltak. Elnézést a figyelmetlenségemért.
Veronica bólintott.
- Semmi baj őrnagy. További szép estét.
- Köszönöm Önnek is.
Robert elindult újra a lift felé. Pár lépés után azonban újra megállt és megfordult.
- Meddig dolgozik ma?
- 10ig vagyok.
- Örülnék ha utána meghívhatnám egy italra.
- Őrnagy ez igazán nem szükséges….
- Kérem, ragaszkodom hozzá.
- Rendben.
- Nagyszerű. Tudja hol talál.