Egy darab hús

Mielőtt a házából elhozták, volt neve, három is. Két utó- és egy családneve. Ha már itt tartunk, volt családja. Szülei. Egy ifjú, akivel jegyben járt. Voltak nagyszülei. Volt egy szerepe, amit illedelmesen eljátszott.
Mindez az összes jelentőségét elvesztette egyetlen éjszaka alatt. Már arra ébredt, hogy viszik. Azonnal tudta, hogy nem álmodik. Mindent felmért egyetlen pillantásból, ahogy a maszattá olvadó erdő-kép elsuhant mellette, ahogy hallotta maga alatt messze a döngő lépteket, ahogy érezte, törékeny, betegesen sovány teste mint ugrál fel-alá valami kemény, sziklás hegyomláson. Érezte magán a nagy, kellemetlenül forró mancsot és tudta, hogy semmi esélye sincs szabadulni. A félelemtől megbénult minden hangszála, megbénultak a szemhéjai. Nem sikoltott.
Tudta, hogy annak is eljön majd az ideje.
A barlangban már-már elviselhetetlen forróság uralkodott. A neki életet adó vidék csípős levegője után úgy érezte, egy forró kéz a bőrét hántja le és egyenesen a lelkét forrázza le. Gőzölgő forrás alján kéken fénylettek az algák. Annyit látott csak, amitől még inkább elfogta a páni rettenet.
Elrablója, a hegyi métely, az emberevő, a gyermekek mumusa lepottyantotta a kemény földre. Nem valami óvatosan, mint egy finom kis csészét. De nem is durván. Nem volt feleslegesen gonosz, nem dobta, nem lökte, egyszerűen úgy tűnt, jellegét vesztette és kicsúszott az óriási lény markából. Mint akit elvesztettek, elfelejtettek.
Azt hitte, meg fogja kötözni. Vagy elképesztő erejével egy hatalmas követ gördít a bejárat elé. Nem történt ilyen.
A sötét körvonal nehezen fújtatva törölgette a savanyú verítéket darabos testéről és bicegve fel-le járkált a barlangban.
Nem fordult a lány felé. Úgy mászkált, morogva, mint aki tényleg elejtette és keresi, de fogalma sincs, merre találja. Körbejárta. Vakarózott, hangosan. Csimbókos szakálla egyszer végigsöpört a lány arcán és mintha egy köteg sáros hínárral csapták volna meg, elterült.
Ekkor jajdult fel először. Az óriás végre észrevette, mit is hozott haza. A lány meg sem mert mozdulni, csak lekuporodott a földre és várta az első ütést, vagy valami rosszabbat. Harapást? Vagy valami rosszabbat? Nem látta, csak érezte, ahogy a busa fej lehajol hozzá. Hangos, szörcsögő szimatolást hallott, ami furcsamód kellemesen csiklandozta meztelen karját. Ez még ijesztőbb volt.
Aztán a sánta léptek távolodtak. Nagy robajjal, a vadember lehuppant, félig a földre, félig a forrás vizébe.
- Mossál meg - mondta. A lány kilesett zilált tincsei közül. A szürkés fénnyel borított alakra bámult. Semmi kétség, emberi hang.
Az emberek is lehetnek gonoszak, jutott eszébe. Aztán türelmetlen morgás.
- Mossál meg!
A lány közelebb csúszott, alig emelkedve fel a földről. Mintha egy medvével nézett volna szembe. Szavak, tirádák szöktek az elméjébe, de a nyelve megmakacsolta magát. Mi értelme volna kérlelni? Visszavinné talán a faluba?
Közelebb araszolt. Amikor majdnem elérte, az óriás felemelkedett, igazított valamit pocakja magasságában... aztán egy nagy, nehéz rongydarab lehullt a földre. Az óriás visszaült. Elégedetten szuszogott.
A lány belemerítette ujjait a vízbe. Forró volt, de nem égette. Egy darabig csak úgy tartotta. Amikor érezte, ha még egyetlen pillanattal tovább nem engedelmeskedik, elorzója újra rászól... vagy mást csinál, két markába vizet mert és sietve, ügyetlenül ráloccsintotta az irdatlan pocakra. Nem nézett oda. Tenyerével szétkente a vizet. Megismételte. Göröngyös bőrt érzett. Szíjas húst, alatta valahol mélyen párnázva kőkemény izmot.
Megmosta az egyik lábát. Még kevésbé alaposan. Aztán lábujjhegyre állt és a vállait is megnyomkodta vizes ujjakkal. Minden volt ez, csak mosdatás nem.
Sűrű szövésű vászonruhája rátapadt a bőrén kicsapó izzadságtól, a forrás vizétől lángolt a tüdeje, lángolt az arca, hangosan zihált ő is, az óriás is.
- Még. Mossál!
Mosta. Egyre gyorsabban, egyre inkább kapkodva, egyre inkább túl akart esni rajta. Félelme nem hagyott alá, arcába tolakodott a másik nyers szaga és, ha egy pillanatra is ránézett, nem tudta nem látni ágaskodó vágyát. Felkelt, lehajolt, fröcskölte a vizet és egyre hangosabban sóhajtozott, míg félelme oly magasra nem csapott, hogy kibújt a neki rendelt dobozból és egészen más érzésekbe csapott át. A vászonruha ide-oda siklott a testén, olyan keményre dörzsölve apró mellei bimbóit, hogy az fájt, le akarta tépni a ruhát, de...
Mosta. Egyre dühösebben, kétségbeesettebben, gyúrta, dörzsölte a bőrt, jószág és fáskamra mellett keményedett kis kezeivel mind erősebben markolászta az óriás combját, hasát, oldalát, azt akarta, tényleg azt akarta, hogy nagyon-nagyon tiszta és nagyon-nagyon elégedett legyen, olyannyira, hogy cserébe elengedi, felszabadítja ebből a forró és sötét, levegőtlen lidércnyomásból.
- Ott is - mondta az óriás és egyetlen mozdulattal sem kellett jeleznie, mire gondol.
Ott is, gondolta a lány, verítékfüggönnyel a szeme előtt és ajkai körül, nyakán és mindenhol.
Végül is...
A tövénél érintette meg, ehhez közel kellett hajolnia. Farkasszemet nézett vele, mint egy önálló lénnyel, egy fura barlangi állattal, akinek csak fürkészi a szándékai, s aki talán éppúgy tart tőle, mint ő attól. Fogást váltott. Elengedte. Lehajolt. Jött a víz. Rácsorgatta. Megfogta mindkét kezével. Dörzsölte. Le. Fel. Le. Fel.
Az óriás morgott. Talán azt, hogy "mossál." A lányt nem érte volna váratlanul.
Percekig nem hallott mást, csak a morgást a feje fölött és a nyálkás súrlódást a saját markai közt. Nem tűnt fel neki, mikor nyomta el saját lihegése a barlangi emberét.
Aztán:
- Gyerek? - a lány felnézett oda, ahol az óriás arcát sejtette. Megrázta a fejét. A félhomályban ez bizonyára nem látszott - Gyerek?!
- Nincs - magát is meglepte, mennyire hiányzott a félelem a hangjából - Én még nem is... én... soha...
Az óriás felemelte a karjait. Felé nyúlt. Végre visszatért a félelem, de valóságos megkönnyebbülés volt a másik érzés után. A lány elhátrált, térdig a forró vízbe süllyedve.
- Gyere ide.
Odament. A nagy mancs megérintette. Nem tudott óvatos, nem tudott finom és gyöngéd lenni, de nem is akarta bántani. Sután végigcsúszott a testén. Tömpe ujjakkal ügyetlenül bökdöste a ruhát. A lány szorosan behunyt szemmel várt, de tudta, ettől nem szabadul. Nem fogja abbahagyni. Hacsak...
Kibújt a ruhából és a partra dobta. Vissza szándékozta venni. Majd egyszer. Ha visszatér a fény az életébe.
Az óriás furcsán szótlannak bizonyult, még csak nem is morgott, nem is fújtatott. Újra megérintette. A nyakától indult és csakhamar lesiklott a mellein át a csípőjére. Pár pillanatig ott maradt. Együtt remegett a lány csillogó testével. Nem mozdultak, nem vettek levegőt. Egyikük sem. Aztán az ujj a combjára talált és nem kereste sokáig a kelyhet. A lány teste ívbe feszült, de nem történt semmi. Kinyitotta a szemét. Nézte azt a borzalmas dorongot és el sem tudta képzelni, hogy történhetne bármi.
Alighanem az óriás sem tudta. Csalódottan felmordult. Felkelt. Pár lépéssel eltűnt a barlang valamely sarkában. Az ismerős, súrlódó hang hallatszott, de sokkal gyorsabban. A lány meztelenül állt a gőzölgő víz peremén. Nem fordult el, tekintetét a sötétségbe fúrta. Szokatlan izgalom járta át. Nem akart odamenni, nem akarta ezt a pillanatot elrontani.
A pillanat - szokásához híven - nem tartott soká. Vadállatias nyögés rázta meg a szűk kőodút. Nem sokkal később az óriás lehajtott fejjel előkullogott és a földre ült. Dorongja eltűnt, fáradtan csüngött az ölében. Az algák fényében csillogtak a szemei és egy pillanatra összenézett a lánnyal.
Volt ebben a nézésben valami, ami megnyugtatta mindkettejüket.
- Ott alszol - mutatott az óriás a forrás túloldalán egy földhányásra.
- Reggel megmosdassalak? - kérdezte a lány.
- Ne - mondta az óriás.
Aztán elaludt.