Egy elképzelt tánc

(A történet a képzelet szüleménye és reményeim szerint sosem fog megtörténni, főleg nem szerdán.)

Egyszer volt, hol nem volt egy céges buli, az üveghegyen túl, még Tárnokon is túl egy kicsiny étteremben.
Zsongó tömeg, fülledt levegő, nevetés és beszélgetés töltötte be a korai vacsorázók helyiségét. Ahogy szoktam, egyedül, árván egy sor szélén fogyasztottam, nem különösebben érdekelt a társaság. Sosem kezdeményezek beszélgetést, csak hagyom, hogy történjenek a dolgok, ahogy kell nekik.
Az étkezés után az igazgató tartott egy rövid zsolozsmát a cégről és az egész éves munkáról, blablabla... Majd egy szerény kis vonós zenekar igyekezett hangulatot teremteni, természetesen sokaknak nem tetszett és kivonultak cigizni meg káromkodni, jó néhányan, akik tehették hazaindultak. Én ottmaradtam, engem szórakoztatott, szeretem az élő hangszeres zene hangulatát. Az idősebbek természetesen tudták, emlékeztek ezekre a mulatságokra a maguk idejéből és fel is álltak illegetni magukat.
Összerezzentem. Mi van ha elment a fuvarom? - Mint egy igazi idióta rémülten kezdtem keresni a szememmel a csiszolósrácot - tuti, hogy elment. És baszhatom, mehetek busszal haza, azt sem tudom, hol az a rohadt megálló.
A libbenős szoknya felvillant az asztal alól, majdnem felborítottam az asztalt. Rakosgattam a lábam a magassarkú csizmában, kerestem a szememmel, de nem találtam. Így elindultam a táncolók között a terem túlvégébe, hogy vagy megtalálom, vagy kimegyek és megkeresem a kocsit a legrosszabb esetben. - Csak megvár, ha megígérte egyszer.
A tömeg közepén jártam, amikor megláttam, hogy a kis fekete hajú mosólányt táncoltatja, aki segíteni szokott neki. Kissé megkönnyebbülve álltam, a terem közepén, mint fasz a lagziban. Bármerre néztem, tömeg. Egy ismert orosz köszöntőre kezdtek rá a vonósok, a táncolók sorba álltak és sorra táncoltak egymással. Akkor jött az ötlet, hogy én kitáncolom magam onnan szépen valahova, talán a mosdóba.
Beálltam szépen és elkezdtem a többieket utánozni, ahogy haladt a sor, egyre inkább belejöttem. Igen ám, csak az élet rácáfolt az én elképzelésemre. A sors mindig úgy adja, hogy nekem az a srác jut mindig, aki hazavinni készül és pont vele álltam párba, amikor keringőt kezdtek el játszani. Közlöm, életemben egyszer láttam, hogy keringőznek emberek, én magam sosem keringőztem, sőt a néptáncot is utáltam az iskolában. De hagytam, hadd vezessen, ha már elkezdte, majd megtanulom útközben. Csodásan vezetett, észre se vettem, hogy keringőzök, már percek óta. A vállát bámultam, mert bizonyára az alapozón is átütött a pír, ami elöntött, éreztem, hogy a vér a fejembe tolul és a fülemben hallom a zene mellett a szívverésemet is. A lábam is fájt a magassarkúban, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna - de... de akkor már jó volt. - A dal kissé szomorkás, de ütemes és szédelegtem az új érzéstől kissé. - Hát táncba még nem vitt ember. - Behunytam a szemem, aztán rásandítottam.
Tudtam! Tudtam, hogy megint engem bámul, az őrületbe kerget ezzel a szokással - egyszer meg fogom fejelni ezért, de keményen és nem nőiesen.
Most a szemembe nézett. Rám meresztette a szomorú szemeit - újra elfogott a kíváncsiság, hogy vajon hogy áradhat egy emberből ennyi bánat? Vajon mi okozza?
Mintha olvasna a gondolataimban, megpördített én meg beleszédültem, jó erősen fogott, mikor elkapott, mert simán megborítottam volna, már nem egészen voltam ura önmagamnak a fülledtség miatt, a verejtéket is éreztem már magamon. - Hát a gyártásköziek nem ehhez vannak szokva.
- Menjünk - hajolt a fülemhez. Borzongás járta át a testem, ahogy a fülembe lehelt.
A leglogikusabb az volt, hogy megkeresi az anyaghordót, akivel hazajárnak minden nap, de nem így történt. Egyedül volt, amikor újra találkoztunk. Fogtam a hatalmas táskát, amiben a váltóruhám volt magam előtt és a kabátom is rajtam volt már. Kicsit hülyén éreztem magam, arra számítottam, hogy lesz társaság, akivel legalább ő elcsacsog, amíg beérünk a városba.
A kocsihoz mentünk, kinyitotta, beszálltunk és nem sokkal később már úton voltunk.
Halkan megy a modern zene, azt hiszem AC/DC, kicsit kezdek felocsúdni. És jön az ötlet - merjem, ne merjem? - Ránézek a szemem sarkából. Megint engem vizslat.
- Ha most nem az utat nézed, már nem sok lehetőséged lesz mást nézni - jegyeztem meg enyhe halálfélelemmel.
- Bocs - böfögte oda és az utat nézte végre.
Igyekeztem az ablakon bámulni ki a sötétedő Tárnokon agonizálni, de csak éreztem, hogy megint szuggerál.
Ránéztem. Akkor értettem meg a tekintetének titkát. Nem a szomorúság üvölt abból, hanem a beteljesületlen akarat. Az irányítás hiánya, ami már talán évek óta piszkálhatja a lelkét.


(folyt.köv.)