Kezdődik a nap

Arcomon patakzanak a boldog fájdalom könnyei. A bilincs hideg acélja húsomba vág, hátrabilincselt kezem érzéketlenné zsibbadt. Szívdobogásom a fülemben zakatol és mást nem is hallok a hideg, sötét, elhagyatott pincében.
De lehetek ennél boldogabb? - kérdeztem magam már-már mosolyogva. Lehet annál nagyobb boldogság, mint hogy az Ö rabszolgája vagyok?

Huszonhárom órája görnyedek a 2 × 2 méteres ketrecben. Egy kutyának talán kényelmes lenne, de embernek rendkívül szűk. De hát én is kutya vagyok! Az Ő kutyája, jut eszembe hirtelen.
A szájpecek feszíti arcomat, ami már teljesen érzéketlenné vált, szám cserepes és érzem, hogy leheletem bűzös. Hánynék magamtól, de nem tehetem. Nem kaptam rá engedélyt.
A nyakörvemen lévő lánc egy gyűrűvel van a ketrec aljához rögzítve, így kényszerítve a fejemet a földre. A derekam körüli hevedert a ketrec tetején lévő rudakhoz rögzítette. Olyan lehetek, mint egy kipányvázott szamár.
Ánuszomat szétfeszíti a benne lévő dildo, de nem szabadulhatok, mert még egy órát ki kell bírni… 60 perc… már csak ennyi van hátra... figyelem a falon lévő hatalmas óra perc mutatóját. Örökkévalóságnak tűnik, amíg megmozdul, de végre csak előreugrik… már csak 59 perc.. és jön Ő! Mindig pontos, most sem fog késni.

És amikor hallom a 12-eshez érő mutató halk kattanását, megrezdül az ajtó, fény árad be és a fénnyel együtt belép Ő.
Nyitja a ketrecet. Először a számat szabadítja ki. Nem tudom mozgatni, teljesen megmerevedett minden arcizmom. Nyelvem a számban lévő gumilabdához tapad. Vizet kell számba locsolnia és ujjaival segíteni, hogy megmozduljon. Csak nyöszörögni tudok, de szeretném megköszönni jóságát. Hörgésemre csattanós pofon a válasz. Alig hallhatóan suttogom: Köszönöm, Úrnőm!
Kiszabadít a nyakörvből, a hevederből és hirtelen összerogyok. Nem tudom megtartani magam, rongycsomóként heverek előtte. A dildo még a helyén van, de már nem is érzem, szinte megfeledkeztem róla. Fáj mindenem, tagjaim nem mozognak. Mintha szervezetem működése leállt volna, nem kell ürítenem, nincs ingerem.
Inkább csak elképzelem, mint látom, hogy odamegy a vízcsaphoz, felveszi a rajta lévő locsoló tömlőt és megnyitja a csapot… és már érzem az erős vízsugarat, kezdek magamhoz térni… Szinte nem is hallom, amikor rám szól, hogy „Felkelni, kutya!” Nem bírok felállni, négykézlábra sikerül feltápászkodnom és csak ekkor veszi ki a bennem felejtett hatalmas műfarkat. Most érzem csak a megkönnyebbülést, amikor enyhül a feszülés. Lassan már képesnek érzem magam, hogy feltérdeljek, majd talpra álljak. Elzárja a vizet. Ott kornyadozok előtte, meggyötörve, vizesen, csupasz testemen az előző nap „emlékeivel”, csipeszek, tűk, gyertyák nyomai… Ékes bizonyítékai, hogy nem csak álmodtam a tegnapi gyönyörűséget… Összeszedem magam és tőlem telhető határozottsággal jelentem, hogy „készen állok, Úrnőm!”