Rabszolga-tábor a Duna-Tisza közén (4)

Míg a csajok elhúztak a legközelebbi város felé, én visszaügettem a tó partjára, a srácaimhoz. A srácok már kissé félve vártak, mert sejtették, hogy a kellemes és kéjes délelőttjükért még lesz büntetésük, ha nem is azonnal itt, de majd később, másutt.
Nem is csalódtak, mert amint visszaértem hozzájuk s ott találtam őket sorban térdelve a tó partján, kezük a tarkójukon összekulcsolva, próbálva magukat annyira kihúzni így, amennyire csak tudták s ezzel is próbáltak jó pontokat szerezni nálam s mutatni, hogy ők milyen jó testalakúak, izmosak, mondhatnám „kívánatosak” egy dom szánára is.
Magamban jót nevettem ezen a törekvésükön, de el kellett ismernem, hogy azt is tudták, hogy ma délelőttre nem is őket választottam volna, hanem a két vendég domok rabszolgáit, így arra is számíthattak, hogy már csak a mai négy óráig tartó közel két s fél – három órát töltik velem s utána már más domókkal lesznek.
Azért úgy döntöttem, hogy ha az eddigi időben – dél előtt - a csajokkal, kellemesen és kéjesen „szórakozhattak”, akkor a további időben, a még hátralévő délutáni időben, igazi rabszolga szeánszon vegyenek részt.
Ezért eléjük érve s lépve, már morcos arccal közöltem velük, hogy túl kellemes volt a dél előtt, de a továbbiakban az igazi énemet fogják megismerni:
- Húzd ki magadat, te köcsög! Nem anyámasszony katonája vagy, hanem most az én rabszolgám, úgy is viselkedj! Kezeket hátra, fenék mögött összefogni! – adtam ki a parancsot s felemelve a lovaglópálcát, annak ütésével, nyomatékosítottam is parancsomat.
Nem kicsiket, de jó nagyokat, csattanósakat ütöttem rájuk, kit, hol s hányszor értem.
Volt is sziszegés, gyengébb jajgatás, de az azonnal abba is maradt az újabb ütésekre.
Mikor kicsépeltem magamat s fújtam egy nagyot, mint aki kifújja magából a dühét, visszaléptem a lovamhoz s fém bilincseket vettem elő a nyeregtáskámból s mindegyiket - csuklóiknál fogva - összebilincseltem, de jó szorosan, majd azonnal fel is rántottam a karjánál fogva s meg is löktem, miközben a lábamat kitéve el is gáncsoltam azokat. Jó nagyokat estek – esetlenül - mert a kezeiket nem tudták használni esésük tompítására.
Még arra is volt gondom, hogy ne külön-külön érkezzenek a tóparti homokra, hanem egymásra essenek, ez így fájdalmasabb volt mind annak, aki esett, de annak is, akire esett.
Most nem volt feljajdulás, mindegyikük ügyelt nagyon a szájára, összeszorított szájjal estek, de azért kis sziszegés már leéréskor ki-, kicsusszant.
Mivel „kicsi rakás volt”, ami nagyobbat kívánt , így „véletlenül” én is elbotlottam egy kilógó lábban, s rájuk estem, a rakás tetejére.
Ez igen csak váratlan volt nekik is, így szinte egyszerre jajdultak fel.
- Kuss, nem adtam engedélyt beszélni! – kiáltottam s alaposan meg”nyomorgatva” az alattam lévőket, többször vissza-, visszaesve, kaptak még egy kis „áldást”.
- Igenis, Uram! – kiáltották szinte egyszerre, de azért egy-egy jajdulás is volt ebben. 
Végre sikerült felállnom s egyenként rángattam fel őket is a talajról. Volt kit a hajánál fogva, de volt kit a nyakánál, de legrosszabbul az utolsó járt, mert az kicsit elfordult, mikor lekerültek róla a többiek, a hátára hengeredett, de nem sokáig, mert a farkánál ragadtam meg (igaz töppedt volt s kicsi), de sikerült a hosszú, körzetében lévő szőrből is hozzáfogni, így alaposan meghúztam azt is, meg a farkát is, így igencsak sikított fájdalmában.
- Adtam engedélyt zajongani? Itt csak én ordíthatok! Megértve? – dörögtem s a srác már be is fogta a száját, ezt hallva, mivel a többi három is igen csúnyán nézett rá, további büntetéseket várva ezért tőlem.
- Igenis, Uram! Csak Uram kiabálhat itt. – harsogta a srác, mire elnevettem magamat, olyan mókás volt a helyzet.
A négy srác, a rabszolgák elhűlve néztek rám. Nem tudták, hogy mit csináljanak: maguk is nevessenek velem, vagy komoran-komolyan hallgassanak.
Ezért mindegyik lehajtotta a fejét, a homokot nézte mereven.
- Megengedem, hogy nevessetek! – szóltam rájuk vigyorogva.
- Sőt még azt is, hogy csapdossátok a kezeiteket össze, vagy megcsapdossátok a térdeiteket. - tettem hozzá s vártam.
Vártam, vártam, de hiába.
Nem történt semmi.
- Nem hallottátok? Csapdossátok a kezeiteket össze, vagy megcsapdossátok a térdeiteket meg azokkal! – ordítottam rájuk, de már hangosan s haragosan.
Azok csak álltak,lehajtott fejjel s csak az egyik mert halkan megszólalni:
- Uram, állni is nehezen tudunk, a kezeink csuklóban össze vannak bilincselve hátul, így biztosan – legnagyobb sajnálatunkra – nem tudjuk parancsát végrehajtani. – nyögte ki.
- Aha, szóval rossz, végrehajthatatlan parancsot adtam? – kérdeztem meg vészjóslóan.
- Nem, nem, dehogyis, Uram. – szólalt meg egy másik. A harmadik hozzátette:
- Máris próbálom megtenni Uram, de melyiket? A kezeimet csapdossam össze, vagy a térdeimet csapdossam meg a tenyereimmel? – buzgólkodott az.
- Csak tedd, ha tudod! – parancsoltam s karba tettem a kezemet, úgy néztem.
Az tényleg buzgólkodott. A háta megett a kezeit, pontosabban a tenyereit az összebilincselés ellenére próbálta összecsapdosni, de alig hallatszott, természetesen.
Mikor erre rájött, akkor próbált állásból összegörnyedni úgy, hogy a combjai csattanjanak, a mellkasán s az adjon hangot, de ez sem sikerülhetett. De legalább megpróbálta.
Ekkor a harmadik levetette magát a homokra, eleve az oldalára esve s a második ötletét ellopva fekve rántotta fel a lábait, így már némi hanggal csattantak azok a mellkasán.
- Bravó, bravó! – dicsértem meg a harmadikat s jutalomképpen hatalmasat húztam a talpaira, de kapott a feszülő, behajlított popójára is kettőt, egyet-egyet ide-s oda is.
- Kövessétek! – mutattam rá a másik háromra, majd mikor ők is már lent hevertek a homokban s fel- felrántották a lábaikat, ők is kaptak a talpaikra s popóikra.
Azt gondoltam, hogy amit itt a tó partján lehetett, azt megtettük, így megparancsoltam, hogy a két rabszolga szálljon lóra s ebben segítség őket a lovagolni nem tudók, ezért kiengedtem azok bilincsét. Többszöri kísérletre végre mind a ketten a lovaik hátán maradtak, így újra hátrabilincseltem a gyalogos rabszolgák csuklóit, de mind a ketten kaptak egy-egy „hámot” a farkukra és golyóikra s azok végét a már lovon lévő rabszolgák nyeregkápájához erősítettem.
Végig néztem rajtuk, majd elnéztem az út irányában is, de csak elvétve lehetett azon forgalmat látni.
Úgy vezettem hát a lovasokat, hogy ne kerüljünk közel a birtok határához s az országúthoz se, de azért olyan tempót diktáltam, hogy a gyalogos rabszolgáknak futniuk kelljen, ha nem is túl gyors iramban.
Néha – néha, rá- ráütöttem az egyik-másik ló tomporára, mire az megugrott és megrántotta a nyereghez kötött zsinórt, így a futók farkai-zacsijai is megrándultak, de nem csak az történt, de meg is szorultak a hurkok, ami nem kis kínt okozott azoknak.
Nem mertek feljajdulni, de láttam, nagy kínt okoztam ezzel, így csak kétszer tettem meg.
Hamarosan már beporoszkáltunk a karámokhoz, majd lenyergeltünk, kioldoztam a futókat s azok addig piheghettek, míg a másik kettő a lovakat lecsutakolta, beállította a karámjukba.
Mg nem volt négy óra, mikor végeztek, így még pár kör futás mind a négyüknek a karámban a lovaglóostor bíztatásával belefért az időbe.
(folyt. köv.)