Zsófi - 02

Fura valahol, mert minden sutasága meg megadó terelhetősége dacára Zsófi nagyon is értelmes lány volt, éber, gyorsan kapcsoló, egy szemernyi sem lapult benne abból a közhelyes, szürke egeres belebambulásból. Elveszett volt, igen, mégsem vak a világra. És törékeny, de nem az irritáló, mimózán porcelán, bocsánat-hogy-élek stílben amitől az ember legszívesebben még a tapétát is, hanem törékeny úgy, mint egy ékszerész csipesze közé zárt leheletnyi gyémánt, a maga módján kemény, te mégsem ereszted, szorosra fogod és figyelsz rá, mert egyszeri érték. Letisztult. Csak a foglalatra vár, a köré simult akaratra.

Ott, a villamosról leszállva és a teaházig sréhen szlalomozva át a járdán parkoló furgonok, mercik meg kínai büfés rakodók kavalkádja közt, két dolgot éreztem akkor: Egy, ágyig biztos jutunk, mert tetszik és látom rajta, én is bejövök neki. Kettő, rossz irányba gyaloglunk, mert a teaházban aztán egy árva ágy sincs. Márpedig a levelezéseink során a kitűzött alapfelállás ez volt, én szakításon túl, frissen, nyitásra még nem készen, ő meg lassan éve még szakításig sem jutva, sorra rossz kopogtatókkal. Pár lelombozó neki-neki lendülés, bólintás a csillagos eget is lekamuzó zsebrómeók netes rajzására, hátha, de eggyel se szikra, mind csalódásba torkollt. A test viszont nem hazudik. Ebben maradtunk. Egy gondoktól és lelki ingoványtól mentes, csak érzékekre kihegyezett élmény mindkettőnk életében, tart ameddig tart, kötetlenül. A szokásos vanília nyitás.

A teaház szinte utcasorba vesző bejáratától meredek lépcső, zugos, de szemben az éttermek, kocsmák és más hasonló létesítményekhez kövült terepfelmérős szokással, én előre engedem, gavalléribb gesztus és a feneket is így lehet már az elején retinára tenni. Nem teljesen zsáner, túl kamaszos, de még finoman ívelt és tekergő. Mint a lovukat mustráló zsokék. Az előtérben a pult-kassza-főzőrész kombó lányainak biccentés, ismernek már, otthonos légkör amihez a kialakítás rengeteget ad. Szeretem. A függönyön túlra lépve egy rutinosan gyors pászta, majd mutatom neki mi merre, hol a női mosdó, a kislétrás és tarkó bebaszós kuckó, a szekrény hova vezet. A cipőnkből kibújva végül az átmászós hátulhoz vezetem, majd a méteres párnákkal két-két zsákmányt marva mint fészek bástyázom magunkat körbe.

Ő pedig mosolyog. Rám bízza magát.


[folyt. köv.]