Fénytelenségben

Ma van az év leghosszabb éjszakája. Ma a sötétség végre nem kér elnézést, hanem rátelepszik mindenre. Beissza magát a szoba sarkaiba, a gondolatok közötti résekbe... S ott vibrál minden elfojtott gondolatban.

Ilyenkor mindenki a fény születéséről lamentál. Mintha a világot egy kis gyertagyújtással meg lehetne javítani.

Engem az idei év minden eddiginél durvábban megerősített abban: A fény nem ajándék. Nem jár alanyi jogon, s nem is esik csak úgy az ölünkbe. A fényért meg kell küzdeni. Minden áldott nap, újra és újra.

Sosem szerettem a változást. Tudjátok, milyen az, amikor nem halkan kopogtat, hanem rátöri az ajtót a biztonságodra? Nálam ez mindig így jön: tarolva.

Költözés az ismeretlenbe... Ahol még a csendnek is más az íze. Új munkahely, rengeteg feladat. Egy véget nem érő daráló, ami nem csak az időmet, de az összes energiámat is felzabálta.

Sokáig nem találtam a helyem ebben az új káoszban. Csak álltam a romok felett, és éreztem, hogy hiába a belső tűz... Hiába próbálok világítani, ha a belső sötétség egyszerűen sűrűbb mindennél.

S itt jön el az a pont, amiről nem szólnak a motivációs trénerek. Amikor túl sokáig meredtek az örvénybe. Mert nincs erőtök elfordítani a fejeteket... S a mélység lassan elkezdi diktálni a tempót.

S tudjátok, mi a legfélelmetesebb? Amikor az örvénynek ötletei támadnak. Amikor a sötétség nem csak egy néma halmaz marad, hanem suttogni kezd. Tippeket ad, hogyan adjátok fel. Hogyan hagyjátok, hogy a feszültség végleg felőröljön... Mert talán úgy egyszerűbb lenne elaludni.

Prométheusz sem azért maradt a sziklán, mert mazochista volt. Hanem mert a tűz, amit ellopott, fontosabb volt számára, mint a saját kényelme vagy az istenek bosszúja.

Én is ezt érzem ma éjjel. Még akkor is, ha az idei év teljesen ledarált. Még akkor is, ha ebben az új környezetben néha csak egy jelentéktelen fogaskeréknek érzem magam a gépezetben. Még akkor is, ha az örvény még most is ott suttog valahol a tarkómnál.

A dominancia, a valódi erő nem ott kezdődik, hogy te vagy a leghangosabb a szobában. Hanem ott, hogy a sötét ötletek ellenére is te tartod a gyufát. Hogy ezen a végtelen éjszakán nem a napfelkeltéért könyörögsz... Hanem vicsorogva kivárod, amíg véget ér.