Túl gyorsan kötődsz az online térben?

A cím félreérthető lehet ⛔ Itt most nem arra gondolok, amikor egy videójátékban, játékostársad családja felől érdeklődsz 😅

Előfordult már veled, hogy

– valakit mindenáron meg akartál ismerni, miközben valójában szinte semmit nem tudtál róla?

– pár üzenet után már túl sokat adtál magadból, ígértél figyelmet, időt, odaadást?

– már a bemutatkozó leveledben kijelentetted (legalább magadban), hogy ő a tökéletes partner számodra?

– és amikor a másik fél eltűnt vagy nemet mondott, irreálisan nagy fájdalmat éltél meg, pedig alig beszéltetek?

Nem véletlenül kérdezem ezeket. Azt olvastam, hogy ez egy meglepően gyakori jelenség, és pont ezért gondoltam, hogy megírom ezt a blogot – hátha másoknak is segít felismerni, mi történik bennük 🤓👍

Ha ezek közül akár egy is ismerős, akkor ez a poszt neked szól 👀

Ez az aránytalanul erős fájdalom gyakran nem a másik emberről szól, hanem arról, hogy az agyad már idő előtt érzelmi kötődést aktivált. Itt belép a szorongó kötődési stílus, a dopaminvezérelt jutalmazási rendszer, és a fantáziakötődés kombója 🤯

A visszautasítás ilyenkor nem egyszerű „nem”-nek érződik, hanem veszteségnek, sőt néha elhagyásnak – még akkor is, ha objektíven nézve nem történt valódi kapcsolat.

Online térben ez különösen felerősödik. Kevés információból az elménk hajlamos idealizált narratívát gyártani , így amikor a másik fél elutasít, nem csak őt veszítjük el, hanem azt a belső történetet is, amit köré építettünk. Ezért ilyen fájdalmas🧑‍🏫

Fontos megérteni:

ez nem gyengeség, hanem egy túlérzékeny kötődési rendszer működése. Lehet, hogy nagy szíved van ❤️, empatikus vagy, és mélyen tudsz kapcsolódni, csak épp túl gyorsan. Ez viszont a másik félnek is megterhelő, mert olyan érzelmi intenzitással találkozik, amit nem volt ideje felépíteni.

Ha azt veszed észre, hogy ez a jelenség főleg vagy kizárólag online ismerkedésnél jelentkezik, akkor lehet, hogy érdemes egy időre csak személyesen ismerkedni. Ott a valós jelenlét, a testbeszéd, a hang, a kémia sokkal gyorsabban visszajelzést ad arról, mi valódi és mi nem. Kevesebb teret hagy a fantáziának, és több kapaszkodót ad a realitásnak 🙂

Őszintén:

érdemes lehet pszichológust felkeresni. (Apró, de fájó realitás: én is csak elég nehezen találtam időpontot 😅📅.) Már az is hatalmas lépés, ha felismered, hogy ez egy minta, nem pedig a „nagy, végzetes szerelem”.

Sokat gondolkodtam azon is, hogy vajon ez-e a szubmisszivitásom egyik gyökere. De azért mindent erre fogni kicsit sántítana… mert nehéz lenne komoly arccal azt mondani, hogy kizárólag kötődési dinamika miatt indul be a vérkeringés arra a bizonyos helyre, amikor meglátok egy szájpecket 😏🖤

Valószínűleg ez több tényező vidám (vagy kevésbé vidám) együttállása.

A végére a legfontosabb:

👉 Ha magadra ismertél, van egy jó hírem.

Tudsz ezen javítani. Tudsz lassítani. Megtanulhatod felismerni, mikor beszél belőled a dopamin, és mikor a valóság.

És elég erős vagy ahhoz, hogy észrevedd ezeket a mintákat, és változtass rajtuk 💪✨

UI: Nem vagyok pszichológus, és nem is értek szakmailag a témához 🙂 Amit leírtam, azt nagyrészt neten olvastam + saját tapasztalatok alapján raktam össze. Ha valaki hozzáértő (pszichológus / terapeuta / vagy csak nagyon képben van), és úgy érzi, hogy pontatlanul fogalmaztam, nyugodtan javítson ki kommentben , örülök neki, mert a cél az, hogy tanuljunk belőle.