
Debrecen télen visszafogottabb. A Nagytemplom előtti tér hallgat, a villamos csilingelése tompán szűrődik át a hideg levegőn. A város ilyenkor nem kérdez, csak eltűr — és pontosan ez adja a feszültségét.
A hotel ablaka mögött párás üveg választotta el őket a külvilágtól. Odakint hideg . Odabent meleg volt. Túlságosan is.
Az alfa nő a fotelben ült, bokánál keresztbe tett lábbal. Kabátját már levette, a mozdulat tudatos volt, kimért. Nem sietett. A tél megtanítja az embert várni.
Az alárendelt nő az ajtó közelében állt. Vastag pulóverben, még kabátban. Nem kapott utasítást a levételre. És pontosan tudta, hogy ez nem véletlen.
– Fázol? – kérdezte az alfa nő halkan.
A kérdés nem törődés volt, hanem próba.
– Igen – jött a válasz, őszintén.
Az alfa nő felállt. Lassan közeledett, léptei halkak voltak a szőnyegen. Megállt előtte, majd végigsimított a kabát ujján. Nem a bőrét érintette. A határt igen.
– Akkor majd én döntöm el, mikor melegszel fel.
A szavak a levegőben maradtak. Az alárendelt nő lehunyta a szemét. Nem menekült — engedett. A tél odakint megszorította az ablakot, bent pedig elkezdett olvadni valami.
Az alfa nő lassan kibontotta a sálat a nyaka körül. Egy mozdulat. Egy engedély.
A kabát még maradt. A kontroll is.
– Térdelj – hangzott az utasítás.
A szőnyeg hideg volt. Szándékosan. A kontraszt része volt az estének. Az alfa nő ujjai a hajába csúsztak, határozottan, de nem durván. Megemelte az arcát, hogy ránézzen.
– A tél fegyelmez – mondta csendesen. – És te most tanulsz.
A szemkontaktus hosszú volt, mély. Nem szenvedés, hanem kiváltság. Az alárendelt nő teste reagált, mielőtt gondolkodhatott volna. A hideg, a meleg, a közelség és a tiltás egyszerre dolgozott benne.
Később, amikor már csak a város fényei világítottak odalent, és, a alfa nő végül döntött. Egy érintéssel. Egy leheletnyi közelséggel.
Nem kellett több.
Debrecen télen csendes.
De a csend néha hangosabb mindennél.
És ami azon az estén történt, az nem hagyott nyomot a bőrön —
csak mélyen, belül.
🤫😉
Hozzászólások (0)