Andri - Szubmisszív, Mazochista Nő

Müller Péter

Óvakodj attól a férfitól, aki nem királynőnek lát.
Nem látja igazi arcodat-mert nem szeret.
Aki szeret, és amíg szeret: fölfelé néz rád.
Óvakodj attól, aki benned a szolgát, önzésének eszközét, vagy birtokát látja csupán, és nem az önérzetes nőt keresi.
Óvakodj attól, aki tart a méltóságodtól és az öntudatodtól, mert kisebbnek érzi magát melletted.
Élni talán tudsz egy ilyen emberrel, hiszen az élet a kompromisszumok művészete is-de boldog nem lehetsz vele.
Hogy szeret-e valójában, vagy csak érzelmileg, vagy más okból függ tőled, onnan tudod tévedhetetlenül megállapítani, hogy mennyire érzed magad szabadnak mellette.

-.-

Amikor kilépünk egy ember életéből, meg kellene győződnünk arról, mielőtt becsukjuk az ajtót magunk mögött, hogy mindent rendben hagytunk ott. Ugyanolyan óvatosan kellene eljárnunk, mint amikor beléptünk. Biztosnak kellene lennünk abban, hogy tényleg menni akarunk, hogy ezt kell tennünk. Hogy nincs más, amit tehetünk. A másik szemébe kellene néznünk, és elmesélni neki magunkat, akivé formálódtunk, fejlődtünk az együtt töltött idő alatt, s beszélnünk kellene neki arról, hogy hol vékonyodott majd szakadt el a szál, ami addig egymásba font minket. Le kellene ülni és tisztán, őszintén elmondani, hogy mi az ami elhív minket abból a közös életből, amiből kilépni készülünk. El kellene mondanunk, kitárt szívvel, hogy mi az amit már nem értünk, nem találunk meg az együttben. Beszélnünk kellene arról, hogy mi azt, amiről azt hittük, hogy megtaláltuk és mégsem. Esetleg már nem. Vagy ha máshol sejtjük. Ha talán az egyedülben. Mesélnünk kellene neki az arcába nézve, arról kik vagyunk most és kik voltunk, arról amit szerettünk, s ami megváltozott, hogy mit nem értett meg bennünk, hogy hol sodródtunk el, messzebbre és honnan nem volt többé visszaút. Meg kellene kérdeznünk, hogy ő mit érez, hogy mi hol nem értettük őt, hol hagytuk magára, és azt, hogy hogyan érzi magát most és mit gondol, mennyire fáj. Szembe kellene néznünk azzal, hogy mekkora fájdalom neki, hogy ki akarunk lépni azon az ajtón. Hogy mennyi kárt okozunk neki. Hallgatnunk kellene az ő szavait is, figyelni arra, amit mondhat nekünk arról, hogy ő is érzi: egymás elengedése a következő lépés, együtt. Vagy, ha nem ezt érzi. Ki kellene mondani mindent nyugodtan, tisztelettel, szeretettel, hogy ne maradjon góc az elválásban, ami kórossá fajulhat. Meg kellene ölelnünk őt, és éreztetni vele, hogy a szeretete nem veszett kárba, nem dobtad el, nem volt hiába akkor sem, ha nem lesz többé 'mi'. Meg kellene köszönni neki, hogy volt amikor széppé és boldoggá szeretett minket, és azt, hogy annyira erőssé tett a szeretete, hogy most méltóan tudunk búcsúzni. Amikor elhagyjuk egy ember életét, tiszta lélekkel kellene megtennünk a lépéseket. Bocsánatot kellene kérnünk azért, amikor bántottuk, és azért, hogy mennünk kell, mint ahogy engedélyt kellett volna kérnünk akkor is, amikor az életébe léptünk.
Kellett volna.
Kellene.
-.-

Papp Ádám - Jó lenne, ha itt lennél

Jó lenne, ha itt lennél.
Annyi minden elfér itt. Pont jó ez a régi terasz.
Elfér az asztal, a székek, a kósza gondolatok, amiket magamban érlelek - tudod - ahogyan szoktam. Elfér a reggeli frissesség, a kávé. Az utcáról belibbenő tévedések, titkok. Az az átkozottul sok elmélyülés.

Jó lenne, ha itt lennél.
Jó lenne beszélgetni veled;
elmondani mindazt, amit még akartam, amit nem tudtam, amit neked szántam.
Meg akartam mutatni még pár sort magamból,
amik teljesen szétmarcangoltak belül.

Jó lenne, ha itt lennél.
Szeretnék a szemedbe nézni,
szeretném, ha éreznéd ezt a hideget,
és hogy mégis mennyire jó itt.
Rágyújthatnánk, elnevethetnénk az időt,
vagy csak hallgatnánk az utca zajait,
vagy a magunk csendjeit.

Jó lenne, ha itt lennél.
Látni szeretnélek. Hallgatni.
Szeretném, ha te is hallgatnál kicsit.
Annyi minden van itt, annyi szép dolog, annyi csoda, annyi érzés, nézni való. Annyi élet.

Jó lenne, ha itt lennél.