Kezdő Versek 3.
A legszebb műalkotás
Tiszta, szűz hómezőként izzik, lángol,
Bájos, bűnös vágyban a legbelsőbb,
Legvétkesebb vágyakba, is belegázol,
Mint a hirtelen vihart, annyit szidott,
Átkozott, gyalázott, megalázott, ám,
Ne feledjük, Ember nem érti e csodát!
A legcsodásabb tündérmese, is semmi!
Lehet ezt, boszorkányságnak nevezni?
Eme felsőbb tökéletességet, amit ezer év,
És még ezerszer annyi finomított, míg,
E kéj-tökéjig az alkotás, végül eljutott?
Lágy, ám egyúttal feszes, áldott...