IDÉZETEK - Kedvenc idézetek

Anyám az Árnyék királynője
Apám a Rettegés
Nővéreim mind boszorkányok
Bátyám a Megvetés
Ősi ösztönök tüzéből születtem
Vérben fürösztöm halhatatlan testem
Szemet szemért, fogat fogért!
A Vérbosszú én vagyok
Szemet szemért, fogat fogért!
Kegyelmet nem adhatok!

Akela

Van aki azt gondolja, ki akar használni.... más meg azt mondja,de jó volt köszönöm...

Ezt nem is olyan régen kaptam, egy kedves valakitől :)

"Így van a boszid vagyok...és leszek is. :) Ő meg lehetne az Angyalod.:) Így a pokolban,és a mennyben is lenne protekciód. :D :***"

"A virágok arra tanítanak, hogy semmi sem örök: sem a szépség, sem a hervadás, hiszen a magokból új növények serkennek. Jusson eszedbe ez, ha örömet, fájdalmat vagy bánatot érzel. Minden elmúlik, megöregszik, meghal és újjászületik."

Paulo Coelho

„A HOSSZÚ ÉS JÓ ÉLETET NEM ÉVEKKEL, HANEM ÉLMÉNYEKKEL ÉS MEGISMERÉSSEL MÉRIK."
Tolle

“Az igazi Nőt a férfi engedi élni. Mert a Nő ugyanúgy ember. És Társ. A férfi társa. Mindenben. Mindent megtehet érte: moshat, főzhet, takaríthat - de nem azért, mert ez a dolga. Hanem szeretetből. Szeretetből, amit a férfi észrevesz, és viszonoz. Talán mos, főz, takarít - vele együtt. Vagy csak egyszerűen nem vár el mindent tőle. Nem teszi szóvá, ha nincs kész időre az ebéd, vagy kicsit gyűrött az ing. Mert nem ez legfontosabb számára. Nem az ebéd, nem a tárgyak, nem a külsőség. Hanem a Társ. A Nő. Az igazi.”
/Csitáry-Hock Tamás/

“A "lakni a testet" annyit jelent, hogy belülről érzed a testedet, érzed az életet benne, és ily` módon rájössz, hogy fölötte állsz a külső formának. Ám mindez csak a kezdete annak a belső utazásodnak, amely egyre mélyebbre visz a hatalmas nyugalom, a csönd és a béke birodalmába, ami egyúttal az órási erő és a vibráló élet tere is.”
Eckhart Tolle

“Aki nyavalyog,de nem változtat,annak még nem fáj eléggé.”
(Dr. Bubo)

"Nincs pénz, nincs hitel - csőstül jön a baj!
Nincs ész, nincs kinek - nyakig ér a szar!
A farkasok csak mosolyognak,
Nem hisznek a hatalomnak!
Nekünk rég más a törvény,
ez bolhacirkusz, nem eredmény!
A farkasok csak mosolyognak,
Nem hisznek a hatalomnak!
Nekünk rég más a törvény,
ez bolhacirkusz, nem eredmény!"
Akela

„Szeretek egyszerre két nővel lenni. Nem azért, mert szexőrült vagyok. Dehogy! Keresem a Nagy Ő-t. Hamarabb megtalálom, ha egyszerre két személyt fogadok a meghallgatáson.” – Russell Brand

"Minden, amit el tudsz képzelni, valóság."

/Pablo Picasso/

"Nevessetek, és erősek lesztek!"

Loyolai Szent Ignác

"A kitartásom meghozta a gyümölcsét. Már néhány nap után javulást tapasztaltam. Az első győzelmek öröme erőt adott, hogy még keményebben küzdjek."

" Álmodj magadnak szép napot , ha már a nyár úgy itt hagyott . Álmodj magadnak , színeket , ha benned minden szürke lett . Álmodj nyíló virágokat , andalító illatokat . S mire elér újra a tél ....mesédben minden dalra kél ."

Az emberben két farkas lakozik.
A jó és a rossz.
Rajtam múlik melyiket etetem.

Súgd meg nekem melyiket lakassam jól!

Minden próbálkozás többet ér a tétlenségnél. Egy-egy próbálkozás lehet, hogy kudarcot vall, de a tétlenség maga a garantált kudarc.

A valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan bűntelenül és büntetlenül.

Pilinszky János

A szeretet annak az öröme, hogy a másik a világon van.
Popper Péter

Egyszer majd jön valaki,aki mond valamit és lesz valami.

"Szopás az élet!"

„…I did my best, it wasn't much
I couldn't feel, so I tried to touch
I've told the truth, I didn't come to fool you
And even though it all went wrong
I'll stand before the Lord of Song
With nothing on my tongue but Hallelujah”
L.Cohen

"Az ember is így van ezzel, ha igazságtalanul és váratlanul megsebzik: ha nem is rögtön, de egy idő múlva zúgni kezd a füle, forog vele a világ, a szíve kalimpál: ilyenkor támolyogva megáll, és szomorú csodálkozással várja: mi történik vele. Minden megesik, és minden elmúlik. Mert hát az ember is állat, csak érzékenyebb."

Gavriil Trojepolszkij

„Engedjük el kissé magunkat, ne uralkodjunk magunkon, engedjünk szabad folyást haragunknak, vágyainknak, s mindjárt így kiált föl mindenki: milyen szenvedélyes ember! De az individuumot marcangoló, gyakorta önemésztő, mélyről jövő szenvedéllyel másként áll a helyzet: aki ezt éli át, az aligha írja le drámákban, zeneművekben vagy regényben…”

Nietzsche

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
te vagy magad ki e jelet vonja.

s vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod. Weöres Sándor Rongyszőnyeg.....

„Nincs visszaút a régi énemhez. Ő nincs többé. Már csak ez az idegen létezik.. a másik én. " (The Brave One)

A menny és a pokol egy és ugyanaz. A lélek a mennybe tartozik, a test pedig a pokolba.

A ház, amit Jack épített /The House That Jack Built/

Zelk Zoltán: Sirály



Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger: medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Igen, százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifjú a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.

Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet –
de más rabság ez, a tied.

Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.

Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.

De összebújva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
„Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk...”

Talán bizony... Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn hó szakad.
És megvetem az ágyadat.

És kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó –
varjak örvénye, csókaszó.

Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.

És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány –
és játszott egész délután.

A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.

Csak Zugló és csak Jászberény!
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.

Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár
csak az az ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.

Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibre izen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,
nagy sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.

Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő –
az égre száll a temető.

Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.

Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A junius-végi eget
megszállták őszi fellegek.

A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat –
kifosztották a gyászomat.

Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek –
örökkön koporsód megett.

És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem?
nem otthonom, csak fekhelyem.

Háltam bokorban én s padon,
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.

S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög: a nappalok
kénköves kínja bugyborog.

S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák –
ha ennyi lenne a világ...

Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes:
meleg vacok, tányér leves.

Tudtam, egyszer az is akad –
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!

De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél! –
szívemre tekereg a szél.

Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! –
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.

Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt... , istenem... hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek?

Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?

Csattogj hát patkócsattogás!
tünjél lidérc, múlj rossz varázs!
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.

Minket keres, ugye, apám?
hányszor ígérted, most talán
Pestre viszel... Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.

Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.

Én ifju-szép-özvegy anyám,
Hajolj fölém, mint hajdanán...
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!

Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. –
Gyár kürtje. Szénásszekerek.

Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyújtanák,
jönnek elém a szilvafák.

Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behúnyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakít,
hogy téged nem talállak itt!

Hogy nem oszthatom meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felezne zsiroskenyeret –
egy harapás nekem... neked...

Mintha ott... akkor... két gyerek
De csak a kín, a nem lehet!
A soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.

Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füzek alatt
a Homoród is kiapad.

És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt –
Be végtelen a délelőtt.

Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.

Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet –
Nyolc celziusz fagypont felett.

Az ákác hattyúszárnya száll –
de itt benn ez a január.
S a papiron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.

A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő
És mondják: alkony... délelőtt... –
Halál után, halál előtt.

Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. –
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,
hogy fölkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok –:
nem értem, mért nem orditok?

Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!

Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs...
S a nap s a hold reflektora –
én nem megyek haza soha.

És kávéház és Balaton,
és villamoson, vonaton,
kattog a kerekek dala:
Nem-megy-haza-nem-megy-haza!

A rigófüttyel fürtös ág
bezúzza a tél ablakát,
s elsőt kiált az orgona:
Én nem megyek haza soha.

Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem-megy-haza-nem-megy-haza!

Ha dér, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár –:
Vak szemgödör. Halott sirály.

Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja –
hazamegy és nem megy haza.

Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
míg rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.

És hályogszínű virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak,
villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.

És hallgatja, hogy nyikorog,
mint saxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.

A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!

Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.

Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.

Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved –:
te Szemérmes, nem sértelek?

De értsd meg, ha kiáltozok –
Irén! Irén! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!

Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hát jőjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!
a zuglói alkonyatot!

Mert mind elföldelték veled...
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? –
Jaj, istenem, hogy bírjam el?

Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van... Lámpád se ég...
Csenddé alvadnak a neszek...
Én állok kint... Én csengetek.

Csengő sikolt. Aztán az a
Másik, a lélek sikolya...
Aztán a száj, a szó, az a
„Haza jöttél?” – „Haza... Haza!”

Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.

Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát –
megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.

-Miért jöttél ide?
-Hogy megtaláljalak.
-Mióta keresel?
-Az idők kezdete óta.
-Most, hogy megtaláltál, meddig fogsz maradni?
-Az idők végezetéig.

A bagdadi tolvaj

Érezzük a fájdalmat, de nem a fájdalmatlanságot; érezzük a gondot, de nem a gondtalanságot, a félelmet, de nem a biztosságot. Az élet három legnagyobb javát: az egészséget, fiatalságot és szabadságot, ezért nem is érezzük, ameddig birtokukban vagyunk, hanem csak miután elvesztettük... Hogy éltünk néhány napja boldog volt, csak akkor vesszük észre, miután boldogtalan napoknak adtak helyet.

Arthur Schopenhauer

Mi nők azért hízunk, mert annyi bölcsességet és tudást gyűjtünk magunkba, hogy az már nem fér el a fejünkben, és ezért kénytelenek vagyunk mindenfelé a testünkben is elraktározni. Nem kövérek vagyunk, hanem remekbe formáltak

Ismeretlen szerző