VERS - Neked írom...

BDSM Fórum » VERS - Neked írom...

#58074 | 6 órája
József Attila

Az én szivem

Az én szivem sokat csatangolt,
de most már okul és tanul.
Aki halandó, csak halandót
szerethet halhatatlanul.
#58026 | 4 napja
Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
#58016 | 4 napja
Friedrich Nietzsche-A Vándor

Vándor megy csöndes éjjelen,
gyorsan halad.
Viszi a görbe völgyet, a
zöld halmokat.
Szép éjszaka -
Nem áll meg, megy - mi végre? hisz
nem tudja, útja merre visz.

Madár dalol szép éjjelen -
"Ó, madár, mit tettél velem?
Béklyó szívemen, lábamon
ez az édes szívfájdalom,
marasztal, meg kell állanom,
a lágy dalon
merengni - mért csábítsz vajon?"

Elhallgat s szól a kismadár:
"Nem téged csábítani száll
az énekem -
van madárpárom énnekem,
azt hívom én:
nem szép az éj, ha nincs velem.
Nem néked szól a dal - no menj,
jobb, ha nem állsz meg sohasem.

Mit vársz, mit állsz?
Mért fogott meg dalom, szegény
vándorlegény?"
Töpreng a madár rejtekén:
"Mért fogta meg dalom, szegény
mit vár, mit áll? -
Szegény, szegény vándorlegény."
#57959 | 10. 16. 10:12
Reviczky Gyula: Magamról

Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod:
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát:
Felpanaszlod lángban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, buborék.

Ó, pedig hány perced, órád
Volt, midőn e sújtoló vád
Könnyeidben elviharzott,
S kiderült rá szíved, arcod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed\':
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta?...Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved\',
Semmiségek üdvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhitod,
S holnap küzdve élni jobb.

Ember! önző vágy vezérel,
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szíved:
Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen:
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van:
Míg, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve:
Télen is jársz rózsakertbe\',
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod\' búban éled:
S csak ha lelked\' szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő szív sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde:
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.
#57932 | 10. 15. 19:27
Edgar Allan Poe - A Holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantom rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad, s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng, és bíborán bús selymü zengés,
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszony suhogva jár -,
Rémült szívem izgatottan lüktetett, s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm, és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
Hangon én búgtam: "Lenóra" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott, s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem, s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsosablak,
No, te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam, s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt, és fennenhordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt, s mint kit helye vár,
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -,
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon, ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,

Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plutói mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár".

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár".

S fenn a csöndes szobron ülve, az a Holló egyedűl e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak, s kész a szó- és igetár";
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott, s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már"?

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja -, soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrüjén, látatlan égnek
Füstölők, s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a szent Ég szállt le Hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt, és önt nepenthét, s felejtést ád e pohár,
Idd, óh, idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!" nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -,
Van... van balzsam Gileádban?... mondd meg -, lelkem esdve vár..."
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!" búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én, s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
S szólt a Holló: "Soha már""

"Ez legyen hát búcsúd! ", dörgött ajkam, "menj, madár vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plutói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobám, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rájaomló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen - soha már!
#57821 | 10. 07. 15:29
Felföldi József - Hogyan szeress egy férfit
Légy pillangóröptű édes ölelés,
De rá ne szállj ki lelkednek kevés
Csak arra, kinek szelleme nemes,
Kinek érintése lágy, hangja kellemes.
Légy a szerelem mágneses magja,
Légy az, ki a fiúból a férfit faragja.
Vonzd be, ki téged gyűrűjébe zárna,
Ki mint a száraz föld az esőt, tárt karokkal várna.
Légy hűséges hozzá minden pillanatban,
Ha ezer férfi bókjaival állsz is éppen hadban.
Légy a hegytetőn, mint büszke tölgy, kemény,
Bármily zord vihar jön, benned éljen az erény.
Tudd, hogy a férfi lelke mélyén gyerek,
Szereteted által legyen az élete kerek.
Ne a pénztárcája alapján bánj vele,
Nézz inkább a lelkébe, hogy az mivel van tele.
Azt figyeld meg inkább, másokkal hogy bánik,
S általad a bábból pillangóvá válik.
#57640 | 09. 24. 09:59
Hepp Béla Szavak

Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,
hallgatni csak repkedő mondatod,
nézni, hogy hangra formálod a szádat,
s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,

szeretném, ahogy ölemben fejeddel
mesélnél új és új történetet,
szeretném, hogy egy percre se feledd el,
én hallgatlak, és itt vagyok veled,

szeretnék aztán hallgatásba bújni
hogy képpé váljon minden gondolat,
színnel teljen minden, minden új, mi
rakoncátlan szavakban szalad,

aztán majd én is hosszasan mesélek,
a múlt időkben mi történt velem,
beszélnék arról, hogy sodort az élet,
mint épült bennem fáradó jelen,

beszélnék arról, a hétköznapok csendjén
hogy vált ünneppé az, hogy létezel,
és a napjaimat élni hogy szeretném,
hogy kérdésemre lényed mit felel…

te válaszolsz ha nem is kérdezek,
egyszerre érzem minden rezdülésed
ahogy nyakamra ráfonod kezed,
és csendbe fúl egy megfogant ígéret
ahogy összebújik ajkad és az ajkam,
így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj…

lépteid mellettem hallom gondolatban
s látom, ahogy tovább sodor az éj.
#57593 | 09. 21. 10:28
Reményik Sándor
Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
#57576 | 09. 18. 10:24
Gámentzy Eduárd: Legyél te!

Legyél te sóhaj...
S én vigasz...!
Vagy görcsbe rándult... torz grimasz!
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz...

Legyél te mosoly,
Én a könny...!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya...
Én a tűz...!
Kit olthatatlan vágya űz...
Két végén égő... szörnyű... tánc...
- Kegyetlen... gyönyörű románc...
#57542 | 09. 14. 15:40
Szabó Lőrinc: Nyár
Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.
#57434 | 09. 05. 16:53
Romhányi József:
Lepketánc

Mikor a hernyóból lepke lett,
kérkedve repkedett,
hogy fényben keringve mind tovább
csillogtassa hímporát.

A derék kutyának
képére mégis kiült az utálat.
- Villogj csak fent, te szép féreg;
nem lesz nagyobb az értéked!

Hernyó maradsz, bár fent keringsz.
Nem a szárny szab itt mértéket,
hanem a gerinc.
#57416 | 09. 03. 19:50
Kun Magdolna

Mindig van egy hely

Mindig van egy hely,
ahová vissza-visszavágyunk,
ahonnan száműzzük a rosszat,
hogy boldogokká váljunk,
és elfeledjünk minden bántalmat,
amit az élet lelkünkre aggat.

Mindig van egy hely,
ahová örömmel megyünk,
ahol minden fájdalmat
mélyre temetünk,
és csak kacagunk-kacagunk,
bele a nagyvilágba,
hogy senki meg ne lássa,
e nagy-nagy boldogságnak
mennyi könny
az ára.
#57056 | 08. 12. 20:45
SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)
#57031 | 08. 07. 07:32
Figyelj és hallgass meg...

Figyelj és hallgass meg
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
És te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,
Hogy a problémám megoldódjon,
Bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy te süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj, és hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen, csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem,
Amit nekem kellene megtennem,
Csak megerősíted a gyöngeségemet és félelmemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érezzek, ahogy érzek,
- Még ha ez az érzés számodra érthetetlen is -
Lehetővé teszed számomra, hogy megvizsgáljam,
És értelmet adjak az értelmetlennek.
S ha ez megtörtént, a válasz világossá válik,
Tanácsra nincs szükség.

Talán ezért használ sok embernek az imádság.
Mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást.
Csak figyel és hallgat.
A többit ránk bízza.
Tehát te is, kérlek, figyelj rám és hallgass meg.
És ha szólni akarsz, várj egy picit.
Akkor majd én is tudok rád figyelni.

Ágnes Begin:
#56990 | 08. 03. 21:12
"Életem mélypontján találtál Rám,
Te adtad vissza, arcom mosolyát,
Újra célt adtál az életemnek,
Szerelmed belevésődött a szívembe.
Magányos éjjelenként mikor rólad álmodom,
Tudom te vagy akire vágyom,
Minden perc mikor velem vagy,
A szívemben örök nyomot hagy.
Álmaimban látlak téged,
Együtt vagyunk kéz a kézben.
Szemeidbe nézve fagyott szívem felolvad,
Minden dobbanása Te magad vagy.
Szerelmes szívvel téged kérlek,
Légy enyém, amíg élek.
Ha ezt szívemnek megadod,
Én örökké a tiéd maradok"
#56898 | 07. 31. 16:44
EDGAR ALLAN POE-A LEGBOLDOGABB ÓRA, NAP...

A legboldogabb óra, nap
Tört szívemben otthont talált,
De az erő és öntudat
Már messze szállt.

Erő? Igen! Úgy véltem, az;
Jaj, eltűnt, többé nem felel;
Tőle feszült a vad tavasz -
Hadd múljon el.

S az öntudat ma már mit ér?
Öntse maró mérgeit új
Agyakba, hol még friss az ér -
Szivem, csitulj!

A legboldogabb óra, nap,
Mit szemem látott, láthatott:
A fényes erő, öntudat
Múltban ragyog.

De ha erő és öntudat
Oly kínnal kelne fel,
Mint egykoron - sugarukat
Nem bírnám újra el.

Mert ólom volt éj-szárnyukon,
S míg verdesett, lehullt
A szívbe, mely törni rokon
Kínokban megtanult.
#56871 | 07. 30. 06:58
Somlyó Zoltán-És így telnek le napjaim

Ó meddig, meddig léssz velem
könnyek hajója: bánat?
- A végtelenbe mész velem! -
igy válaszol a bánat.
És bölcsességed mit akar
sebes szivemmel, isten?
- Hogy enyhüljön, mig hit takar! -
Igy válaszol az isten.

És így telnek le napjaim,
ily szörnyü párbeszédben.
Mig egyre forróbb lesz a kin
s mind távolabb az éden.

S a bánat sötét fejemen,
mint gyászkoszorú, éget.
S én mégis féltve őrizem
ez élet-adta éket.
#56867 | 07. 29. 21:14
Závada Péter: Akit most keresek

Hogy hideg voltál, mint a krémek.
Ez maradt meg abból a nyárból.
Mondataid árnyékába húzódni,
mintha egy fa tövébe.

Meg a nyomáskülönbség,
amitől a lélegzetből sóhajtás lesz.
A gondok, ahogy üres bádogdobozokként
zörögtek a mellkasodban.

Azt hiszem, összekeverlek az emlékeddel.
Ha hozzád akarok érni,
át kell nyúlnom az időn,
mint egy tükrön.


Akkor voltál az,
akit most keresek.
#56751 | 07. 25. 21:58
Tóth Árpád-Kincs

Emléked már oly ódonan aranylik...
Ha este véle búsan bíbelődöm,
Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn...

Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
Lelkem, s várná, hogy mint gigászi szolgák
Jelenjenek elém a régi vágyak,
De egy se jő már, s nem röpítnek hozzád...

S egy este majd, míg úgy mered sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem,
Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában,
A kincs kisiklik ájult ujja közzül,
S setét lomok közt lassan messzegördül...
#56703 | 07. 24. 18:14
Francis Jammes - S oly halk s szelíd az álmod

S oly halk s szelíd az álmod, hogy halkan s szeliden
Megnyílik tőle ajkad, minthogyha csókra várna.
Mit álmodol? Talán egy sziklabérci, sárga
S lila virágu rétet, hol hószín nyáj pihen?

Ezt álmodod? Vagy azt, hogy erdő mélyiben
Zengő forrás bugyog susogva a mohára?
Vagy nyúlfiat riaszt egy rózsa-kék madárka,
Mely illó pókfonálért cikáz a légbe fenn?

Azt álmodod: a hold nagy hortenzia-gömb?
Vagy hogy a kút fölé ákácok lombja önt
Nehéz és drága myrrhát, sűrű arany havat?

Vagy hogy a kút vödrében úgy reszket ajakad
Visszfénye, mint szirom, mit rózsafákhoz érve
Sodort le enyhe szél a víz ezüst szinére?...
#56702 | 07. 24. 16:18
Reményik Sándor: Kagyló

Én itt vagyok, akarva, nem akarva,
a végtelen vetett a véges partra.

Fekszem aléltan a sivár fövenyben
és az óceán himnuszait zengem.

Anyám, a tenger apadt, s itt hagyott,
kinek mi köze hozzá, ki vagyok?

Gazdátlan, üres ház, mire se jó,
csak eldobni, vagy eltörni való.

Apály s dagály közt, így, időm múlván,
várom, míg értem visszatér a hullám.

Nekem nem hazám e kietlen part,
de aki titkon a füléhez tart

magányban, éjben, emberektől távol:
annak mesélek egy más, szebb világról.
#56584 | 07. 13. 05:47
Madách Imre -Rád emlékezem

Hogyha hallom, a szépség kacér
S hódolatra vágyik szűntelen,
Érzéketlen szívének legott
Hogy több rabja s fénye több legyen :
Rád emlékezem, óh drága nő,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök,
Szépségedre hogyha gondolok.

Hogyha hallom : gőgös az erény
S büszkén nézi azt, ki vétkezett,
Jégkebellel, könyrületlenül,
Mint egy isten a világ felett :
Rád emlékezem, óh drága nő,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök
Erényedre hogyha gondolok.

Óh de érzem, e világon a
Költő árva hang puszták felett,
Sorsa, hogy vérző tövisfüzért
Hordjon átkos homloka felett;
Rád emlékezem, óh drága nő,
S életemre búsan gondolok. - -
Óh, ki mindent megcáfolsz, miért,
Mért ez egyet meg nem cáfolod ?
#56573 | 07. 11. 08:33
Goethe-Búcsú

Ezer meg ezer csókkal jól nem laktam,
Végűl pedig egygyel bucsúzni kellett.
Hogy vérzett e szegény szív! Mind a mellett
A partban, melytől kínnal elszakadtam -

Míg láthatám, a völgyben, a patakban
Mint múlhatatlan kincsben kedvem tellett...
Még akkor is, midőn csak mint lehellet
Uszott körűltem kékes árnyalatban.

S hogy ez is foszlott s minden puszta lég volt,
Szívembe vissza forrt a vágy s a kincsen,
Melytől elestem, búsan eltűnődtem:

Egyszerre fényre gyúlt a magas égbolt
S érzem, hogy veszve semmi, semmi sincsen,
S mind bennem van, mi kedves volt előttem.
#56389 | 07. 07. 10:45
John Donne


Elégia a vetkőzésről

Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
S mint harcos, ha ellenségre talál:
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.
Öved délkörét oldozd meg hamar:
minden tájnál szebb földövet takar.
Pruszlidat vesd le, olyan feszesen
tapad; más nem lát bele, de nekem
hadd suttogja a susogó selyem
esése, hogy most lefekszel velem.
Fűződre régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtató, mikor kikapcsolod.
Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
kibukkanó nap nyári kert felett.
Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
talpadat nászi templomunk, az ágy.
S le fejdíszed filigrán, csupa fény
hálójával; hajad szebb diadém.
Ily fehér ingben égi angyalok
szállnak a földre; magaddal hozod
azt, mit Mohamed Paradicsoma
ígér nekünk, örök gyönyört, noha
a kísértet is vászoningben jár,
de főleg égnek nem a hajam áll.

Engedd szabaddá szeretőd kezét,
hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
Amerikám! Frissen fölfedezett
földem, melyet bejárok, fölfedek,
aranybányám, országom, hol mohó
kényúr vagyok, egyeduralkodó,
s boldog pionír, miközben sötét
kincseskamrádon ujjam a pöcsét.

A lélek úgy teljes, ha testtelen,
s a test akkor egész, ha meztelen.
Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
mintha Atlanta kincseket hajít,
s a bolond férfi szeme ottragad
gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,
ami képkeret, könyvön díszkötés,
amatőr-öröm. De ennyi kevés.
Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
a szeretőnek a nő teste kell.
A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
az ördög sem. Engedd le ingedet.
Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.

Mezítelenül is gondoskodom rólad,
vagy nem elég egy férfi takarónak?
#56138 | 06. 25. 07:27
(Róth Márta: Kezedbe teszem a könyvet)


"Kezedbe teszem a Könyvet,
hogy vezessen a sűrű ködben.
Kezedbe teszem az átlátszó kristályt,
hogy lásd a szépet, keresd a tisztát.
Kezedbe teszem a gyertyalángot,
világíts annak, aki bántott!
Kezedbe teszem a szőtt takarót,
takard be az árván fázót!
Kezedbe teszem a fénylő kulcsot,
hogy meleg legyen, és várjon az otthon.
Indulj hát, s hívd magaddal a gyerekeket,
hogy kezükbe tehesd a szeretetet.
#56136 | 06. 25. 07:06
Tóth Árpád - Ó, Távoli

Ó, Távoli - csodáid szíven ütnek:
A csend élő és titkos sóhaja
Vagy a vihar vonagló halkká csüggedt,
Emberfölötti jajduló jaja,

Vagy csillagok, mik végtelenben csüggnek,
Aranyfürtben - vagy hintázó galya
Egy rongy fának, mely egyre nőve, zölden,
Még lengni fog, ha fekszem, rég ledőlten!

De sokszor, nyomván az unott robot,
Kis tettek, olcsó könnyek, semmi eszmék,
Roppant képed előtt tompán lobog
A mécs...
#56076 | 06. 22. 08:44
Felföldi József - Szíved pókhálójának selymes fonalán

Szíved pókhálójának selymes fonalán
Ma éjjel bebábozódom
Százlábú vágyammal tűhegynyi szívvé zsugorodva
Várom a halálos születést.
Te mézédes leheleteddel betakarsz,
Idődbe letérdepelve várod, hogy kirágjam magam neked
És én megteszem, ahogy új szívem megdobban,
És arcodra pillangózva csillagot könnyez szemedbe.
#56043 | 06. 19. 12:52
Shakespeare - CXXXII.szonett

Szemeid szeretem, s ők, szánakozva,
Tudván, hogy megvet s úgy gyötör szíved,
Feketébe öltöztek, s most kínomra
Mint édes gyász vetik részvétüket.

S bizony, nem illik a nap ifjú vére
Jobban kelet szürke orcáihoz,
S az a telt csillag, komoly nyugat őre,
Esténkre féloly dicsfényt sem poroz,

Mint amennyire arcod dísze két
Gyászoló szemed. Ó, gyászolna így
Szíved is, hisz a gyász teneked ék!...
Hordd mindenütt a részvét színeit,

S megesküszöm: a szépség fekete,
S rút, akinek nem tied a színe.
#55982 | 06. 17. 07:54
W.B. Yeats - Egy régi dal visszhangja

Találkoztunk a fák közt

a kertben ő meg én.

Jött hófehér kis lábbal

a kerten át felém.

Kért, hogy könnyen szeressem,

mint a rügy nő ág hegyén,

De ifjan és bolondul

ezt nem hihettem én.



És álltunk a folyónál,

hol véget ért a rét.

Vállamra tette akkor

kis hófehér kezét.

És kért, hogy könnyen éljek,

miként a fű, ha ragyog;

De bolond ifjú voltam

s most csupa könny vagyok.
#55959 | 06. 15. 18:07
Ölelsz-e még akkor

Ha a sötétség árnyai mellénk szegődnek,
és reszketeggé teszik ráncos kezünket,
olyannak látsz-e majd, mint akkor hajdanán,
mikor csókjaidtól volt tűzforró a szám.
Ha már sérült tudatom nem emlékezik,
és fájni sem fájja többé az élet sebeit,
vigyázod-e velem azokat a jelenperceket,
ami kettőnknek még elrendeltetett.
Ha majd kibontott hajamon nem csillan a fény,
s én sem kérem már, hogy szeressél belém,
ölelsz-e még akkor is, és simítod-e arcom,
addig amíg rám nem terül a csillagfényes alkony.
Ha majd szoros kötelékünk lazulásra vágyik,
mert szivárványt fon bele egy másik dobbanás is,
megőrzöd-e szív-hűségét annak a sok évnek,
amibe kettőnk sorsa mélyen beleégett.
Vagy minden, ami voltam
el lesz feledve,
s csak szálló porszem leszek
szélnek eresztve.

Kun Magdolna