VERS - Neked írom...

BDSM Fórum » VERS - Neked írom...

#47131 | 1 napja
Radnóti Miklós

Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
#47116 | 2 napja
Radnóti Miklós

Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket
#47097 | 3 napja
Tóth Árpád


FÁJVA SZERETNI...

Fájva szeretni, legfőbb törvény,
Igazságoknak örök szomorúja,
A nagy-nagy vágynak adatott
A legtöbb tövisből a koszorúja.
Micsoda szomjas, nehéz kőkorsókat
Cipel szegény vágy bús, remegő vállal,
S a kúton, hol a legmélyebb gyönyört
Merítené... a halállal...
#46995 | 10. 08. 09:11
Zelk Zoltán

Ítélet után

Homokórából hogyha lassún
zizeg, aláhull a homok,
oly lassún hullnak éjszakáim
s az éjfélszínű nappalok.
Állok a néma zizegésben
tapogatva, mint a vakok –
de holtan is, csukott ajakkal
én mást többé nem mondhatok
#46963 | 10. 05. 14:17
W.B. Yates-Szerelmesét halottnak kívánja

Feküdnél holtan, hidegen
s alkony sápadna Nyugaton.
Eljönnél hozzám s sziveden
megnyugodhatna bánatom.
Jó lennél, megbocsátanál,
hiszen halott lennél, halott:
nem ugranál föl hidegen
s szeszélyesen mint vadmadár.
Tudnád hogy a csillagos ég
szőtte magába hajadat.
Óh bár halott lennél, halott
a lassan sápadó bus ég
s hervadó bus szirmok alatt.
#46908 | 10. 02. 09:00
François Villon

Francia volnék nem éppen öröm
Párizsi Ponthoise-nak köszönöm
Azt is hogy a nyakamon kötélen
Seggem súlyát nemsokára mérem
#46862 | 09. 28. 07:11
W.B. Yates-Ha ősz leszel, s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom, s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed pillantásodról: visszfény volt az árnyon.
Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.
S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.
#46830 | 09. 25. 04:17
Erdélyi József - Reggel

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.
#46824 | 09. 24. 18:01
Aranyosi Ervin: Az élet szép

Minden nap újra ébredünk,
s a nagy világba révedünk,
újabb utunkra indulunk,
dúdolva szép, bevált dalunk.
Minden nap újra kezdjük el,
ilyen az élet, menni kell!
Előre nézni, s tudni azt,
a múlt sosem jelent vigaszt.
Ne nézz hát vissza, nem szabad,
nehezen vonszolod magad,
a tegnap súlya válladon,
minden lépésnél hátranyom.
A mában élj és láss csodát,
élvezd virágok illatát,
a nap az égről rád nevet,
melengeti a lelkedet.
Végy észre apró örömöt,
hétköznapodba költözött
vidító szép varázslatot,
egy kedves embert, állatot,
virágokat, patakot, fát,
a szerelmet, ha rád talált,
s mindent mi jól esik neked,
élvezd a teljes életet.
#46807 | 09. 22. 11:43
Aranyosi Ervin: Szeresd Önmagad

Él egy ember itt a Földön,
akit szeretned kellene!
Ám akarva, – vagy akaratlan,
– de mégis harcolsz ellene!

Él itt egy ember, akit ismersz,
– vagy úgy hiszed, hogy ismered!
De oly sok mindent nem tudsz róla,
hiába van mindig veled!

Néha tiszteled, nagyra tartod,
máskor szidod, mert oktalan,
és nem vagy képes kiismerni,
– szíved ezért boldogtalan.

Néha meglep, hogy mire képes,
máskor bosszant, mert képtelen.
Nem látja át saját világát,
s mégis vonzza a végtelen.

Vágyik a pénzre, gazdagságra,
s valóra váltja álmait.
Ám nem tudja, lelkét mi hajtja,
a szíve mélyén, mi lakik?

Kívülre néz, s belülre nem lát,
lelke még mindig kis gyerek.
Másoknak hisz, – milyennek látják,
– csak mások által ismered!

Kezdd el szeretni ezt az embert,
kezdd el szeretni önmagad!
Ha elveszíted hited magadban,
hidd el, hogy semmid sem marad!

Tudnod kell azt, különleges vagy,
nincs a világon más, ilyen!
Fedezd fel végre ezt a lelket,
s engedd, hogy boldoggá tegyen.
#46795 | 09. 21. 10:19
Fodor Ákos: Szemem és szemed

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
Sírás, csend, szigor és révület
- mi minden?
Csak szemem és szemed.
#46728 | 09. 19. 09:37
SOMLYÓ ZOLTÁN: A BÜSZKE SZEM

A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
A büszke kéz, az összezárul;
a büszke szív, az nem remél.


Én feléd nézek két szememmel

s a szájam zárt, mert titka van.
S feléd lengetem két kezemmel
a szívem, amely nyitva van
#46707 | 09. 17. 20:03
RADNÓTI
ŐRIZZ ÉS VÉDJ

Álmomban fú a szél már éjjelente
s a hófehéren villanó vitorlák
csattogva híznak messzi útra készen.

Úgy írom itt e lassu költeményt,
mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló homokra távol Áfrikában.

De mindenünnen, Áfrikából is
borzalmas sírás hallik; rémitő
gyermekét szoptatja nappal, éjjel
szederjes mellén a dajka idő.

Mit ér a szó két háború között,
s mit érek én, a ritka és nehéz
szavak tudósa, hogyha ostobán
bombát szorongat minden kerge kéz!

Egünkre láng fut és a földre hull
az égi fényjelekből olvasó,
fájdalom kerít körül fehéren,
akár apályidőn tengert a só.

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!
#46680 | 09. 16. 09:28
H.P. Lovecraft
Nathicana

Zais elkerített kertjében,
Zais ködbeburkolt kertjében,
Ahol fehér naphalot virít,
Az éjfél illatos hírnöke:
Szunnyadnak csendes kristálytavak,
És patakok folynak nesztelen,
Patakok Kathos barlangjaiból,
Hol homályszellemek nyugszanak.
S a patakokon, tavakon át
Hajlanak alabástrom hidak,
Fehér hidak csinos faragással
Tündér és démon figurákkal.
Itt haloványan fénylenek
furcsa napok és furcsa bolygók,
S oly különös Bnapis félholdja.
S hol sűrűl az esti félhomály,
Borostyánnal font sáncok állnak.
Lehull Yabon fehér párája
S a ködök kavargásaiban
Látom az isteni Nathicanat,
A koszorús, fehér Nathicanat,
Szépszemű, pírajkú Nathicanat,
Ezüsthangú, édes Nathicanat,
A kedves, szeretett Nathicanat.

Valamikor kedvesem volt ő,
Akkortól, mikor még nem volt idő
S bármit tehettünkYabon alatt
Ott időztünk örökkön- örökké
Zais ártatlan gyermekei,
Békében élve az ösvényeken
S békében élve a lugasokban,
Koronánk fehér s szent nephalote .
Mily gyakran úsztunk az alkonyban
virágréteken s hegyeken át
Hol astalthontól fehér minden
A szerény de gyönyörű asthaltontól.
S álmodtunk egy álomvilágban
Mely szépségesebb, mint Aidenn
Mely igazabb, mint az értelem!
Álmodtunk s eonokig szerettünk
Míg eljött Dzannin átkozott kora,
Dzannin démoni, őrült kora,
Mikor nap - s bolygófény vörös lett
S vörösbe öltözött Bnapis holdja,
S vörösen hulltak Yabon párái.
Vörössé vált a virág s a patak,
S a tavak a hidak alatt ,
A csendes hidak rózsaszinben
Izzottak szörnyű tükrözéssel,
Míg a faragott démon s tündérhad
Vad - vörösen bámult az árny mögött.

Megrohant a látomás, a sűrű
Függönyön révülten nézek át,
S látom az isteni Nathicanat,
A tiszta, a fehér Nathicanat,
Szeretett, páratlan Nathicanat.
De egy örvény az őrületben
Elrejti a drága látomást
S kárhozatos, vöröslő vízió
új világot hoz fel elém.
Vörös - sötét feléledt világát,
Melyet életbe hív egy ájulás
Mely ebben most új életre lelt.
Látom a szépség fantomjait
Ragyogó, pokol - fantomjait,
Kik Dzannin bűneit takarják.
Nézem őket végtelen vággyal
Tán szeretni is lehetne őket!
De szemük fényében gonoszság
kegyetlenség és ördögi lét.
Vadabbak, mint Thapron és Latgoz
Kétszer- gonoszok álcáik mögött.

S ha jön az éjfél könnyű álma,
Csak akkor jön el Nathicana
A sápadt, szűzi Nathicana
De tűnik röpke pillanatban?
Keresem őt újra és újra,
Keresem Plathotis italával
Melybe Astarte bora vegyül
S melyet fájdalom könnye edzett.
Sóvárgok Zais kertje után;
Zais elveszett kertje után
Hol a fehér nephalot virul,
Az éjfél illatos hírnöke.
Egy végső ital, mely ma készül,
Ital, mely démonoknak kedves,
Tán száműzi a vörös eget,
Mely az ájulásban életre kelt.
Most, most, ha a főzet hibátlan,
Elenyész a vörös őrület,
S kígyólények mély sötétjében
Elkorhadnak béklyó ? láncaim.
S Zaisnak kertjei utolszór
Fénylenek kínzó látomásban
S Yabon ködeinek közepén
Vár az isteni Nathicana,
Örök, újra meglelt Nathicana
Kit az életben nem leltem soha.
#46606 | 09. 14. 14:45
H. P. Lovecraft
Nemezis

Álmok ördöngös kapuján által,
s túl az éj hold-sápadt mélységein,
zenét szőttem szemem sugarával,
s számolatlan éltem életeim,
de most csak kínlódom és sikoltok, ha a reggel jő odakinn.

Én még együtt forogtam a Földdel,
léte hajnalán, míg láng volt az ég.
Engem az űrnek sötétje tölt el,
hol a bolygókra nincs szabva vég,
hol csak gördülnek dúlt iszonyatban és nevük sincs, fényük sem ég.

Én a tengerek felett suhantam
vég nélkül a baljós égbolt alatt,
amely dús volt sok tébolyult hangban,
és a villámoktól széjjelhasadt;
hol láthatatlan zöldvizi rémek siralma reám szakadt.

Én alámerültem, mint a szarvas
amely ősi lombot félreseper,
hol jelen van valami hatalmas,
mi büszkén jár, hol más lépni se mer.
S most futok attól, mi körülvesz s a holt ágak közül figyel.

Nekem hegyekben botlott a lábam,
rajtuk zord barlangok gyűrésnyoma.
Szomjam ködszagú forrás tavában
oltám, mely lápokba csorog tova,
s a dolgot, mit átkos hegytóban láttam, nem bírnám többé soha.

Nincs, mi előttem repkény-fedett vár
lakatlan termében rejtve legyen,
hol ha a Hold a völgyek felett jár
falain szőtteseket lát szemem:
különös lények, disszonáns formák, felidézni nagy kín nekem.

Én az ablakokból, megigézten,
az egyre porladó mezőkön át
egy sírok övezte falura néztem,
mely magán hordta az átok nyomát;
S most márványba vájt urnák sorában hallgatom a világ zaját.

Én a koroknak sírját kísértém,
s szálltam a rémületnek szárnyain,
ahol füst fakad Erebosz mérgén,
s hófödte gleccserből kihalt a szín,
oly földön, hol a pusztaság napja tort ül az kedv halmain.

Én már vén vagyok, mikor az első
fáraó a Nílus trónjára ül,
mikor korokat dajkál a bölcső,
bűnös csak én vagyok, én egyedül,
s az ember még tiszta és boldog s égi kegyben részesül.

Ó, nagy volt az én lelkemnek bűne,
és olyan nagy a rá mért kárhozat,
égi fény rá hiába vetülne
és enyhülést a sír sem tartogat:
lent végtelen korokon át ont rá kegyetlen, bús átkokat.

Álmok ördöngös kapuján által,
s túl az éj hold-sápadt mélységein,
zenét szőttem szemem sugarával,
s számolatlan éltem életeim,
de most csak kínlódom és sikoltok, ha a reggel jő odakinn.
#46574 | 09. 12. 17:39
Edgar Allan Poe-Rögtönzés

Elméd kincsétől elfordulva,
S szívedért két gyöngyödbe hullva,
Alig tudom, mely kellemed
Tölt el, szemed vagy szellemed.
#46556 | 09. 10. 13:47
W.B. Yeats-Lenn, a fűzfaliget alján


Hol a fűzfaliget susog, szerelmem elém szaladt.
Üde, hófehér alakja, egyenest felém haladt.
A szerelmet, arra kért, ne siessük el ma még,
De én, a bolond legény nem értettem, hogy elég.

A mezőn, a folyóparton, kicsi hófehér kezét
Felemelte elém, amint kezem testéhez ért.
Az életet, arra kért, vegyem türelemmel én,
De én nem értettem meg, bánhatom életem telén.

Hol a fűzfaliget pihen, szerelmem elém szaladt.
Üde, hófehér alakja, egyenest felém haladt.
A szerelmet, arra kért, ne siessük el ma még,
De én, a bolond legény nem értettem, hogy elég.
#46545 | 09. 09. 23:16
Pál Krisztina

Gyűlöllek, - Szeretlek!
Gyűlöllek téged, mikor mérges vagy,
Gyűlöllek, mert sosem mondod el, mi a baj.
Gyűlöllek, mert nem bízol meg bennem,
Gyűlöllek, mert mindig elrontod a kedvem.

Gyűlöllek, mikor azt mondod: Hagyjuk!
Gyűlöllek, mert előttem minden gondolatod tabu.
Gyűlöllek, mert nem látok bele lelkedbe,
Gyűlöllek, mert titkok laknak a szemedben.

Gyűlöllek, mert gonosz vagy velem,
Gyűlöllek, mert szívem ennek ellenére szeret.
Gyűlöllek, mert szótlanul nézel szemembe,
Gyűlöllek, mert te belelátsz a lelkembe.

S ezt mondod.

Szeretlek, pedig tudom Te, gyűlölsz,
Szeretlek, rájöttem én, vagyok a bűnös.
Szeretlek, mikor mérges is vagyok,
Szeretlek, de tudod, sok a bajom.
Szeretlek, még ha el is rontom kedved,
Tudd, Te vagy a világon a legfontosabb nekem!
#46543 | 09. 09. 21:49
Petőfi - De miért is gondolok rá?...

De mért is gondolok rá?
Mért gyötrődöm?... hiszen
Még csak hírét sem hallom,
Még csak nem is izen.

Hát ily hamar felejt, ily
Hamar felejthetett?
Az még valószinűbb, hogy
Sohasem szeretett.

Azt tartják: nem a nyelv, de
A szem mond igazat.
Én hittem ezt, s hitemnek
Gyümölcse kárhozat.

Hittem szemének, amely
Azt mondá, hogy szeret...
Szégyeld magad, szégyeld, te
Könnyenhivő gyerek!

Most már egyéb nincs hátra,
Mint őt felejteni.
Ki innen, ki szivemből,
Emlékem kincsei!

Hajós vagyok, ki vészkor
Mindent tengerbe vét,
Hogy az üres hajóban
Megmentse életét.
#46455 | 09. 06. 18:34
Halkan…

Lassú pelyhekben hull a hó, némán, mint amikor magány csendjéből bújnak elő a könnyek.
Messziről jött lenge szélben hullámzik, hívatlan vendégként kopogtat ajtódon.
Hideg örvény szívja magába a meleg lehelet, korbácsként súlyt a lélekre, szemet, fejet földnek szegezve.
Távolba repít az éjszaka ölelésébe üvöltő csöndes farkas hangja, suttogva dobban a szív, reszketni se mer, nehogy valaki meghallja.
Megfagy a levegő, s vele együtt az érzés, hegyek völgyek zugában, rémülettől vacogó, pásztázó madár keresi fészkét.
Csillagokhoz indult, ajándékként elhozni a legszebbet, de túl messze szállt, eltévedt, s többé vissza már nem talált.
A csillag egy ideig ragyogót, majd kialudt, hópehelyként, végül magasból a mélybehullt.
#46426 | 09. 04. 19:33
Francesco Petrarca

"Boldog vagyok, mert szívemen a zárat
csak Ön nyithatja, mindkét kulcs kezében,
s ha kell, tovább hajózom bármi szélben,
mert Ön mit ád, számomra drága minden."
#46424 | 09. 04. 19:14
Quintus Horatius Flaccus

"Százszor boldogok, akiket
sértetlen kötelék, jó szerelem fon át;
s nem választja el őket únt
pörpatvar, se szeszély, semmi, csak a halál."
#46412 | 09. 04. 15:18
SHEAKESPEARE 75. SZONETT

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
#46411 | 09. 04. 14:27
Radnóti - A Félelmetes Angyal


A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! -
így bíztatott, - ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"

S az asztalon felébredt s villogott a kés.
#46394 | 09. 03. 18:36
Dutka Ákos

NOVEMBER ESTE

Mikor árnynyal, köddel telt az este
S a lámpa hamvas, rőt homályban ég,
Karos széked mintha sírni kezdne
Itt jár a lelked kósza árnya még.
Mintha lágyan selymesen suhanna
A régi kendőd kis szobámon át,
Két karod a vállamra fonódva,
Érzem lebontott hajad illatát.
Ilyenkor halkan meggyújtom a mécset
Mely velünk annyi éjen együtt égett
S várlak, várlak, hátha, hátha még...
S reggel - űlök két karomra bukva,
Ágyunk vetetlen benn a régi zugba
S a lámpa kormos rőt homályban ég
#46269 | 08. 27. 18:13
..Kettős létbe tudunk így kezdeni: Magában és társában él ki-ki. Úgy érzem, már-már őrületbe esvén:
Az élet nem élet magányosan; Beteltnek azzal érzem csak magam, Mi túl található a magam testén....
(Louise Babe: Szonett részlet)
#46167 | 08. 24. 09:38
Edgar Allan Poe - A Győztes Féreg

Imitt egy gála éj
A vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben ázva, mély
Fátyol közt, szárnyasan
Szinházban ül, drámát akar,
Reményt és rémeket,
Mig szférák zengnek, büszke kar,
Szeszélyes éneket.

Ezer isten-formáju báb
Súg-búg a szinpadon,
S ling-leng idébb-odább,
Jő, s puszta bábként megy vakon,
Amint formátlan odafönt
Nagy erők mozgatják a színt;
Kesely-szárnyuk csapkodva önt
Láthatatlan kínt!

Óh bolond dráma! nem feled
Örökre aki lát!
Hogy űzi folyton a tömeg,
S nem éri, fantomát,
És körben űzi, s visszatér,
Nem éri sohase;
Bűn, őrület és szenvedély:
Ebből áll a mese!

De ím, egy csúszó rémalak,
Mint vérpiros gomoly,
Előgyürűz a szinfalak
Magányaiból.
Jön! - jön! - és a bábok soka
A Csúszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
Emberek vérével veres.

A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegő
Formákra, zúgva, mint vihar,
A függöny, a szemfedő.
Az angyalnép sápadva föláll
S szól, míg fátylával időz:
"Ez az »Ember« című dráma volt,
S a Győztes Féreg a hős."
#46117 | 08. 20. 15:53
Vak madár


A magas hegyek havas csúcsai felett szállt mindig.
Csak a Nap volt felette.
Körötte a tiszta, jeges szél süvített,
élvezettel szárnyalt a légben.
Kíméletlen vadász volt, éles szemmel,
gyilkos karmokkal csapott le áldozataira.
Nem érdekelte, mit hagy maga mögött,
élt, uralta a havas csúcsokat.
Eljutott a Világ tetejére.
Ott lelt rá a Kincsre, bár sosem kereste.
Durva karmaival ragadta ki fészkéből, felsértve, megsebezve azt.
A Kincs fájdalomtól éles sikítással hullt ki karmai közül.
Nézte a mélybe hulló csillogó csodát.
Megérezte a veszteség fájdalmát.
Alábukott a Kincs után.
Tudta, ha elveszíti, többé nem találhatja meg.
Mégis elveszítette.
Fékevesztett repülése azonban nem állt meg.
Önnön szívébe lőtt nyíl által halva zuhant szikláról sziklára.

Nem repül többé.
#46109 | 08. 19. 10:21
Füst Milán-Oh nincs vigasz!…

Nehéz szekerek dübörögnek éjszakai órán…
Álmában éjjel így zúdúl fel a tó és elnyugszik.
S az idő sűrű, bizonytalan, fekete vízben lomhán tovaúszik…
A hold pedig most minden fényét világoskék-páncélú felhő-lovasokra szórván:
Így orgyilkosságról a sötétben senki se tud s kihalt utcákon rohan a lator…
S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetőre, visszhangzóra senki se válaszol,
Csak az út dobog, nem nyughatik, a nappalok kínjáról álmában beszél…
És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él,
A sorsa meg van írva, el kell múlnia.
Oh hol vagytok hát, kik szerettetek?
Mert elmennék, de nincs hova…
Vagy hol van most a lány, kit felneveltetek,
Szelíden-szépnek, titkosan s nekem?
Oh Gyula szerzetes, ne késlekedj, adj össze minket,
Kösd össze betegen sovárgó szíveinket…
…Szerettem őt, szerettem emberek,
De nem láttam soha.
#46092 | 08. 17. 23:24
József Attila:TEDD A KEZED

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.