„Az első parancs – ahogy megtörtem egy valódi Domina alatt”

A szoba sötét volt, csak gyertya fényei vibráltak a falakon. A meztelenségem már természetes volt – már órák óta vártam letérdelve, szemem bekötve, testem remegve. Nem tudtam, mikor lép be. Csak azt, hogy be fog. És amikor megtörténik, nem lesz több kérdés. Csak parancs.

A lépteit hallottam először. Kemények, határozottak. Egy cipősarok koppanása, ami olyan volt, mintha egy penge közelítene. Megállt előttem. A levegő megsűrűsödött. És akkor hallottam meg először a hangját.

– Nézz fel, kis ribancom.

Engedelmeskedtem. A kendő lekerült a szememről. És ott volt Ő. Egy nő, akinek minden mozdulata, minden rezdülése parancsolt. Nem volt kedves. Nem volt mosolygós. Csak nézett rám, és azt éreztem, hogy már nem vagyok az enyém. És ez jó volt. Fájóan jó.

– Tágulni fogsz. Mélyebben, mint valaha. Az akaratom szerint.

Nem volt bemelegítés. Csak hideg síkosító, egy kesztyű, és egy egyenes, lassú behatolás. Először csak két ujj. Aztán négy. Aztán egyszerre az egész kéz. Aztán a másik. A popsim engedelmesen nyílt meg Neki. Éreztem, ahogy tágít, ahogy szétfeszít, ahogy egyre mélyebbre tolja magát belém, mint aki szántani jött, nem simogatni. A testem remegett. És akkor hallottam a mondatot, ami belém égett:

– Addig marad benned a kezem, míg könyörögni nem kezdesz, hogy ne vedd ki.

Ez volt a megtörés pillanata.

Nem kértem, hogy hagyja abba. Inkább sírtam volna, ha kivenné. Annyira betöltött, olyan mélyre hatolt bennem, hogy már nem is emlékeztem, milyen nélküle létezni.

Percek… órák… idő elveszett. Csak az érzés maradt: az üresség, amit Ő töltött ki. A testem egy edénnyé vált. És én? Már nem voltam ember. Csak használati tárgy. Pontosan úgy, ahogy mindig is vágytam rá.