Hogyan NE szólítsunk le hölgyeket...

Nem kioktatni szeretnék senkit, félreértés ne essék, a címmel leginkább egy példára reflektálnék, aminek tanúja is és nem csak elszenvedője voltam. Hogy mik vannak...

Mert persze Kata sem a fenekén ül otthon, jó kislányhoz méltóan, járvány idején, hanem mászkál. Na de miért is: irodába kúszik be vagy a közelben lévő campus parkba, egy napi sétára (valami kardió kell az asszony testemnek az otthoni edzések mellett). Jó, a hetente egyszer az irodában landolás azért is fontos, hogy ne makkanjak meg az üres lakásban, meg egy kicsit szocializálódjak. Rá kellett ébrednem, hogy az elmúlt 1 évben eléggé elszoktam az emberektől. Pedig találkozom ismerősökkel...de mégsem ugyanolyan…

Na szóval, a napokban felkerekedtem a szokásos kardió helyettesítő sétára, hogy maszkban a friss levegőn lehessek és róhassam a köröket. A campus parkban a szokásos ember csoportokat lehet észrevenni:

akik a fittségük érdekében futnak,
akik babakocsival vannak,
akik kisgyerekkel vannak,
akik csak egy sétára mentek ki (-> like me)
akik csak lézengeni vannak kint.
(Lábjegyzet: Hogy miért nem futok? A bokám és a térdem sosem bírta. Sprinten-rövid távon, úgy süvítek, mint egy golyó...de hosszabb távon már az “ikrek” nem valami közreműködőek. Marad a séta, ha ott elkapok egy ritmust, órákig el vagyok.)

Jó pár megszokott arcot fedezek fel minden séta alkalmával. Volt rá precedens, hogy páran kocogtak mellettem arra ösztönözve, hogy fussak velük. Kedvesen hárítottam őket és megköszöntem az invitálásukat. Azóta biccentenek vagy köszönnek, ha elsuhannak mellettem. Jól esik kicsit, mintha egy közösséghez tartoznék (#foreveralone). Olykor a maszkom mögött elmosolyodom, amikor észreveszek olyan alkatú embereket, mint jómagam és kocognak. Irigylem őket az elszántságukért, viszont maradok a sétánál. Néha látok egy fiatal lányt (jó, nálam fiatalabbnak néz ki), akinek ínycsiklandó teste van és szintén csak sétál. Picivel magasabb, mint szerény személyem, viszont a többi… ohmygaaawd… Homokóra alkat befigyel: nagy fenék, keskenyebb derék, az enyémnél kisebb mellek sejlenek át a felsőjén. Hosszú barna haja ingerlően himbálódzik a léptei ritmusára és kénytelen vagyok követni a tekintetemmel, ha elhalad mellettem. Kellemes a szememnek, meg kell mondjam.

Azon a bizonyos délutánon észrevettem már az első körömnél magam előtt. Gondoltam meg is van a motiváció, követem ringó csípőjét. Felcsaptam a fülesem és el is indult a szokásos ‘sétálós’ playlistem. A harmadik körömet kezdhettem el Miss Csípő mögött, mikor láttam, hogy három srác követni kezdi. Azok az igazi suhancok voltak kinézetre, akik csapatba verődnek és eljátsszák a helyi janikat. Nincs olyan messze a ‘nyócker’, sokszor én is inkább kikerülök nem túl bizalomgerjesztő embereket. Viszont Miss Csípőnél reménykedtem, hogy nem lesz gondja a ‘követőivel’. Hát...tévedni emberi dolog…

Elég gyorsan haladtak, távolról annyit lehetett kivenni, hogy az egyik srác Miss Csípő előtt lépegetett és eléggé gesztikulálva magyarázott valamit számára. A két ‘szárnysegéd’ zömökebben voltak és komótosan sétáltak Miss Csípő mögött, két oldalról közre fogva őt. Így haladtak pár méteren majd Miss Csípő igyekezett kikerülni a fiúkat és irányt változtatva, gyorsan elsétált. Ahogy elhaladt mellettem, láttam, hogy sír. Kicsit elgondolkodtam, hogy nekem is irányt kellene változtatnom…



‘Hm, vajon mit mondhattak neki?’ teszem fel magamban a kérdést.

‘Semmi jót. Láttad, hisz sírt.’ szól közbe Hang.

‘Már sétálni sem lehet nyugalomban.’ reagálom le Hangnak.

‘Most mit teszel?’ kérdezi Hang.

‘Sétálok tovább.’

‘Nem fordulsz meg?’ kétkedik Hang.

‘Minek? Majd kikerülöm őket.’ mondom, mind inkább a magam megnyugtatására, mint Hangéra.

‘Te tudod…’ hagyja annyiban Hang.



Sétálok rendíthetetlenül tovább, elhaladok a három grácia mellett, pillantásra sem méltatva őket. Pár méter után, remegve engedem ki a levegőt, amit bent tartottam. ‘Úgy látszik hiába paráztam…’ gondoltam, de a csapatfőnök elém toppant, a szája mozgását látom, de a zenétől nem hallottam mit mond. Rá sem hederítve, kikerülöm és haladok tovább. Vagyis haladnék tovább, ha nem csapott volna egyet a fenekemre a suhanc. Erre megállok és lassan megfordulok, miközben észrevétlenül behúztam a zsebeimen a cipzárt és komótosan levettem a fülesem, hogy halljam is miről szól a téma (safety first). 

Valami probléma van, Uraim?- teszem fel udvariasan a kérdést.

- Halljátok, fiúk? A tehén még bőgni is tud, nem csak szedni a sonkáit. Biztos szereti a faszt is, mint az előző koca gyár. - mondja, majd ugatva nevetni kezd.

- Tehén? Koca? - kérdezek vissza, adva az értetlent.

- Na mi van, telement a füled zsírral, hogy nem érted, he?- kérdezi és a talpnyalóira néz, akik hang nélkül nevetnek a ‘poénján’.

Közelebb lépek hozzá és egy magasak lehetünk, ahogy a szemébe nézek. Viszonozza a tekintetem.

- Inkább te nem érted, hogy felesleges beszólni idegeneknek.- mondom tartva a szemkontaktust és remélem, hogy nyugodt a hangom.

- Miért is? - kérdezi kicsit pökhendin.

- Hülye egy elfoglaltság, pláne, ha nem a saját súlycsoportoddal kezdesz.-

- Saját súlycsoport. Kétszer akkora vagy, mint én.- 

- Jó a megfigyelő képességed, viszont lefogadom az én IQ hányadosom meghaladja mindhármótokét összesen.- válaszolom mosolyogva.

- Hogy mi? - kérdezi bárgyún.

- Van, akit nem tudsz megsérteni.- válaszolom és állom a tekintetét.

- Húúú, de nagyra vagy magaddal. - mondja és úgy tesz, mintha megijedt volna.

- Nem a súlyom nehéz, hanem a természetem. - dobom meg ezzel a beszólással, majd lassan hátra lépek egyet, oldalt fordulva, indulásra készen.

- Hah, szóval savazol. Jól van…- mondja és meglöki a bal vállamat. 

Nyugodtan állok előtte és hallom Hangot a fejemben, ahogy felordít ujjongva:

‘BUNYÓÓÓÓÓ!’

‘Ettől félek én is.’ suttogom vissza neki.



Suhancról a két kísérőjére esik a tekintetem, igyekszem felmérni a terepet, hogy mennyire álljak bele a helyzetbe. Pár másodpercem van, mivel Suhanc újfent meglök a vállamnál fogva. Itt már megragadtam a jobb alkarját és löktem egyet rajta. Megtántorodott kicsit és láttam, hogy a két pajtás is befeszült.

- Dicsak, nem tehén ez, hanem Kung Fu Panda.- kiáltja el magát és támadólag felém lép.

Ütésre lendíti a karját, de gyorsabb vagyok. Az arcát vettem célba, lendítem a bal alkaromat és érzem, hogy az orrát találtam el. A fenekére huppan két bajtársa előtt, akik felém tesznek egy lépést. Felemelem mindkét kezemet és látom, hogy körülöttünk páran megálltak és közelítenek felénk, az akcióm miatt.

- Uraim, ha lehetne...egyenként. - lihegem, felment bennem az adrenalin és óvatosan hátrálok, miközben méreget a két srác.

- Hé, hagyják a hölgyet.- hallom a hátam mögül egy férfi hangját. 

Az ismeretlen hang miatt megrettennek, aminek megörülök és látom, hogy inkább segítenek a földről felkelni a szószátyár haveruknak, aki a vérző orrát tapogatja. Eléggé ellenséges nézés volt a jutalma a szépen kivitelezett mozdulatnak. Pár lépést hátráltam, viszont a két srác is lerövidítette a távolságot, hogy elkapjanak, így inkább futni kezdtem előlük. Ők is utánam, a csapatfőnököt hátrahagyva. Az egyiket pár méter után nem hallottam trappolni mögöttem, de nem is mertem hátranézni, mert akkor nekem végem. Egy sprint távolság után égett már a tüdőm, éreztem, hogy nem bírja a térdem. 



‘Jó, én megállok és bevállalom azt a verést.’ motyogom magamban, ahogy sípol a tüdőm.

‘You can do it!’ süvölti Hang, biztatásképp.



Kicsit lassítok és várom a becsapódást, de sehol. A hátam mögé nézek és már a fülemet is éri egy ütés. Elég bénán talált el, de elég ennyi, hogy megtántorodjak. Megragadott a hajamnál fogva, én pedig ráfogtam két kézzel. Kezével a hajamban, a fogást tartva pördülve csavarok egyet a kezén és már szabad is vagyok. A mellkasához szorítja a kezét, miközben védekező állást veszek fel. Mögötte mozgásra leszek figyelmes, de nem tudom eldönteni, hogy a haverjai avagy sem. Támadóm a szabad kezével felém kap, hárítom, majd a nyakát elkapva magam felé rántom, miközben a gyomrába térdelek. A földre rogy, én pedig a vállára támaszkodom, hogy maradjon is lent. Ahogy felnézek pár járókelő épp kitessékelte, vagy inkább ki kergette a másik kettő egyént a kompániából. Lenézek a srácra, akinek szinte már a vállán ülök, hogy egy helyben maradjon. 

- Elengedlek és fuss a haverjaid után, ha nem akarsz lincselést.- suttogom hideg hangon az arcába.

Rémülten pislog rám, majd sováncs malac vágtában követte a haverjai a campuson túlra. Kicsit remegek és a térdemre támaszkodva igyekszem újra integrálni a légzést a szervezetembe. Pár futó ruhába öltözött férfi körülvett és megkérdeztek, hogy rendben vagyok, miben lehetnek a segítségemre, kísérjenek-e haza és a többi. Megköszöntem az aggodalmukat, miközben a fűre ültem, fáradtan. Beszélgettem velük még pár percig, majd Miss Csípő bukkant fel a látóteremben. A maszkja felett kisírt szemeket láttam és a szívem szakadt belé, ahogy felém sétált. Megállt felettem és láttam nem kicsit hezitál, hogy mit mondjon.

- Jól vagy?- olyan halkan és félénken szólalt meg, hogy alig hallottam.

- Persze, már rendesen kapok levegőt. - válaszolom és egy erőtlen mosolyt küldök felé.

- Durva, hogy megütöttek. - mondja a kezét tördelve.

- Inkább az a durva, hogy nőket sértegetnek fényes nappal. - fejemet ingatom, ahogy feltápászkodom.

- Hát...igen. Nem először szóltak már be nekem, de sosem tudtam visszaszólni és elszaladtam. - mondja és lehet hallani, ahogy küszködik a könnyeivel.

- Jól tetted. Észrevettem, ahogy előttem sétáltál. Sajnos én nem tűröm az ilyet, ha nekem szólnak be. Így beleálltam a helyzetbe és...ez lett a vége. Remélem többet nem másznak erre. - mondom és egy magabiztos mosolyt küldve felé, újra felhelyezem a maszkom.

Megköszönve a segítséget a körülöttünk lévő uraknak, majd Miss Csípő felé fordultam.

- Te jól vagy?- viszonoztam a kérdését.Túl gyorsan bólintott.

- A közelben laksz? Hazakísérjelek? - tettem fel a kérdést, hátha félne. Újbóli bólintás.

- Amúgy a nevem Kata, örvendek.- mondtam és kezet nyújtottam felé. 

- Az enyém Sára. A barátaimnak Saci.- suttogja elhalón és nézi a felé nyújtott kezem.

- Örvendek Sára.- mondom, majd a könyökömet az övéhez érintem. Ezen felkacagott.

- Na akkor...sétáljunk haza. Rendben?- mondtam és szabadjára engedem a cserfességem.

Nem lakott messze, nem is kísértem ajtóig, de megegyeztünk abban, hogy tartjuk a kapcsolatot és együtt járunk sétálni. Örült, hogy valaki meghallgatta. Én örültem, hogy eltűnt az űzött vad kifejezés az arcáról, mikor elbúcsúztunk egymástól.

Konklúzió: a fentebb olvasott esemény miatt úgy gondolhatjuk, hogy ez tipikus esete az óvodás megnyilvánulásnak. Ha tetszik valaki, akkor csúnyán bánunk vele. Meh, ostobaságnak tartom. A három srác csak érzékelt egy gyengébb egyént és játszadoztak vele. Szép kis társaság mondhatom, viszont többen, egy ember ellen, mindig is egyenlőtlen felállásnak gondoltam. Az egyedüli szerencsém az volt, hogy egy forgalmas parkban történt a dolog. Meg nem egyszerre támadtak rám. Nem szeretek verekedésbe keveredni vagy bármilyen perpatvarba. Viszont… úgy látszik az, hogy brat vagyok ilyen és ehhez hasonló kalamajká(k)ba sodor. Vagy csak ilyen a természetem, hogy nem elsétálok szimplán, hanem visszaszólok és megvédem magam, ha szükséges. Meh, mindegy, úgy szép az élet, ha zajlik, nemdebár?

Szóval...ez is egy iskolai példája annak, hogyan NE szólítsunk le hölgyeket…

Kata mára és köszönöm kedves Olvasó, hogy újfent elolvastad egy agymenésemet. :)

https://lilkathy.blog.hu/2021/04/10/hogyan_ne_szolitsunk_le_holgyeket