Bort iszom (méghozzá sokat) és vizet prédikálok Avagy Mi a boldogság?

(FIGYELEM! Az alábbi blog nemcsak hosszú és érzelmes, de számos kulturális utalást tartalmaz, akinek ezekre érzékeny a gyomra, lapozzon tovább!)

Folyamatosan önreflektáló, tudatos emberként az a meggyőződésem, hogy a boldogság maga a pillanat, annak tökéletes átélése.

MÁSSAL megélve: amikor valóban közel vagy valakihez (és az persze lényegtelen, hogy épp szexcsatában vagyok-e az adott hölggyel\úrral), amikor egyszerre mondjátok ki ugyanazokat a szavakat, amikor ott lebeg köztetek az az érzés, hogy senki nem számít az adott percben, csak ti egymásnak.

Lásd a Tiszta románc című film mindenki mindenkit lő jelenetében Patricia Arquette ’You’re so cool’ mondat-ismételgetése:

https://www.youtube.com/watch?v=0e9AhcSnxSk
https://www.youtube.com/watch?v=uYE-qg4RBO0


Hogy annyira boldog vagyok, hogy veled ugranék le, a kezedet fogva, a szakadékba. Mint a Thelma és Louise című film zárójelenetében:
https://www.youtube.com/watch?v=kRx4QzEAWQY

EGYEDÜL megélve: amikor teljes harmóniában vagy önmagaddal, maximálisan kibékülve minden lehetőségeddel és korlátoddal. Biztosan tudom, hogy az egész élet csak pillanatok sokasága, és én most, ebben a pillanatban átélem ezt a békés és harmonikus percet, annak tudatában, hogy csak egy álom a körülöttem levő világ. (Általában azért ez a jellemző tudatállapotom.)

Ahogy Szellemkutya, az érzékeny, modernkori szamuráj mondja a filmben:

„It is a good viewpoint to see a world as a dream. When you have something like a nightmare, you will wake up and tell yourself it was only a dream. It is said that the world we live in is not a bit different from this.”

https://www.youtube.com/watch?v=ue_UDHH-EzY

Nem folytatom a példákat, mindenki (jó, a nők és a finomabb lelkű férfiak) tudja, miről is beszélek, mi a boldogság.

Három éve elvesztettem (azt gondoltam róla sokáig, hogy életem egyetlen igazi és utolsó) szerelmét (és egyben legjobb barátját). Majd az azt követő három évben - pár tartósabb (általában női) szexpartnert leszámítva-, szorgalmasan gyűjtöttem a szexuális (és az elmúlt két évben emellé BDSM) élményeket, nagyokat harapva faltam ezt a csodálatos világot, fejtetőig merülve a kéjbe.

Aztán "megőrültem". Kapcsolatot akartam mindenáron, a fent leírt, mással megélt boldogság- érzést. Az elmúlt időszakban három olyan (talán túlságosan erőltetett) kapcsolat-kezdeményem is volt, amiről azt hittem, ez az, akiről azt hittem, ő az. Nagyon akartam, próbáltam mindent megtenni azért, hogy működjön. Egyik sem csak rajtam múlt, hogy nem sikerült, de nyilván én is ludas vagyok.
Miközben meggyőződésem, és évek tapasztalata, hogy egyedülállóként, szex és BDSM-kalandokkal kielégítve is ugyanúgy átélem a boldogság adta érzést. Szeretek egyedül élni. Nem szeretek alkalmazkodni. És mégis…hiába teljes az életem egyedül, pláne hogy megoszthatom minden napom az én lenyűgöző személyiségű (négylábú!) kutyámmal, mégis… mégis időnként rámtör az érzés, hogy szeretném megosztani valakivel a pillanataimat. Lám, bort iszom, és vizet prédikálok: annak ellenére, hogy egyedül is tökéletes egészt alkotok (hányingerem van a „párom” szótól is), mégis mostanában a mással megélhető boldogság-pillanatot üldözöm. Miért teszem? És miért kell csalódnom minden emberben? (A kérdések költőiek, természetesen nem várok rájuk választ.)


A tragédiám én magam vagyok: javíthatatlanul romantikus, szadista, a BDSM-től immáron szabadulni képtelen domináns nő vagyok. Nővel lenne az igazi, a könnyed, a (nekem) legtermészetesebb, de leszbikus szubmazo nő (vagy biszexuális, aki el tudna képzelni nővel egy komoly kapcsolatot) NEM létezik. Pánszexuálisként (azaz olyan emberként, akinek a személyiség és intellektus többet számít a nemi szervnél vagy identitásnál) el tudnék fogadni férfit is. De a férfi szubok közül meg olyan különleges a nekemvaló, amilyen itt talán csak egy vagy kettő van. Még nem sikerült megtalálnom őket. (Ugyanakkor sok nagyszerű, értékes embert megismertem itt.)

Mindegy is, szub, vagy fetisiszta, bizonytalan, vagy minek vallja magát az én „ideálom”.
De legyen neki természetes, hogy térdelve veszi le rólam a cipőt, hogy kinyitja előttem a kocsiajtót, hogy élvezettel fogadja a pofonjaimat, hogy kéjesen nyalja a lábamat, ha arra vágyom; hogy forró fürdőt készítsen, hogy értse meg az összes - akár a legkülönösebb - vágyam, hogy fogadja el az összes rossz tulajdonságom. Hogy értse meg, nem attól domináns valaki, hogy nincsenek érzései. Hogy a domináns is sír, sőt, önmagát, a saját gyengeségeit és érzéseit vállalva lesz igazán domináns. És tudja, hogy ember, sőt, egy érzékeny nő vagyok, aki meghallgat és figyel rá, meg akarja érteni a gondjait, félelmeit, frusztrációit. Mert azok megosztásától kerülünk közelebb egymáshoz, úgy lehetünk nemcsak társak az életben, de igaz barátok és szeretők is.

Annyi vágy, érzés és fájdalom kavarog bennem, hogy elakadnak a szavak, és nem tudom megfogalmazni a gondolataimat. Beszéljen helyettem a zene.

Ezt akarom érezni, ha nincs velem:
https://www.youtube.com/watch?v=LnHoqHscTKE
https://www.youtube.com/watch?v=1TI8xPw2aQA

És ezt, ha megcsókoljuk egymást:
https://www.youtube.com/watch?v=QcmsoYLjVXk

És az évfordulónkon ezt akarom vele megnézni, élőben:
https://www.youtube.com/watch?v=9rJoB7y6Ncs

Ez egy valódi, kitárulkozós én-blog volt. Sok emberrel találkoztam már innen, tudjátok, hogy személyesen is elérhető vagyok, és vállalom magam.

Ezúton is köszönöm nektek, barátaim itt a pixie-n, hogy mindig számíthatok rátok. :)