UNESCO Pussy Heritage Site

Eldöntöttem, hogy végre ideje egy kis inventory managementnek a fehérneműs fiókomban. Amikor az ember lánya minden más területen elvesztette az irányítást az élete felett, akkor legalább a tangák legyenek color-coordinated rendszerben. A nőgyógyásznál átlapozott életmódmagazin elérte a célját. Mellesleg a nőgyógyászom is, ha érted.

Kihúzom a fiókot. Hát basszus. Ez nem fehérneműs fiók, hanem régészeti lelőhely. Pompeii, csak több csipkével. Legfelül egy fekete melltartó döglik lustán kinyúlva. Gyönyörű darab, push-up, vékony csipke, olyan dekoltázst csinál, hogy kisebb vallások alapíthatnának rá zarándokhelyet. Felpróbálom. Ilyenkor ez is kell. Tudod, az a rohadt, levakarhatatlan Gen Z hiúságom.

Megállok a tükör előtt. Hmm.

Bal profil. Jobb profil. Megigazítom. Ez azért még mindig veszélyes! Valahol messze, a háromkirályok arannyal, tömjénnel és mirhával elindultak a panellakásom felé. Amíg ideérnek, kitalálom, hogy mit kezdjek a mirhával. Vagy hogy egyáltalán mi a franc az. Kár, hogy ilyen kibaszott kényelmetlen! Tizenöt perc után úgy érzem benne magam, mintha két középkori ostromgépet szíjaztak volna a mellkasomra, vagy mintha egy inkvizítor akarna kicsikarni belőlem valami vallomást. Én pedig mindent bevallok.

Csak egyszer volt rajtam randin. A srác egész este igyekezett nem a melleimhez beszélni, én pedig egész este igyekeztem úgy tenni, mintha nem venném észre, hogy a bal szemem a legutóbbi Warhammer 40K kampány ecsetelése közben folyamatosan harminc centivel lejjebb csúszik a kelleténél. Szép este volt. Már nem emlékszem a nevére. Nem volt egy Istencsászár szegénykém.

A melltartó marad.

Alatta egy bordó bugyi. Megfogom két ujjal, és felmutatom a fény felé, mint valami XIX. századi természettudós egy frissen felfedezett, egzotikus lepkefajtát. Homo sapiens sluttyensis. Ez az ünneplős bugyim. Hogy mit ünneplünk benne, az persze erősen helyzetfüggő. Megfordítom. Semmi baja. Csipke ép, gumi tart, dignity... questionable. Talán háromszor viseltem, ebből kétszer teljesen indokolatlanul. Az egyik alkalommal konkrétan csak lementem a Lidlbe tejért, de valamiért fontosnak éreztem, hogy a fekete szoknyám alatt olyan fehérnemű legyen rajtam, amitől egy viktoriánus lelkész spontán elveszítené a kapcsolatát Istennel. Senki nem látta, nyilván. Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy egyenes láb, kitolt fenék lehajol az alsó polcon mustrálgatni a leárazott csokiszeleteket. ...tényleg nem! A confidence boost viszont kell.

A main character underwear marad.

Következő réteg: NPC underwear. A civil élet kötelezően unalmas kellékei. Szürke. Fekete. Még egy fekete. Egy eredetileg fehér, ami jelenleg olyan meghatározhatatlan színű, mint a panelházak februárban. Ezekben nincs erotika. Ezek dolgozni járnak. Adóznak. Bevásárolnak. Megnéznek este két részt valamiből Netflixen, aztán fél tizenegykor azt mondják, hogy „na jó, holnap workshop lesz és korán kelek!”. Megpróbálom kidobni az egyiket. Megsajnálom, visszateszem. Még annyira nem lyukas!

Ne ítélkezz. Te is ragaszkodsz olyan dolgokhoz, amelyek már rég elvesztették a funkciójukat. Aztán előkerül AZ. Fekete tanga, két madzag, három négyzetcenti textil és a textilipar pofátlan optimizmusa így a későkapitalista világban. Ezt egy koncert előtt vettem. Nem azért, mert bármit terveztem volna. Csak... delulu contingency plan, na! Szerettem volna felkészülni arra a teljesen hipotetikus helyzetre, hogy esetleg valaki később hozzáférést kap a "backstage contenthez".

Plot twist: nem kapott. Zero fucks given, szó szerint. Éjjel kettőkor részegen sült krumplit ettem benne az ágyon, miközben YouTube-on egy negyvenperces videóesszét néztem arról, hogy miért bukott el morálisan Luke Skywalker a The Last Jediban. The ideal female experience, baszd meg! A tanga marad. Lesz még koncert, lesz még backstage, és ha minden jól megy, talán sült krumpli is. Mark Hamillt meg csókoltatom!

Egy testszínű, varrás nélküli darab következik. Default skin. Funkcionális, praktikus, egyszerű. Minden, ami nem "ÉN". Gyűlölöm. Olyan, mintha a saját seggem HR-osztálya tervezte volna. Már csak az elemi ellenszenv miatt is. Itt fogsz velem megöregedni, rohadék!

Egyre mélyebbre ások. Harisnyakötő. Fél pár combfix. Premium DLC. Egy neccbugyi, amelynek eredeti rendeltetését a zárlatos mosógépem valamikor 2024 környékén radikálisan újraértelmezte. És egy fekete csipkés darab, amitől hirtelen megáll a kezemben a mozdulat. Na ne!

Core memory unlocked!

Ezt kerestem hónapokig. Felidéződik egy szoba. A félhomály. A bor, amiből mindketten túl sokat ittunk. Leginkább én. És valakinek az ujja, ahogy a varrás mentén végigszalad a csípőmön, majd lassan fel az oldalam mentén egészen a push-up melltartó pántjáig:

„-Erre a dekoltázsra vallások alapíthatnának zarándokhelyet." - mondja azon a még részegen is értelmiségi, egyetemi professzor hangján. Az ő nevére emlékszem. Hogy is felejthetném el. Még az illatát is fel tudom idézni, ha hajnalban álom és ébrenlét között valahol félúton elég mélyre fúrom a fejem a párnák közé. A mutatóujjam hegyét lassan végighúzom ott, a varrás mentén. Majd félredobom, és benyúlok a fiókba a következő darabért.

Másfél órával később ott ülök a fiókom előtt a szőnyegen, körülbelül harminc darab fehérnemű között, combomon egy melltartóval, vállamon átvetett harisnyával, és rájövök, hogy semmit sem kukáztam. Achievement unlocked, basszus. Elvileg rendet akartam rakni. Ehelyett másfél órán keresztül katalogizáltam a saját seggem kulturális örökségét. Itt sosem lesz rend. Legalábbis addig, amíg én itt vagyok.

Visszagyömöszölök mindent a fiókba. Csipke a pamutra, tanga a nagymamabugyira, erotikus ambíció a hétköznapi realitásra. Pontosan úgy, ahogy az emberi psziché működik. Legalábbis az enyém. Nagy nehezen becsukom. Két másodpercig úgy is marad. Aztán a fiók lassan visszanyílik három centire. Egy fekete csipkepánt lóg ki belőle.

Nézem.

Visszanéz.

Whatever.

A többi már legyen a régészek és perverzek dolga.